Legfrissebb cikkek

JUNE Dear Pongrác, I’m in Portugal, I’m in Guimarães, on the fifth-floor terrace of a shabby hotel on the outskirts of the historical town center...

Rendeld meg Gerlóczy Márton: Elvonókúra című új könyvét és átveheted, mielőtt megjelenne a boltokban! "Lajos! Én ott nem fogok inni. Érted?” Egy magyar pincér életének 12288. napján...

(szeged-mórahalom-ásotthalom-szabadka) Aki legutóbb itt volt, ő aranyos volt, én megértem őt, mondta a lány, aki ismerőseivel elvitt minket az erdőbe, ő az emberi oldalát írta...

Hallottam egy hotelről. Éppenséggel egy bevándorló mesélt róla, egy itt élő külföldi, de ez tulajdonképpen lényegtelen. A külvárosi hotel jó ideje veszteségesen üzemelt, mígnem...

Ez a kötet tíz emberi jogi jogsértés történetét mutatja be. Az áldozatokat az Amnesty International lelkiismereti foglyoknak tekinti, rajtuk keresztül próbálja felhívni a figyelmet...

KÖNYVEK

Check-in
Azt mondják, idegenben jövünk rá, kik is vagyunk valójában.
Tovább...

Igazolt hiányzás
Az önéletrajzi ihletésű regény „nehezen kezelhető főhőse azzal...
Tovább...

A csemegepultos naplója
A lókolbászok akarták így. A lejárt májasok. A kolozsvárik...
Tovább...

Létra
Gerlóczy Márton legújabb regénye, a Létra egy házról szól...
Tovább...

Kövess a Facebookon

Sok sót eszünk

Az ötkarikás játékok idején az emberek többsége meglepődve tapasztalja, hogy mennyi mindenhez ért. Magam is így vagyok ezzel. A szentesi Tisza-parton üldögéltem pár napig, ahol esténként a tévé előtt annyi mindenhez értettem, hogy azt felsorolni is nehéz. Eleinte fel sem tűnt, hogy mennyi mindenhez értek, és ha nincs a jó társaság, talán észre sem veszem, de amikor a férfi 3 méteres műugrást néztük, és egymás szavába vágva értékeltük és kritizáltuk a látottakat, hirtelen valaki, talán éppen én voltam az, így szólt: azt a kutya meg a macska, mekkora szakértők vagyunk.
- Áh, ez nem jó! - mondta egyikünk.
- Túl nagyot csobbant! - felelte a másik.
- Nézd meg a lábát, ezt így nem lehet! - mondtam.
Aznap keményen sportoltam, mert az ötkarikás játékok meghozzák az ember kedvét ahhoz, hogy kiemelkedő sportteljesítményekre legyen képes, reggel elbicikliztem a Tescóba kávézni, aztán úszni mentem, befutottam a vízbe, és ott leültem és nézelődtem. Azután futballoztunk a homokban vagy tíz percet, de nagyon csípte a bőrlabda a mezítelen lábfejemet, ezért inkább asztalitenisszel folytattam. Az ellenfelem nem sok sót evett meg mellettem. Ezt éveken át hallgattuk a régi kommentátoroktól, akiknél természetesen sokkal jobban közvetítenénk a sporteseményeket, mert ahhoz is nagyon jól értünk, éveken át hallgattuk, de csak most, az olimpia idején tettem fel magamnak a kérdést, mégis mit jelent ez. A magyar közmondások könyve szerint a nem sok sót esznek meg együtt azt jelenti, hogy az új házasok rosszul élnek egymással, hát én nem tudtam, hogy a Sebők Vili meg a Miriuta Laci friss házasok voltak, esküszöm, nem tudtam, de az ötkarikás játékok idején már ezt is tudom. A műugrás után dzsúdó következett, amihez - ha lehet mondani - talán még a műugrásnál is jobban értek ezekben a napokban.
- Áh, ez nem jó! - mondta egyikünk.
- Meg kéne indítani azt a támadást ! - felelte a másik.
- Nézd meg a lábát, ezt így nem lehet! - mondtam.
Fantasztikus, hogy az embert az ötkarikás játékok idején mennyire érdekli a dzsúdó vagy a műugrás, olyan sportok, amiket a hétköznapokban, ha pisztolyt szorítanának a fejéhez, akkor sem lenne hajlandó két percnél tovább nézni. Nyilvánvaló, hogy senkit sem érdekel a műugrás és a dzsúdó a műugrókon és a dzsúdósokon kívül, a verseny miatt nézik, a győzelem és a vereség pillanatát várják, amikor ökölbe szorítják a kezüket, és úgy kiáltanak fel, ahogyan mi, talán éppen én kiáltottam fel: ez aaaaaaz! Egyesek, talán néha én is, hozzáteszik, hogy bazmeeeg, így: ez aaaaaz, bazeeeg, és akkor vörös a fejük és világít a fogsoruk és kérnek, talán én is kértem még egy sört. Ilyenkor, amikor az ember sört kér, mert szünet van, feltűnik a képernyőn a Bettina, és megkérdezi, hogy van-e egy percem, nagyon sokszor kérdezi meg a Bettina, hogy van-e egy percem, már a foci-Eb ideje alatt is ezt kérdezte állandóan, és nekem van, nekem a Bettinára mindig van és lesz egy percem, hát egy perc az semmi, szúnyogcsípés, csak ne lenne egy kurva szúnyoginvázió ez az egész. Miután Bettina visszavonult, a férfi légpuska száma következett, és ha van valami, amihez én ezekben a napokban még a műugrásnál és a dzsúdónál is jobban értek, és amit jobban élvezek, hát az a férfi légpuska, azt egyszerűen lehetetlen megunni, azt én évekig tudnám nézni, azt még ezeknél a népszavazásos reklámoknál is megunhatatlanabbnak találom.
- Áh, ez nem jó! - mondta egyikünk.
- Ez így nem lesz meg! - felelte a másik.
- Nézd meg a lábát, ezt így nem lehet! - mondtam.
Miután a közvetítések véget érnek, vélemények és értékelések jönnek az uszoda mellől, és akkor ott állnak ezek a riporterek, ezek a jóllakott óvodások, akiknél sokkal jobb interjúkat tudnék készíteni egyébként, mert ha rajtam múlna, én vízálló mikrofonnal mennék az uszoda mellé, és amikor beérnek az úszók a célba, én már vetődnék is a vízbe, hogy megkérdezzem, mi volt a baj, hogy érzed most magad, nagyon nem tetszik, hogy a sportolóknak ilyen sok időt adnak a célbaérkezés és az interjú között, ezen még változtatni kéne, 2024-re ezt meg kell oldani.

g.m.
vasárnapi hírek
08.20.
... See MoreSee Less

6 days ago  ·  

Nézd meg a Facebook-on

Augusztus

Kedves Pongrác,

fontos tudnod, és én ezt most be is fogom bizonyítani neked, hogy ha mindenki csak jót akarna a másiknak, már rég agyonverték volna egymást az emberek, illetve, hogy nem lehet mindenki okos, kell, hogy a hülyék kivétel legyenek, mert ha mindenki okos volna, akkor annyi ész volna a világon, hogy attól minden második ember teljesen meghülyülne. Vasárnap volt a cseh fürdővárosban, hétvége és napos idő Karlovy Varyban, ebben a valaha minden bizonnyal kellemes hangulatú és idilli, de mára használhatatlanná cicomázott butikvárosban, ahol a turista szeme nem hotelt keres a lakóházak, hanem lakóházat a hotelek között, vasárnap volt és szabadidő és nekem intézkednem kellett, hogy útitársam - akit a nyári hónapokban Strandanyónak hívok -, a sváb főszerkesztőasszony napsütéshez és vízhez jusson, így aztán természetesen kinéztem a térképen egy tavat, a jimlíkovi bányatavat, és meghoztam a döntést, hogy fürdés és strandolás céljából mihamarabb elhagyjuk a fürdővárost. Ez a legkevesebb, amit az ember megtehet, ha egy fürdővárosban tartózkodik, ezt is tudnod kell, Pongrác: ha az emberek létrehoznak és fenntartanak valamit egy meghatározott cél érdekében, akkor az a valami arra a célra idővel teljesen használhatatlanná válik. Talán felesleges mondanom, hogy egy hotelben laktunk, egy dombon, egy szecessziós villában a völgyben fekvő város fölött, ahol Strandanyó autóját némi euró fejében a villa szűkös kertjében helyeztük - akkor még nem tudtuk - vitatható biztonságba. Vasárnap volt, olyan madárcsicsergős csend és béke, amit az Isten is kiránduláshoz teremtett volna, ha az autónk elé nem álmodja meg azt a másfél tonnás, aranyszínű BMW terepjárót, csicseregtek a madarak a prágai rendszámú BMW fölött, és a recepción egyedül egy vékonyka lány, Frantiska dolgozott. Nagy idők nagy embereket kívánnak, fel nem ismert hősöket, mint ez a Frantiska, aki a felé közeledő Strandanyó láttán ekkor még nem sejtette magáról, honnan is sejthette volna, hogy hamarosan egy allergiás roham okozója lesz, mert a Strandanyó úgy általában kedves ember, udvarias és precíz sváb, viszont egyáltalán nem osztja azt a véleményt, hogy nem lehet mindenki okos ezen a világon, ellenkezőleg, a mensás IQ-jával idegrohamot kap a hülyeségtől. Amikor megkérdezte Frantiskát, hogy mégis mi folyik itt, a szegény lány csak hebegett-habogott, és én már láttam, hogy Strandanyó arca kipirosodik, és hamarosan tüzet okád majd, mert egyértelmű volt, abban a pillanatban végérvényesen megállapítást nyert, hogy Frantiska személyében egy notórius hülyével és idiótával van dolgunk. Hidd el, Pongrác, nem leltük örömünket ebben a felismerésben, ellenkezőleg, kifejezetten aggódtunk a jövőnk és Frantiska miatt, aki nem érte el telefonon sem az autó tulajdonosát, sem a főnökét, és nem sikerült előállnia semmilyen tervvel annak érdekében, hogy használatba helyezhessük azt a személygépjárművet, aminek parkolóhelyéért még fizetnünk is kellett. Strandanyó okádta a tüzet és taxit hívatott. Amikor Frantiska megtudta, hogy a jimlíkovi bányatóhoz szeretnénk utazni, azt találta mondani, hogy az nem jó, mert ott sok a cigány, menjünk inkább a fürdőváros fürdőhelyére, mert az biztonságos, de Strandanyó csak később engedett, amikor a taxi már megérkezett, akkor már azt mondta, jobb lenne a fürdőhelyre menni, nem mintha gondja lenne a cigányokkal, de a taxis telefonja nem működik, egy szót sem beszél angolul, ellenben lelkesen magyaráz csehül, és kétséges, hogy taxit találnánk a jimlíkovi bányatónál, ha a taxist mégsem tudnánk telefonon elérni. Fontos tudnod, Pongrác, hogy Frantiska ekkor már remegett, egész testében remegett, mert egyszerűen képtelen volt gondolkodni és cselekedni, és ennek a tehetetlenségnek és notórius hülyeségnek a természeti kincsei úgy bugyogtak ki a száján, mint a forró termálvíz, és akkor, látván a taxis csalódottságát, a taxist, akiben egy újabb megoldásra váró megoldhatatlan problémát vélt felfedezni, azt mondta, mert nem tanult semmiből, és még mindig nem értette, hogy mit okoz a szerencsétlenkedésével, azt mondta, menjünk szépen a jimlíkovi bányatóhoz. El tudod képzelni, Pongrác, több se kellett Strandanyónak, ekkor már olyanokat mondott, hogy ezek a csehek olyan tufák, mint a tököm. Töke az nincs a Strandanyónak, de mérgében az ember sok hülyeséget mond, ezt - hiába vagy csupán négyéves - szerintem már te is tudod, tufa, tulok, agyhalott, szerencsétlen, idióta, okádta a tüzet Strandanyó, a taxis meg csak vigyorgott, mi tagadás, elég tufán vigyorgott, igen, van valami ütődött vigyor egyes csehek arcán, ami nekem egyébként tetszik, de Strandanyó egyáltalán nem leli örömét benne, ahogy a nyelvben sem, az úton Karlovy Vary felé többször kikapcsolta a cseh rádióadókat, a mesés cseh nótákat, nem neki való ez a Csehország, gondoltam, hát van ilyen. A strandolást megoldottuk, egy lakótelep tövében feküdtünk valami mesterséges tó partján, de ez most lényegtelen, Pongrác, amit valójában mesélni akartam neked azon túl és azzal összefüggésben, hogy ha mindenki csak jót akarna a másiknak, már rég agyonverték volna egymást az emberek, az a mi budějovicei anabázisunk története, mert oda indultunk másnap reggel, rögtön azután, hogy az orosz tulajdonostól megtudtuk, büszkén újságolta a rohadék, hogy elbocsátotta Frantiskát. Strandanyó azt mondta, ő egy pillanatig sem hajlandó itt maradni ebben a városban, ő bűnös, mert kirúgatott egy szerencsétlent, és hiába vigasztaltam, hogy a szerencsétlent nem ő, hanem a szerencsétlensége rúgatta ki, Strandanyó depressziós lett, és el akarta hagyni a fürdővárost, és akkor előbb Plzeň felé vettük az irányt, hogy én is strandolhassak egyet a sörgyárban, aztán České Budějovice felé a főúton, mert azt terveztük, hogy megalszunk abban a híresen szép városban, ám nem sokkal Vodňany után letereltek minket a főútról, és sehol sem jelezték, hogy merre kéne mennünk, és nem ismerte az utat a GPS sem, és ott köröztünk össze-vissza a cseh tóvidéken egy Číčenice nevű település körül, és amikor harmadszor pillantottuk meg a Číčenice táblát, és a Strandanyó felkiáltott, hogy a kurva tufa cíčenicei cseh anyátokat, akkor nekem eszembe jutott, hogy a szerencsétlen hülye Svejk is Budějovice felé tévedt el, és ő is járt Vodňany környékén. Sejtheted, Pongrác, hogy ez a felismerésem a legkevésbé sem csigázta föl Strandanyót, aki ekkor már két órája keringett Číčenice körül a munka nélkül maradt Frantiskát sirató bűntudatával, már egy szót sem szólt, csak vezetett kelet felé, az volt a lényeg, hogy keletnek tartsunk, és végül eljutottunk Budějovicébe, egészen a külvárosáig, mert ott meg a külvárosban keringtünk a Centrum táblákat követve, és amikor a sokadik ilyen tábla a sztrádára vezetett minket, Strandanyó azt mondta, most azonnal beütöd Budapestet, egy percet sem hajlandó ebben a tufa országban maradni, aztán amikor átértünk Ausztriába, és a Strandanyó megpillantott egy elterelést, kénytelen volt belátni, hogy nem lehet mindenki okos, kell, hogy a hülyék kivétel legyenek, mert ha mindenki okos volna, akkor annyi ész volna a világon, hogy attól minden második ember teljesen meghülyülne, és ő meg is hülyült, és felhajtott a mensás IQ-jával a lezárt osztrák főútra, ahol aztán, mondanom sem kell, Pongrác, teljesen megnyugodott.

g.m.
népszabadság
08.06.
... See MoreSee Less

3 weeks ago  ·  

Nézd meg a Facebook-on

www.gerloczymarton.hu/uj-konyv-elorendelese/ ... See MoreSee Less

3 weeks ago  ·  

Nézd meg a Facebook-on