ÚJ KÖNYV ELŐRENDELÉS

ELŐRENDELÉS


Gerlóczy Márton regénye családi naplók, levelezések, néprajzi, prózai és lírai művek felhasználásával készült, de vázát két nagyobb lélegzetvételű írás, Gerlóczy nagyanyjának, Jékely Mártának, és dédanyjának, Schéfer Idának
az emlékirata adja.

Legfrissebb cikkek

Május

Betegellátás

2 lei 80 bani

Fájóan igaz tárca

Kriszta

ÚJ KÖNYV ELŐRENDELÉS

Altató előrendelése

"Kicsi virágnak hívtalak, s most csak árnyék vagy, kicsi árnyék.  Hívogatók a sugarak s állok, mintha kezedre várnék.   Talán úgy volna jobb nekem, ha én is halványabbra válnék, s együtt...

Guimarães

JUNE Dear Pongrác, I’m in Portugal, I’m in Guimarães, on the fifth-floor terrace of a shabby hotel on the outskirts of the historical town center...

Elvonókúra előrendelése

Rendeld meg Gerlóczy Márton: Elvonókúra című új könyvét és átveheted, mielőtt megjelenne a boltokban! "Lajos! Én ott nem fogok inni. Érted?” Egy magyar pincér életének 12288. napján...

Május

Kedves Pongrác, a szoba, ahol odakint a Völgyben alszol, amit ükanyád leghátsó, dédanyád hátsó, és édesanyád belső szobának hív, az én gyermekkoromban a nagyapám szobája...

Utazás tonsillitisszel

Arra riadtam, hogy letörök egy darabot egy császárzsemléből. A császárzsemle a bal kezemben volt, éreztem az ujjaim közt a zsemle sima felületének lágy domborulatát,...

KÖNYVEK

Mikecs Anna: Altató
Gerlóczy Márton regénye családi naplók, levelezések, néprajzi, prózai és lírai művek...
Tovább...

Elvonókúra
"Lajos! Én ott nem fogok inni. Érted?"
Tovább...

Check-in
Azt mondják, idegenben jövünk rá, kik is vagyunk valójában.
Tovább...

Igazolt hiányzás
Az önéletrajzi ihletésű regény "nehezen kezelhető főhőse azzal...
Tovább...

A csemegepultos naplója
A lókolbászok akarták így. A lejárt májasok. A kolozsvárik...
Tovább...

Létra
Gerlóczy Márton legújabb regénye, a Létra egy házról szól...
Tovább...

Az Altató borítójának tízrészes története.

Nézd csak, itt egy japán!

Egy okinavai fotós kalandjai a Kárpát-medencében

Első rész

- Szoktál könyvborítókat készíteni? - kérdeztem a japánt. Északon voltam, Csiangmaj felett egy művésztelepen, ahol művészek dolgoztak. Meg én. Kint ültem a teraszon a ház árnyékában a papaya-fa alatt, és a japán fotóit nézegettem a telefonomon.
- Miről lenne szó? - kérdezte. Elküldtem neki egy képet, és megkérdeztem, van-e ötlete, hogyan használhatnánk ezt borítónak.
- Ez egy csecsemő?
- Igen. Egy csecsemő árnyéka. Az árnyék a lényeg.
- Miről szól a könyv?

Megpróbáltam röviden összefoglalni a családregényem történetét egy japánnak, akivel alig öt percet beszéltem Daisaku kocsmájában, Nahában. Nagyon érdekes és tartalmas beszélgetés volt, többnyire rólam szólt, arról, hogy mit keresek ott és hová megyek, illetve mi a foglalkozásom. A beszélgetés végén a japán megkérdezte, lehetünk-e barátok a Facebook-on. Lehettünk. Attól a naptól kezdve láttam, ha feltett egy fotót, és a japán kizárólag fotókat tett fel, mindenféle szöveg vagy helymegjelölés nélkül, fotókat és semmi mást. Nagyon tetszettek nekem ezek a fotók.
- Érdekel a dolog - mondta.
- Ez remek! - feleltem.
- Mi a határidő?
- Nyár közepe.
- Köszönöm, hogy engem választottál.
- Nem tesz semmit - feleltem, majd elküldtem a könyv oldalának linkjét, hogy nézegesse a képeket, barátkozzon a dologgal. Két nap múlva hosszú levélben válaszolt. Felhívta a figyelmemet arra, hogy a google elég pocsékul fordít magyarról japánra, és azt mondta, ez sokkal érzékenyebb téma, mint gondolta, mert előbb tanulmányoznia kell a térség történelmét, fel kell kutassa azokat a kapcsolódási pontokat és hasonlóságokat melyek alapján könnyebben juthat el a közös nevező, az emberi tényező értelmezéséhez. Küldtem neki még egy fotót, amin a dédanyám és a nagyanyám volt látható kirándulás közben.
- Mi az a kezükben? Miért van az náluk? Mire vadásznak?
- Kirándulnak.
- Uram Isten! Meg kell értenem a magyar nőket. Uram Isten! Ha jól látom gyógynövényeket szednek.
- Vagy virágot! A virágok is nagyon fontosak a történetben.
- Odamegyek! - mondta.
- Hova? - kérdeztem.
- Megnéztem a térképen.
- Mit?
- Magyarországot. Májusban tudok jönni.

Természetesen voltak bizonyos okai annak, hogy egy japánt és nem egy görögöt vagy egy vízilovat kérdeztem meg, szokott-e borítókat készíteni, és ezek között az okok között természetesen a legelső helyen szerepelt a japán munkamorál iránt érzett tiszteletem, számítottam arra, hogy a felkérést komolyan veszi majd, de arra azért nem, hogy ennyire. Szívesen elmeséltem volna neki, hogy az elmúlt tizenöt évben - amióta könyveim jelennek meg - akkor sem sikerült találkoznom a grafikusokkal, ha két utcára laktak tőlem. Értetlenkedtek és gyanakodtak, ha találkozni akartam velük, majd elküldtek valamit e-mail-en és reménykedtek, hogy nem kell többet foglalkozni a hisztis szerzővel, akinek semmi sem jó. Igyekeztem értésére adni, hogy nekem erre nincsen pénzem, nem tudom fizetni az útját, és nem akarok csalódást okozni neki mindazzal, amit a japánétól némileg eltérő kelet-európai munkamorállal történő találkozása tartogathat számára.
- Meg kell néznem, hol élt a család.
- Az kicsit bonyolultabb - feleltem, aztán elmagyaráztam neki, hogy ebben az esetben Romániába is el kell utaznunk.
- Nagyon jó! Szeretném érteni. Menjünk! Úgyis mennem kell oda.
- Hova? - kérdeztem.
- A közelbe. Angliába. És Svédországba. Mindkét út fotózós út. Embereket akarok fotózni. Meg a természetet. Sok fotót akarok készíteni. Nagyon várom a közös munkát, hamarosan jelentkezem a részletekkel. És köszönöm. Uram Isten, Magyarország! Megnézem a naptáramat!

Nem emlékeztem az arcára. Azokban a napokban kimondottan sok japánt láttam, nem tudtam előhalászni az arcát abból a hatalmas japán és rjúkjú masszából, de abban biztos voltam, hogy a Ferihegyen könnyebb dolgom lesz.

Második rész

- Ez az első utam Magyarországra és sok fotót akarok készíteni. Nagyon sok fotót. Le akarom fotózni a családodat és a regény helyszíneit, a hétköznapi életet elsősorban. Kevés az időnk, de megpróbálunk valami különlegeset csinálni - írta a japán nem sokkal azelőtt, hogy elindult volna.

A Helsinkiből érkező járat magas, sápadt utasai közül nem volt nehéz kiszúrni ezt az enyhén pufók, ó- lábú gumikacsát. Apró lépteivel fürgén totyogott kifelé és ijedten nézett körbe-körbe. Egy vékony széldzsekit és egy barna nadrágot viselt. Ekkor még nem tudtam, hogy - holott csak két hétre tervezte látogatását - másfél hónapig minden nap ugyanígy, ugyanebben a szerelésben látom majd, mert egy váltópólón és egy alsógatyán kívül semmi mást nem hozott magával.
- Uram Isten, Magyarország! - mondta a parkolóban, és rágyújtott.

Az új sógorommal a régi sógorom üresen álló lakásához hajtottunk. Családi viszonyokban jártas olvasóink egy kis odafigyeléssel összefüggéseket fedezhetnek fel egy volt sógor üres lakása, és egy új sógor japán vendéget elhelyező segítségnyújtása között. A reptérről bevezető gyorsforgalmi úton a japán a plakátokat figyelte, és nem értette, miért ugyanaz a két-három ember látható mindegyiken.
- Kik ezek? Ezek magyarok?
- Ezek magyar gengszterek - mondtam.
- Uram Isten! És miért vannak a plakátokon?
- Mert lopnak. Az van odaírva, hogy lopnak.
- És kik rakták ki ezeket? Ki a megrendelő?
- Egy másik gengszter, aki szomorú, hogy most nem ő lop.
- Uram Isten! Vannak itt kínaiak?
- Vannak. Miért?
- Kínaiak mindenhol vannak.
Erről nem beszéltünk többet. Mármint a kínaiakról. Másnap tudtam meg - amikor a Nyugati aluljáróban a jegyautomatánál sorban állva vietnamiakat fotózott - ,hogy a japán még soha nem volt Ázsiában. Így mondta. Ő Ázsiában csak Japánban járt, és amíg nem hagyod el az országodat, addig nem a kontinensen élsz, hanem az országodban.

Az üres lakás méreteitől eleinte megrémült és zavarban volt. Már korábban átvittem neki törülközőt és vízforralót, mert azt gondoltam, hogy teázni fog, illetve egy nehéz matracot a szemközti házból, mert annyira azért nem volt japán, hogy a földön, matrac nélkül aludjon. Az üres lakás tényleg üres volt, teljesen üres, és ha a japán nem japán lett volna, minden bizonnyal teljesen kétségbe esik, de mivel japán volt, tetszett neki a "berendezés".

Kipakolta a táskáját. Ekkor láttuk, hogy nincs nála semmi a felszerelésén kívül. Szépen lassan felsorakoztatta a kisebb-nagyobb fekete tokokba cipzározott masináit a beépített szekrény középső polcára, mint egy ninja a dobócsillagait. Az egyiket meg is mutatta, valamivel többet ért, mint az a vidéki ház, amit nem sokkal korábban néztünk ki magunknak.
- Ez a gép készíti majd el a képünket - mondta, majd megsimogatta a Fuji kamerát, és úgy tűnt, mintha a büszkeségtől és az örömtől az elégedettségnek abba a mély és kellemes félálmába zuhant volna, amire egyedül a japánok képesek.
- Fotózni akarok. Igen. Rengeteget akarok fotózni.
- Vacsorázunk? - kérdeztem.
- Szükségem lenne egy papucsra - felelte az üres szoba közepén állva, ahol egyedül ő állt zokniban, ötujjú zokniban, amit attól kezdve másfél hónapon át viselt.
Miután magához vette a kisebb fényképezőgépét, amelynek árából csak a telekre futotta volna, harcsapaprikást rendelt a Pozsonyi úti étteremben, mert elmondása szerint még soha nem fogyasztott folyami halat. Gyorsan kilefetyelte a szaftot, majd magához rendelte a pincért és megkérdezte, kérhet-e még szószt.
- Az úr azt hiszi, hogy ez szósz - mondtam a pincérnek, mert az nem értette, mit akar a japán, aki eközben már a cseppőrt fotózta, amit kihúzott a borosüvegből, elfektette egy fehér szalvétán és a székén ide-oda mocorogva a tökéletes fotó elkészítéséhez szükséges szöget kereste.
- Sajnos nem tudunk szószt hozni, mert ez nem szósz, nem árulnak a boltban üveges harcsapaprikás szószt.
- Semmi gond - felelte, de fel sem nézett. - Uram Isten, gyönyörű kép lesz - dünnyögte maga elé.
A vacsora után a japán megismerkedett az egyik kocsma törzsközönségével, először és utoljára megkóstolta a Drehert, nagy alázattal bemutatkozott a barátnőmnek és a barátaimnak, majd elment a Nemzeti Dohányboltba, ahonnan egy mentolos Hungáriával tért vissza.
- Jézusom, mit vettél? - kérdeztem tőle.
- Magyar cigaretta! Hángería! - felelte elégedetten, majd rágyújtott, letüdőzte, és mint egy gyerek, aki citromba harapott - mielőtt elnyomta volna a cigarettát - annyit mondott, a Marlboro jobb.

Visszament a Nemzeti Dohányboltba, vásárolt egy Marlborót, rendelt egy német sört, majd elégedetten hátradőlt a székén, és elővette a telefonját. Fotókat nézett rajta, a saját fotóit, hosszan, elmélyülten. Jól bírta a szeszt, a japánokhoz képest meglepően jól, a szeme sem vörösödött be úgy, ahogy a honfitársainak szokott.
- Szerinted ez gyönyörű? - kérdezte, és mutatott egy képet, amin egy kerekesszékes bácsi volt látható két papagájjal, valahol Angliában, egy zöldellő úton.
- Igen, gyönyörű.
- Hm. Imádom a képeimet. Sok képet akarok készíteni.
- Rendben - feleltem.
- Ismersz fotósokat?
- Igen.
- Szeretném lefotózni őket.
- A fotósokat?
- Igen. És régi fotókat, fényképezőgépeket, és fotós boltokat is akarok fotózni.
- Rendben.
- Uram Isten! Magyarország! Csináljunk egy gyönyörű borítót! Mi is a könyv címe?
- Altató.
- Hm - felelte.
- De ez nem csak az altatódalt jelenti, hanem a pirulát is.
- Hm.
- Érted?
- Igen. Persze. Értem - felelte, majd behunyta a szemét.
Éjszaka nem kapcsoltam ki a telefonomat, ahogy szoktam, és amikor hajnalban rezgett egyet a barátnőm készüléke, azt kérdeztem, ő az? Aggódtam érte, otthon pedig kiröhögtek emiatt. Féltem, hogy valami baja esik, és úgy féltettem, mint egy gyereket, mert a gyerekek nem tudnak egyedül boldogulni az ismeretlenben.

Harmadik rész

Az első napok azzal teltek, hogy megtanuljuk, mit szeret a japán, és mit nem. Mármint a fotózáson kívül. Egy egyszerű étkezdébe vittem ebédelni, brassóit kértem neki almapaprikával, kovászos uborkával, de hiába próbáltam arra ösztönözni, kóstolja meg a savanyúságot, csak bólogatott, ette tovább a krumplit és bambult kifelé az ablakon egykedvűen.
- Ez nagyon finom, kóstold meg - próbálkoztam még egyszer, utoljára.
- Igen, nagyon finom - felelte, de sem rám, sem a savanyúságra nem nézett, egyedül a krumpli kellett neki.

Már mindent beszereztünk, amire szüksége volt. Vettünk egy papucsot egy vietnaminál 600 forintért, ahol a japán lefotózta az eladót, aki mosolygott, ezután mosószerért mentünk egy másik vietnamihoz, ahol a japán lefotózta az eladót, aki őrjöngött, végül pedig gyűjtőjegyet vásároltunk a Nyugati aluljáróban egy automatánál, ahol a japán lefotózott egy vietnami párt, akik egyáltalán nem foglalkoztak vele. Vietnamban töltött rövid látogatásunk ezzel véget is ért, többé nem fotózott vietnamiakat, megunta őket. A mosószerre azért volt szüksége, hogy kimossa a pólóját, az alsógatyáját és a zokniját, de hiába javasoltam, hogy mossa kézzel, ő a mosógépben akarta mosni, így aztán ettől a naptól kezdve mindennap elindított egy programot, ugyanazt a programot, ugyanazzal a három darab ruhaneművel.
A Nemzet főterén áthaladva a burkolatot, egy bokrot, illetve a parlamenti őrség egyik tagjának üres tekintetét nézte ki magának, ezekről készített fotót. A burkolat és a bokor kedvesen tűrte a fotózást, a Nemzet főterének biztonságát őrző kiskatona viszont gyanakvóan méregette végig a rendkívül gyanús japánt. A fölénk magasodó épület, vagyis a parlament egyáltalán nem érdekelte, arról fotót nem készített.
A zászlórúd körül egy izraeli család fényképezkedett.
- Ezek honnan jöttek? - kérdezte a japán.
- Ezek izraeliek - feleltem.
- Uram Isten! Zsidók!
- Igen.
- Uram Isten! A zsidók tényleg okosak?
- Hogy micsoda?
- New Yorkban hallottam, hogy a zsidók okosak.
- Hát ezt nehéz megmondani. Szerintem olyanok, mint a japánok. Vannak köztük okosak is, hülyék is. Bár, ha a zsidó hülye, akkor nagyon hülye.
- Uram Isten, tényleg?
- Legalábbis a zsidók szerint.
- Hogy ismerem fel a zsidókat?
- Szerintem te sehogy. Ezzel ne fáradj.
- Rendben - felelte.
Este megbeszéltük, hogy másnap délután elkezdjük végre a munkát, méghozzá az archívum tanulmányozásával, és azt is célul tűztem ki magam elé, hogy elmagyarázom a japánnak az altató kettős jelentését, illetve a történetet bejáró árnyék mozgásának természetét. Biztos voltam abban, hogy az utóbbi könnyebb lesz, a szellemekkel és démonokkal a japánok is remek kapcsolatot alakítottak ki az évszázadok során. Thai levest készítettem neki, amit elégedetten szürcsölt, kapott hozzá fröccsöt is, amit azonnal megszeretett, aztán hármasban leültünk képeket nézegetni a nappaliban. Az ükapámról, Schéfer Andrásról 1882-ben készült fotó kapcsán szó esett Erdély román, illetve Okinava japán megszállásáról és az is kiderült, hogy ő valójában rjúkjú, de erről nem szívesen beszélt, japánnak vallotta magát és úgy tűnt, inkább szégyelli "vidéki" származását, mintsem büszke lenne rá. Többször hangsúlyozta, hogy szeretné elhagyni Okinavát, mert ott az égvilágon semmi sem történik, és nem értette, hogyan érezhettem olyan jól magam Okinaván és Amami Oshimán, amikor én egy olyan izgalmas városban élek, mint ez a csodálatos Budapest. Miután elmagyaráztam neki az altató kettős jelentését, a barátnőm azt mondta, hogy én szarul magyarázok, és ez igaz, én valóban nagyon szarul magyarázok, de azért megértette, biztosan megértette, mert mutatott nekünk egy japán altatót, azt az altatót, amit az édesanyja dúdolt neki gyermekkorában.

www.youtube.com/watch?v=eDp9ldwm8d0&feature=youtu.be

Valahányszor megpróbáltam komolyan beszélni vele, úgy tűnt, egyáltalán nem figyel, nem érdekli, bambult maga elé mogorván, vagy a telefonját bütykölte és csak később, jóval később derült ki, hogy igazából ilyenkor figyelt a legjobban. Csendben ült és szívta magába az információkat, aztán a lehető legváratlanabb pillanatokban állt elő az ezekkel kapcsolatos ötleteivel. Volt egy számomra igazán kedves szokása: általában nem szólt egy büdös szót sem, így jól éreztem magam vele, lestem minden kívánságát, mert japán borítót akartam, egy hétéves munkához és a nagymamámhoz méltó borítót akartam. Ezt a lelkesedést és készségességet látva a barátnőm ezekben a napokban egyre azt hajtogatta: bárcsak én is japán fotós lehetnék, ó, bárcsak én is japán fotós lehetnék.

Negyedik rész

A családi születésnapozással egybekötött szentgyörgypusztai terepszemlét megelőző este a japán egy vietnami étteremben vacsorázott a barátnőmmel, ahol éppen az a pár szolgálta ki, akiket a Nyugati aluljáróban fotózott, majd megkóstolta az Unicumot egy kocsmában, ahová belépve - teljesen véletlenül - okinawai zene fogadta. Nekem ez fel sem tűnt, és mivel a pult mögött Paizs Miklós állt, meg sem lepett különösebben. Megmutattam a japánnak, hogy én tudom, hogyan kell erre a zenére táncolni, illetve mozogni, mert Nahában elsajátítottam ezt a tudást, de a japán azt felelte, nem, nem tudod, nem sajátítottad el.

Elmondtam neki, hogy másnap fontos helyszínre látogatunk, a regény szempontjából talán a legfontosabbra, ahol rengeteg leszármazottal fog találkozni, főleg gyerekekkel, mert az éppen felcseperedő ötödik generáció a legboldogabb éveit éli a völgyben, azokat az éveket, amikre én már nem emlékszem, illetve, ha a völgyre gondolok, már nem arra emlékszem és gondolok, hanem a húgyszagra, a harmadik generáció húgyszagára, a halálra és a szellemekre, akiknek a jelenlétét mindig is éreztem, de a családregény írása óta olyan közelségbe kerültem velük, hogy igyekszem távolságot tartani tőlük. A japán bólogatott és a nyelvével valami maradék után kutatott a szájában.
- Mit vacsoráztál? - kérdeztem.
- Zöld curryt - felelte, majd szívott egy nagyot az orrán.
Ezekben a napokban, míg a japán velem volt és mindenfelé vittem, élvezettel figyeltem az emberek reakcióit, amikor a japán szívott egy nagyot az orrán. Élvezettel figyeltem, mert tudtam, éppen azok háborodnak majd fel nagy büszkeséggel a kulturáltságukra hivatkozva, akiknek nem sok közük van e tárgykörhöz.
- Ezt a bunkót, öregem - mondta egy zsíros hajú, lecsúszott alkoholista polihisztor a kocsmában, amikor a japán szívott egyet az orrán, aztán kifejtette, hogy ő sem megy oda Japánba krákogni meg szívni az orrát, én meg azt feleltem neki, igazad van, János, nem mész oda, de ha odamennél, egy papír zsebkendőbe fújnád a bacilusgazdag magyar taknyodat, amit aztán egy hamutartóba helyeznél, hogy mások is csemegézhessenek belőle.

Nem szerettem volna sem magamat, sem a japánt abba a kellemetlen helyzetbe hozni, hogy megkérem, lehetőleg ne szívja az orrát, úgysem értette volna, ahogy azt sem - amire viszont egyetlen egyszer még az elején felhívtam a figyelmét - hogy ebben az országban borravalót szokás adni. Bólogatott, talán azt is hozzátette, hm, de borravalót azt nem adott.
Odakint a völgyben ragyogó májusi idő fogadott minket rövid, langyos záporokkal. Vittem magammal régi fotókat, és megmutattam a japánnak, hol készültek, elsősorban Mikecs Annáról készült fotókat 1943 nyaráról.
- Látod azt az ablakot? - kérdeztem.
- Látom!
- Nézd meg a képet. Ez ugyanaz az ablak, ugyanaz a borostyán.
- Uram Isten! Az ott Márta, igaz?
- Igen.
Fürdött a boldogságban, hogy gyerekeket és boldogságot fotózhat, legalábbis én így láttam, egész nap nyomkodta a fényképezőgépét, de aztán két nappal később azt mondta, Japánban imádni fogják ezeket a képeket, mert elképesztően drámaiak. Boldog gyerekek hemperegtek a pitypangos, magas fűben és a japán azt mondta, Uram Isten, milyen drámai képek. Csak később értettem meg, hogy mi volt számára ilyen drámai a képekben, a saját gyermekkorának emléke, amelyben soha nem élt meg ilyen önfeledt boldogságot. Másfél óra elteltével, ha valaki kereste, már nem a felnőttek, hanem a gyerekek között találta volna meg, futkározott és vihorászott és játszott velük, aztán egyszer csak odalépett hozzám, és azt mondta, valami van a torkomban.
- Mi van a torkodban?
- Nem tudom. Tegnap este óta kapar. Szerintem a curry. Szerinted a curry?
- Én nem tudom.
- Biztos, hogy van itt valami.
- Szerintem csak úgy érzed. Igyál vizet.
- Ittam.
Krákogott és a nyakát fogdosta. Megkérdeztem a húgomat, mi lehet a baja, de ő is azt felelte, amit én gondoltam: csak úgy érzi. Nem sokkal később a japán arra kért, nézzek bele a torkába. Fogtam egy zseblámpát, és belenéztem a torkába. Érdekes nyelve volt, olyan, mint az újszülötteké, lapos, nyálkás és kerek.
- Látsz valamit? - kérdezte.
- Nem.
- Biztosan ott van - mondta, majd még nagyobbra nyitotta a száját.
- Bassza meg! Ott van! - kiáltottam, amikor megláttam azt a zöld valamit a manduláján.
- Ugye! Mondtam!
- Most mit csináljunk? - kérdeztem. - Vigyük orvoshoz? Vigyünk orvoshoz?
- Ne!
- Egyen kenyeret - mondta a bátyám.
- Már ettem - felelte.
- Akkor mi legyen?
A japán vörös, könnyező szemmel nézett rám, és félelmetes elszántsággal válaszolt.
- Szedd ki!
- Én?
- Igen. Kérlek, szedd ki!
Hívtam a bátyámat, hozott egy csipeszt, de az rövidnek bizonyult. Talán az a csipesz volt, amivel nagyapám, Mészáros Dezső gyermekkoromban minden reggel a fényárban úszó középső szoba ablakához állt, hogy kitépkedje az ősz szőrszálakat a mellkasáról.
- Hozok egy másikat - mondta a bátyám, és egy jó tízcentis csipesszel tért vissza. A japán szótlanul tűrte a beavatkozást, de lehetetlen volt úgy benyúlni a csipesszel, hogy közben rá is lássunk a mandulára, nem fért el a zseblámpa és a csipesz a kis száj körül egyszerre. Már majdnem feladtuk, amikor egyedül maradtam a japánnal, és tettem még egy kísérletet. Nagyjából tudtam hol, milyen távolságra van a zöldség, de vigyázni kellett, nehogy a nyálkás húsba csípjek. Én lepődtem meg a legjobban, amikor a csipesz végén egyszer csak ott volt az a hosszú, tekervényes citromfűdarab. A japán felkiáltott, a szeme kitisztult, öblített egyet a limonádéjával, aztán ment a dolgára, fotózni, megélni a gyermekkorát, amit soha nem élhetett meg. Attól a naptól kezdve Dr. Martinnak hívott, és bejelentette, a lehető leghamarabb Magyarországra akar költözni.

Ötödik rész

- Uram Isten! - mondta a japán. Már fel sem kellett néznem, hogy tudjam, megint egy lányt látott, május volt, hétköznap délután a méhkas kellős közepén, a Szabó Ervin Könyvtár vonzáskörzetében, ahol olyasmire vártunk, amire engem a legritkább esetben, mondjuk egy családregény borítójának reményében lehet csak rávenni, egy dílerre. Olyan dolgokról folyt az eszmecserénk, amely mindenkinek van, nagymamája, világháborúja és élete, és megállapítottuk, hogy létezésünk elsősorban ugyanannak a szerencsés vagy szerencsétlen körülménynek köszönhető, hogy a nagymamánk túlélte a világháborút. A japán dédanyjának tizenkét gyermeke volt, a háború következtében négyen vesztették életüket, de nem a háborúban, hanem az azt követő gyógyszerhiányban. A nagymamája éjszaka menekült fel Nahából Nagóba, mert az amerikaik nappal vadásztak rájuk, ott bujkált aztán a japán kapitulációig, ennyit mesélt neki a háborúról, többet nem, hiába is kérdezte. Ilyenek ezek a nagymamák.
- Uram Isten! Itt minden nő olyan, mint egy szobor - mondta a japán és a kezével egy fenék ívét rajzolta le a levegőbe, majd arról panaszkodott, hogy a japán lányok feneke lapos.

Valamelyik nap kifejtette, hogy az élet szerinte igazságtalan a japán férfiakkal, mert számára érthetetlen módon a nyugati férfiak szeretik a japán lányokat, viszont a nyugati nők egyáltalán nem rajonganak a japán férfiakért, ezért nekik be kell érniük azokkal a lapos fenekű japán lányokkal, akik nem lépnek le valami amerikai katonával.
- Nem akarok hazamenni - mondta.
- Ne menj haza - feleltem.
- Most esős évszak van, és én nem szeretem az esőt. Meddig maradhatok a lakásban?
Azon a délelőttön - ahogy szinte minden délelőttön és délutánon - meglátogattam a japánt az üres lakásban valami ingatlanossal, mert a lakást éppen árulták, és cserébe hogy a japánt elszállásolhattam, nekem kellett fogadnom az ingatlanosokat és az ügyfeleiket. Nincs visszataszítóbb aktus egy ingatlanos és ügyfelének fogadásánál, még egy politikus sem hazudik és manipulál olyan gusztustalanul, ahogy egy ingatlanos, talán mert az ingatlanos a tetejébe még pitiáner és szánalmas is, miközben teljesítmény és munka nélkül keres meg annyi pénzt, amelyből akár két éven át is boldogan eléldegélhetnék a japán nagymamák közt Amami Ōshimán, ráadásul az ingatlanos nem egyedül érkezik, hanem a magát kérető, hatalmaskodó ügyfelével.

Végtelenül élveztem nézni az arcukra kiülő értetlenséget, amikor az üres lakás ajtajában egy apró japán gumikacsa fogadta őket az ötujjú zoknijában.
- Azon gondolkodom, hogy megveszem a lakást - mondta a japán. - Románia után megbeszéljük. Ez egy óriási lehetőség számomra, hogy képeket készítsek. Rengeteg képet akarok készíteni. Szükségem lenne egy kertre. És egy hat, legfeljebb hétéves kislányra. Lehetőleg balettos legyen. Igen. Ezt akarom lefotózni.
- Mi legyen az árnyékkal? Gondolkodsz rajta? - kérdeztem, mert azért ügyeltem arra, hogy időről időre figyelmeztessem, miért is van itt. Nem válaszolt, bambult maga elé és talán azt is hozzátette, hm.

Pár nappal később a 17-es villamoson ültünk, a Margit híd felé tartottunk egy halászcsárdából. A napfény úgy folyt a levegőben, úgy terült rá a házakra, mint a méz. A japán a Dunát nézte.
- Biztos vagy te ebben az árnyékban?
- Miért kérded?
- Mert ahhoz, hogy árnyék legyen, fény is kell.
- Igen.
- Gondolkodom ezen a fényen. Értem, hogy ez egy szomorú történet. Értem. Értem, hogy a nagymamádnak szomorú élete volt. Tragikus. Értem. De én kint jártam nálatok a völgyben, és láttam a családodat, és szerintem a nagymamád is látja a családodat, és látja, hogy az a sok szenvedés nem volt teljesen hiábavaló. Hogy ezt mégiscsak ő hozta létre.
- Igen.
- És ez szép dolog, nem igaz?
- De igen.
- Ez nagy dolog.
- Igen.
- Szomorú dolog?
- Nem.
- Tragikus?
- Nem.
- Hiszel abban, hogy látja?
- Fogjuk rá. Mondjuk, hogy hiszem.
- Akkor szerintem hagyjuk ezt a szomorúságot, hagyjuk ezt az árnyékot, és csináljunk inkább valami szépet. Neki. Tegyük boldoggá! Vidítsuk fel.
Ezúttal én ültem csöndben. Én bólogattam, én bambultam magam elé, és talán azt is hozzátettem, hm.

Hatodik rész

A japán másnaposan várakozott a Nyugati Pályaudvar nemzetközi jegypénztáránál egy koszos, műanyag széken ülve. Már több, mint egy hete tartózkodott Budapesten, kezdett hozzászokni a magyar ritmushoz, következésképpen kezdett fáradni is. A testet és lelket kiemelkedő tehetséggel pusztító magyar viszonyok közepette már nem egy örömtől ragyogó gyermekre, sokkal inkább egy fáradt és nyűgös törzsfőnökre hasonlított, akit a családja valami távoli helyre száműzött, hogy ott bizonyítsa népe rátermettségét. Előző este ismét borozott, rászokott arra, hogy sűrű magyar leveseket fogyasszon vörösborral, és ha az ember megkérdezte, hogy van, mit szeretne, annyit felelt csupán, levest akarok, és vörösbort. Még vörösbort. Akarok. Még! És fotózni!

Gulyást evett, de a kenyérhez vajat is szeretett volna, úgy fogalmazott: vajat akarok. A vaj nem jött, a pincérnő sem, és én elmagyaráztam a japánnak, hogy ez ilyen, ebben az országban hamar megtanulja az ember, hogy bele kell törődni, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretné, illetve, ahogy akarja, ám ekkor a pincérnő hirtelen egy tányért tett le a japán elé, és azzal a lendülettel tovább is perdült a dolgára, a japán pedig - hozzám hasonlóan - leforrázva nézte a tányért, amelyben pacal gőzölgött.
- Ez mi? - kérdezte. - Ez az enyém?
- Mondd még egyszer, hogy vaj!
- Tessék? Mi ez?
- Mondd, hogy vaj!
- Bate - mondta a japán.
- Pacal, bate. Bate, pacal - ismételgettem magamban, aztán intettem hölgynek. Amíg odaért, azon tűnődtem, mit is gondolhatott ez a pincérlány a japánról, hát egészen pontosan azt, hogy - ugyan magyarul nem beszél, angolul is furcsán, viszont, hiszen így értette - a pacalt japán létére nemhogy szereti, de még a nevét is ismeri, minden mást angolul rendelt, kivéve a pacalt, ezt gondolhatta a pincérlány a japánról, és a rendelést egy olyan mondat feltételezett értelmezése után vette fel, amely nem hinném, hogy valaha is elhagyta volna egy japán ember száját: i want pacal.

- Kész, mehetünk! - mondtam, miután megvásároltam a három darab retúrjegyet az Ady Endre Intercity-re. Miközben sétáltunk kifelé, a japán megkérdezte, milyen hosszú lesz az út.
- Hét óra - feleltem.
A japán megállt, kővé dermedt és elsápadt.
- Hét óra?
- Igen.
- Uram Isten! Én még soha nem ültem hét órát egy vonaton! Tudod, Japán nagyon kicsi.
- Nagyon kicsi?
- Igen. Nagyon kicsi.
- Nem erről van szó - feleltem, és ebben a pillanatban ugyanaz a röhögőgörccsel járó felismerés hasított belém, mint tíz évvel korábban, amikor először jártam a nagyon kicsi Japánban, és egy jegykiadó automatánál eszembe jutott a punk, akit a Moszkva téri aluljáróban láttam egyszer tinédzser koromban, aki nekifutásból karatézta le a telefonfülkét, mert az elnyelte a pénzét, nevettem, kínomban nevettem, és a zebránál a japán felé fordulva, a Naha és Sapporo közti, több, mint kétezer kilométeres távolságra gondolva fulladozva megismételtem: Japán nagyon kicsi?
- Igen. Min nevetsz?
- Nem megyünk messzire. Nem azért hét óra.
- Hanem? Milyen messze van ez a Kolozsvár?
- Négyszáz kilométer.
- Micsoda?
- Igen.
- Négyszáz? Uram Isten!
- Nem Kolozsvár van messze.
- Hanem? Nem Kolozsvárra megyünk?
- De! Nincs messze Kolozsvár.
- Akkor?
- Illetve nem Kolozsvár van messze, hanem a vonat szar.
- Uram Isten!
- Hát igen.
- Hét óra egy vonaton!
Hét óra egy vonaton. Ezt a mondatot ezen a napon többször hallottam, mint azt, hogy "Uram Isten" vagy "fotózni akarok". A japánt egyáltalán nem az zavarta, ami engem, hogy tudniillik a vonat a négyszáz kilométert hét óra alatt teszi meg, tehát lassú, nem az zavarta, hogy Japánban hét óra alatt az ember nem négyszáz, hanem ezerkétszáz kilométert tesz meg egy vonattal. Őt a távolság és a sebesség kölcsönhatásai a legkevésbé sem érdekelték, mert azt sem tudta hol van, nem érdekelte, ahogyan az sem, hová tart. Őt egyedül az a kérdés foglalkoztatta, mégis mi a rossebet lehet csinálni egy vonaton hét órán keresztül? Soha nem ült még hét órát egy vonaton, én pedig soha nem gondoltam volna, hogy egy hétórás vonatút ilyen szórakoztató és felszabadító erejű is lehet.

Hetedik rész

Az Ady Endre Intercity Budapestről Kolozsvárra tartó járatának egyetlen okinavai utasa derűs kedvvel foglalta el helyét a másodosztályú vonatkocsiban. Előző este a lakásunkon megismerkedett egy kedves, fiatal lánnyal, akihez ugyan egy szót sem szólt, de a találkozás beindította a fantáziáját, és a kecses, fekete hajú, alacsony - tehát éppen hozzá hasonlóan magas - lányról szőtt ábrándjai egy boldog magyar élet reményével kecsegtetve indították útnak ezen a napsütéses májusi reggelen.
- Szerintetek tetszem neki? - kérdezte a szerelmes japán férfi.
- Semmit sem szabad kizárni - feleltük.
- Ő nagyon tetszik nekem. Szerintem szexi. Szerintetek is szexi?
- Szerintünk is szexi - feleltük.
- Mint egy modell. Jó állása van?
- Igen, jó állása van - feleltük.
- Okos?
- Igen, okos - feleltük.
- És jól főz?
- Nem, egyáltalán nem tud főzni - feleltük.
- Uram Isten! - felelte a japán férfi, aki ekkor szerelmesnek már kevésbé volt mondható.

Az Ady Endre Intercity, mint egy részeg munkanélküli a söntésből, lassan és óvatosan kitámolygott a Keleti Pályaudvarról, és a japán izgatottan nézett körül.
- Van étterem?
- Van.
- Rendben - felelte és fegyelmezetten ülve nyomkodta a telefonját, nézegette a képeit, vagy fotózott.

Az első másfél óra problémamentesen telt, higgadtan tűrte és kezelte mérsékelten hatékony haladásunk természetét, és amikor Szolnoknál felszálltak a szolnokiak, még arra is maradt ereje, hogy viccelődjön, a mosdóból visszafelé jövet kedvesen mosolyogva megijesztett egy szolnoki asszonyt, felemelte a karját, megrázta a kézfejét, mint egy szellem és azt mondta: huhuhúú. A szolnoki asszony megőrizte magyar lélekjelenlétét, sétált tovább, mintha mi sem történt volna, hiszen nem is történt semmi szokatlan, Szolnokon, a pár éve az ország legélhetőbb városának választott Szolnokon ennél azért magasabban van a léc.

Ezután a japán közölte, levest akarok, és vörösbort, majd átköltözött a büfékocsiba. Amikor meglátogattam, éppen az asztalát ékesítő színpompás művirágot fotózta. Egy üres borospohár volt előtte, és a kihűlt leves, amiből alig evett.
- Gyönyörű kép lesz - mondta, amikor meglátott, majd kért még egy pohár bort, és megigazította a csipkés terítőt.

Visszatértem a helyemre, tájékoztattam a barátnőmet, hogy a gyerek jól van, játszik, iszik, majd elmerültem olvasmányomban. Püspökladánynál leszálltunk, hogy elszívjunk egy cigit. A japán már ásítozott és szívta az orrát, és amikor a vonat továbbhaladt, látható volt, hogy letelt az az idő, amit ő egy vonaton ülni szokott. Mocorogni kezdett, aztán mozdulatlanul, a kezét a zsebébe süllyesztve mereven meditált. Hol mocorgott, hol meditált. A szeme bevörösödött, és nem szólt egy szót sem. Az arca megöregedett, úgy ült ott, ahogy egy hosszú repülőút utolsó órájában szokás, kiszolgáltatottan, reményvesztetten.
Az állandósult szenvedésnek a határra érkezés vetett átmenetileg véget. A japán leszállhatott, hogy elszívjon egy cigarettát és ahogy végignézett a vonaton, látta, hogy a rozsdás, piros mozdony lassan távolodik tőlünk a lapos bihari tájban.
- Uram Isten! A mozdony!
- Lecserélik, gondolom.
- Hm! - felelte. - Ez már Románia?
- Nem. Ez a magyar határ. Készítsd elő az útleveledet.

Két izzadt határőr lépett fel a vonatra és begyűjtötték az útleveleket. A japán úgy nyújtotta át a magáét, hogy oda sem nézett, mozdulatlanul meditált tovább a székén. Amikor a szemét kinyitotta, és kinézett az ablakon, egy mozdonyt látott elhaladni mellettünk. Az ellenkező irányba.
- Uram Isten! Ez a mi mozdonyunk? - kiáltotta kétségbeesetten, az elhaladó mozdony után nézve.
- Igen - feleltem, miközben a dagadt határőrt figyeltem, aki ebben a pillanatban nyitotta ki a japán útlevelét.
- Uram Isten! A mozdony! Uram Isten - ismételgette a japán. Mindeközben a határőr a kollégájához fordult, és diadalittasan felkiáltott.
- Nézd csak! Itt egy japán!
A kolléga felkapta a fejét, a tett másfél méterrel odébb található helyszínére sietett, és megnézte az útlevelet, majd a tulajdonosát, a japánt.
- Heló - mondta a japán.
- Jó napot kívánok! - felelte a határőr, és ennyiben maradtak.

A román szakaszra érve már jól látható volt, hogy a beteg segítségre szorul, így megpróbáltuk lefoglalni, szóval tartani és elmagyarázni neki, hová is megyünk, mi is ott a dolgunk, hol kellene levadásznunk a fotót a könyvborítóhoz, a Hójában vagy a Szamos-parton, mert ekkor úgy gondoltam, hogy a Szamos lesz a megoldás, a folyó lesz a megoldás a fényre, de bármivel próbálkoztunk, a japán csak annyit felelt: le fogom fotózni, igen, mindent le fogok fotózni, majd visszavonult szenvedésének végtelen, hétórás magányába. Intenzíven mozgatta a lábát, vastag, puha bőre alatt az összes arcizma lüktetett a kíntól, és már az élet értelméről, vagyis a fényképezőgépéről, és a telefonján található fényképek nézegetéséről is lemondott. Olyannyira megviselték a hétórás út viszontagságai, hogy Kolozsvárra érve, miután megtudta, hogy egy újabb kegyetlen megpróbáltatás, egy tízperces séta vár ránk az Erzsébet útig, arra kért, vigyem a hátizsákját, mert ő egy ilyen rettenetes nap után képtelen cipelni ezt a terhet.

Nyolcadik rész

A japán, bár mást sem csinál, mint fotózik - akár egy pincér, aki nem eszik étteremben, vagy egy halász, aki tízévente egyszer mártózik meg a tengerben - saját magáról nem készít fotót, magáról az internetre fotókat nem tölt fel.

Nyomatékosan megkért minket arra, hogy lehetőleg ne fotózzuk le őt, ha pedig mégis lefotóznánk, tartózkodjunk ezeknek a fotóknak a nyilvánosságra hozatalától, nekünk pedig eszünkbe nem jutott megkérdezni, miért, boldogan vettük tudomásul, hogy a hiúságnak és öntetszelgésnek e színpompás szeméttelepén, melyet közösségi médiának neveznek, találkoztunk végre egy bölcs, megfontolt és szerény szamurájjal.

Ha szemfülesebb olvasóink figyelmesebben szemügyre veszik a kolozsvári televízió felvételéről készült képernyőfotót (utolsó kép), mely az Elvonókúra című regényem helyi bemutatóján készült, az unatkozó közönség soraiban kiszúrhatják azt a lelkes okinavai irodalombarátot, aki a leghátsó sorban ülve ragyogó tekintettel, sűrűn jegyzetelgetve falja a Magyarországról érkezett szerző szavait.

Négy napot töltöttünk Kolozsváron, és ebben a négy napban a japán annyi fotót készített, amennyivel gond nélkül megtölthettük volna dédanyám testvérének, Schéfer Lászlónak fotóalbumait. Ezeket a fotókat a rokonok házában végig is lapoztuk a japánnal, és hálát adtunk Schéfer Lászlónak, hogy egyik szenvedélyéül annak idején a fotózást választotta.

Abban a négy napban, amíg a japán a városban tartózkodott, hozzávetőlegesen húsz kolozsvári lány cserélt profilképet a közösségi oldalán, mert a japán minden szép és érdekes lányt lefotózott az utcán, a képeket még ott a helyszínen megmutatta, és el is küldte nekik, ők pedig boldogan szökdeltek tovább és tették fel az oldalukra a képeket, amiket aztán a japán, a lányok újdonsült ismerőse büszkén mutogatott a telefonján.
- Uram Isten, nézzétek milyen jó képet csináltam már megint!
Egyedül egy cigányasszonynak nem küldte el a róla készült képet, mert ő a fotózás után iPhone helyett a markát nyújtotta a japán felé. Elmondtuk neki, hogy ez a cigányasszony egy koldus.
- Mi az a koldus?
- A koldusok pénzt kérnek az embertől.
- Miért?
- Mert nekik nincs.
- Miért nincs?
- Ez bonyolult.
- És mi az, hogy cigány?
- Az még bonyolultabb. Majd egyszer elmagyarázzuk - mondtuk, mert éppen siettünk valahová.

A japánnak sűrű programja volt. A terepszemléken kívül irodalmi eseményeken is meg kellett jelennie, mert az én könyvbemutatómon kívül természetesen akadtak Áprily-val kapcsolatos megemlékezések, nincs az évnek olyan napja, amelyben a lelkes erdélyiek ne találnák meg egy évforduló és egy megemlékezés lehetőségét, így aztán a japán végighallgatott és végigült egy számára felejthetetlen másfél órás konferenciát, ahol hárman is előadást tartottak a költő életéről. A teremben síri csend volt, a költő szelleme óvatosan lépkedett a széksorok között, a japán pedig fáradtan és egykedvűen ült, és szívta az orrát. Egy előtte ülő fiatal lány, akinek a teste minden egyes orrszívásnál ijedten megfeszült, felajánlott neki egy zsebkendőt, de azt a japán udvariasan visszautasította. Szemét csak ritkán nyitotta ki, a székéről pedig csak egyetlen egyszer pattant fel, amikor a második előadó, egy csinos hölgy lépett a mikrofonhoz.
- Uram Isten! Gyönyörű ez a nő - mondta, majd felállt, hogy közelebb férkőzzön és fotókat készítsen róla.

Jártunk a Házsongárdi temetőben, felkutattuk a régi ház hűlt helyét a Hójában, megmásztuk a hegyet a Donát-szobrot keresve, ahol ismét cipelnem kellett a táskáját, majd az időjárási viszonyok, illetve a folyó környezetének tanulmányozása során közös megegyezéssel letettünk a Szamos fotózásáról, és figyelmünket a virágokra összpontosítva folytattuk tovább a fény vadászatát. A virágokat a rokonok kertjében fotóztuk. A télizöldre mutatva elmeséltem a japánnak, hogy dédanyám, Schéfer Ida azt kérte, sírját ezzel az igénytelen virággal ültessék tele, illetve azt is megpróbáltam kifejteni neki - meglehetősen kevés sikerrel, de annál lelkesebben - hogy a regényem egyik első verziójában nem egy altatódal, hanem a telkekről telkekre költöző bazsarózsa kötötte össze a generációkat.
- Igen, értem - mondta a japán, és tovább fotózta a hagymavirágot.

A nap végére teljesen kipurcant. Az Insomnia belső udvarán hosszú monológot adtam elő, egészen jó monológ volt az érrendszerről és a folyókról és az életről és a családokról és a népekről, magam is meglepődtem, hogy milyen összeszedetten igyekszem elmagyarázni a regény lényegét a japánnak, és amikor végeztem, annyit kérdeztem tőle, na, mit gondolsz?
- Jó ötlet. Menjünk haza! - felelte a japán.
- Mindjárt megyünk.
- Elfáradtam. Rengeteg képet csináltam ma. Rengeteget.
Hazaérve kiültem a verandára, néztem a csillagos eget, belélegeztem a kert sűrű rózsa- és gyümölcsillatát. A japán megjelent, leült mellém, sóhajtott egy nagyot.
- Uram Isten!
- Mi a gond?
- Csodálatos itt - mondta, majd pontosan egy másodperc elteltével hozzátette: megyek az ágyamba. És felpattant.

Kilencedik rész

Budapestre visszatérve a japán azzal az ötlettel állt elő, hogy a regény kísérőanyagaként érdemes lenne megjelentetni egy húsz képeslapból álló kiadványt, tíz családi, illetve tíz olyan fotóval, melyet ő készített a terepszemlék során. Az ötlet elnyerte a tetszésemet, talán meg is valósul majd, ha arra igény és érdeklődés mutatkozik, de történetünk szempontjából fontosabb, hogy ez az ötlet vezetett el végül a borítófotó megtalálásához. Édesanyám lakására mentünk, hogy ott tárgyakat fotózzunk, és én boldogan emeltem le a szekrény tetejéről az archívumomat tartalmazó cipős dobozokat, melyekkel hét éven át lakásról lakásra vándoroltam.

Megmutattam a japánnak nagymamám svájci leveleit, azokat a leveleket, melyeket a többihez hasonlóan egytől-egyig begépeltem, éveket töltöttem el a levelek digitalizálásával és elmagyaráztam neki, hogy ebből a kétszázötvenezer karakternyi szövegből például, mely a Svájcból írott levélkupacban hever, egyetlen harmincezer karakteres fejezet váza született meg.

A nappaliban felállított rögtönzött kis stúdióban sorra fotóztuk a családi ereklyéket, a három kötetből álló eredeti napló egyik példányát, nagymamám okmányait, általános iskolai füzeteit, rajzait, és az ükanyám, Kerekes Terézia stafírungjából származó porcelánokat. A nap végén, ahogy azt már megszokhattuk, a japán elgyönyörködött saját fotóiban, hosszú percekig bámulta a telefonjára átküldött képeket a vörösbora vagy a gulyáslevese mellett ülve, és hiába szólt hozzá az ember, nem lehetett megzavarni ebben a gyönyörködésben. Ezúttal, ezen az estén a csészét nézte, a virágos csészét, amely 1884 óta öröklődik anyáról lányára a családban, és eleinte bátortalanul, de egyre határozottabban arra biztatott, hogy ezt a tárgyat válasszuk.
- Szerintem ez a te borítod - mondta. Szerinted ez a te borítód?
- Lehet - feleltem. Akkor megcsinálod?
- Hm! Ezt?
- Igen.
- Ez nem jó. Ez nem elég. Meg kell fotóznunk rendesen. Szükségem van egy fényes szobára. És egy LED lámpára. Majd megmutatom milyen LED lámpa kell. Tudsz szerezni olyat?
- Biztosan.
- A fényes szobában az ablakot le kell ragasztanunk rizspapírral. Vagy egy átlátszó függöny is jó.
- Rendben.
- És naplemente után pár perccel kell megcsinálnunk a fotót. Ha nem felhős az ég. Igen. Naplemente után.

Másnap átmentem, hogy kiválasszam a legszebb csészét abból a hat darabból, melyet édesanyám őriz, és megnéztem mi van az aljára írva: Fleury Faïenceries Sarreguemines.

A francia kerámiagyárat 1790-ben alapították Sarreguemines városában. 2007. január 9-én, két hónappal a nagymamám halála után a bíróság elrendelte a cég felszámolását.

Meg voltam győzve.

Tizedik rész

A japán az előre eltervezett két hét helyett végül hat hetet töltött a Kárpát-medencében. Ez idő alatt sokat tanultam tőle. Jóval később láttam egy dokumentumfilmet Jiróról, az öreg szakácsról, aki egy három Michelin-csillagos étkezdét üzemeltet egy aluljáróban, Tokióban. A fia minden reggel kimegy a halpiacra, hogy beszerezze a legjobb alapanyagokat. A tonhalat a tonhalasnál veszi, a polipot a poliposnál, a garnélát pedig a garnélásnál. A garnélásnak eléggé nyomorult a sorsa, egész életében mást sem csinál, mint garnélát árul, semmi más nem jár a fejében, mint a garnéla, nem is beszél másról, nem is foglalkozik mással, dögunalmas alaknak tűnik, akárcsak a polipos vagy a tonhalas, de egyvalamihez nagyon ért, és ahhoz ő ért a legjobban: a garnélához.

A japánok tudják, hogy az élet túl rövid - részleteiben felfoghatatlanul sokszínű és összetett - ahhoz, hogy kielégítően megismerjük és megértsük azt, és mindeközben még helyet is szorítsunk benne magunknak. Elegendő lenne a garnélához érteni, de még a garnélához sem érthetünk tökèletesen. A legfontosabb a képességek fejlesztése. Egy egész életen át. Ez a titka a jó diktátornak is, és annak: ha az ember eléggé elhivatott, nincs akadály, és persze nincs visszaút sem. Végig kell csinálni.

Az én japánom fotózik, és semmi mást nem csinál. A borítófotó elkészítésének napján a megszokottnál is szótlanabb volt. Minden készen állt a barátom lakásán, a csésze ott várakozott a fehér függönnyel eltakart ablak előtt egy kis asztalon, szemben az állványra erősített kamerával. A hátteret a kis asztal fiókja szolgáltatta, amit nekem kellett tartanom, vagyis tulajdonképpen rajta vagyok a borítón, a csésze mögött állok. A nap lenyugodott a Budai-hegyek mögött, a japán pedig szótlanul ült a kanapén. Egyetlen próbafotót sem készített a csészéről, egyetlen egyszer sem nyomta le a gép gombját, míg el nem érkezett a pillanat.
- Lement a nap - mondtam.
- Még nem - felelte és bambult maga elé.
- És most? Már sötétedik.
- Még várunk - felelte, aztán nem sokkal később felállt, kinézett az ablakon, bekapcsolta a LED lámpát. - Most jó! Gyere!

A csésze mögé álltam a kis fiókkal a kezemben, és felkészültem a fotózásra, felkészültem arra, hogy most majd legalább félórán keresztül ott kell állnom mozdulatlanul. A japán a gépéhez lépett és megnyomta rajta a gombot.
- Készen vagyunk - mondta, és kikapcsolta a kamerát.

Egyetlen fotót készített.

Az utolsó két hétben már nyoma sem volt elmélyült lelkesedésének és ellentmondást nem tűrő precizitásának. Egyre kevesebbet fotózott, és egyre nehezebben vettem rá arra, hogy a borító grafikai munkáinak megvalósításáról beszéljünk. Miután hazament, két hét telt el, mire ismét az az ember válaszolt a leveleimre, akit decemberben Nahában, majd májusban Magyarországon megismertem. Időbe telt míg rájöttem, mi történt vele: elmagyarosodott. Túl sok időt töltött magyarok között. Szétszórt lett, nemtörődöm. Még az első napokban történt, hogy Pozsonyi úton ülve találkoztunk egy Budapesten élő japán barátommal. Ijesztő, de ugyanakkor bámulatos látvány volt, ahogyan a honfitársa feltűnésekor a lezser európaias ücsörgésből egy pillanat alatt a szigorú japán viselkedési szabályok követésére váltott, felpattant, hajlongott, kihúzta magát, és hellyel kínálta a másik japánt. Sokszor hangoztatta, hogy el akarja hagyni az otthonát, mert nem szereti Japánt, nem szereti Okinavát, és boldog, hogy máshol, Svédországban és Angliában és Magyarországon ilyen nagy népszerűségnek örvend, ugyanakkor valószínűleg nem volt tisztában azzal, hogy egy ilyen lépéssel kockára tenné a garnélás, a polipos, a tonhalas és a fotós legszentebb szabályának, a képességek fejlesztésének célját.
A képességek fejlesztéséhez ugyanis elengedhetetlen a fejlődésben lévő képességek eredményeinek befogadására alkalmas, azzal azonos mentalitású közeg, és - mint az utolsó hetekben kiderült - a japán egyedül nem elég erős ahhoz, hogy japán maradjon.

Ahhoz japánok is kellenek.

A borító megvalósításáért - a japánon kívül - hálával tartozom a Scolar Kiadónak, elsősorban Érsek Nándornak, aki e különleges küldetés során hősiesen vette fel a harcot a japán jen átváltása okozta sokkhatásokkal. De La Torre Dánielnek, a grafikai munkákért. Ifj. Hámory Csabának a LED lámpáért.

A többieket megtaláljátok az Altató köszönetnyilvánításában.
Ez a tízrészes sorozat a befektetett munkáról szólt. Az eredményét itt tudjátok megvásárolni:

www.gerloczymarton.hu/uj-konyv-elorendelese/
www.scolar.hu/mikecs_anna_altato_2038
bookline.hu/product/home.action

Olvasni itt tudtok róla:

www.es.hu/…/dezsi-fr…/egymasba-futo-toresvonalak.html
ujnepszabadsag.blog/…/12/07/egy-nagy-regeny-szulet…/
www.magyarkurir.hu/hirek/gerloczy-marton-konyverol
ww2.infovilag.hu/2017/12/08/gerloczy-marton-altato
moly.hu/konyvek/gerloczy-marton-mikecs-anna-altato

instagram.com/kaz_kameshima/
... See MoreSee Less

Nézd meg a Facebook-on

Gerlóczy Márton megosztotta Editura NEXT PAGE bejegyzését. ... See MoreSee Less

Nézd meg a Facebook-on

Gerlóczy Márton megosztotta Mikecs Anna: Altató bejegyzését. ... See MoreSee Less

"Márta a visegrádi szanatórium gyönyörű parkjában üldögél. Érett gesztenyék potyognak, szerelmes párok ölelkeznek, andalognak a fasorokban, friss kapcsolatok teremnek mindenfelé. Nyár ...

Nézd meg a Facebook-on

Gerlóczy Márton megosztotta Mikecs Anna: Altató bejegyzését. ... See MoreSee Less

Nézd meg a Facebook-on