Legfrissebb cikkek

JUNE Dear Pongrác, I’m in Portugal, I’m in Guimarães, on the fifth-floor terrace of a shabby hotel on the outskirts of the historical town center...

Rendeld meg Gerlóczy Márton: Elvonókúra című új könyvét és átveheted, mielőtt megjelenne a boltokban! "Lajos! Én ott nem fogok inni. Érted?” Egy magyar pincér életének 12288. napján...

(szeged-mórahalom-ásotthalom-szabadka) Aki legutóbb itt volt, ő aranyos volt, én megértem őt, mondta a lány, aki ismerőseivel elvitt minket az erdőbe, ő az emberi oldalát írta...

Hallottam egy hotelről. Éppenséggel egy bevándorló mesélt róla, egy itt élő külföldi, de ez tulajdonképpen lényegtelen. A külvárosi hotel jó ideje veszteségesen üzemelt, mígnem...

Ez a kötet tíz emberi jogi jogsértés történetét mutatja be. Az áldozatokat az Amnesty International lelkiismereti foglyoknak tekinti, rajtuk keresztül próbálja felhívni a figyelmet...

KÖNYVEK

Check-in
Azt mondják, idegenben jövünk rá, kik is vagyunk valójában.
Tovább...

Igazolt hiányzás
Az önéletrajzi ihletésű regény „nehezen kezelhető főhőse azzal...
Tovább...

A csemegepultos naplója
A lókolbászok akarták így. A lejárt májasok. A kolozsvárik...
Tovább...

Létra
Gerlóczy Márton legújabb regénye, a Létra egy házról szól...
Tovább...

Kövess a Facebookon

November

Kedves Pongrác,

amikor én márciusban elkezdtem írni neked ezeket a leveleket, amikor ott ültem a kis kalitka mellett a hosszú asztalnál a tan követőinek földjén Rairakhdhammatchatban, és azon gondolkodtam, hogy mit fogok én írni egy éven át a lapnak, amely felkért, igen nagy furfangok és fondorlatok árán zseniálisan felosztottam az évet tizenkét hónapra, és a hónapoknak nevet adtam, március, április, május, november, sorolhatnám, aztán kerestem valakit, akit megszólíthatok, valakit, akihez kötődöm, aki élő személy ugyan, de mindarról, amiről beszélni szeretnék, még nem beszélhetek vele, és nem találtam senki mást, egyedül téged, hiszen nincsenek ismerőseim és barátaim sem börtönben, sem kolostorban, sem más világtól elzárt helyeken, ahonnan levelezhetnének velem, egyedül a festő küldött régebben leveleket nekem Rairakhdhammatchatból, egyedül őneki nem volt sem címe, sem internete, de már ő sem küld leveleket és képeslapokat, mert minden télen meglátogatom, hogy nekem se legyen címem, internetem, hogy én is a világtól elzárt helyen lehessek, ahonnan képeslapokat küldhetek neked, szóval ott a hosszú asztalnál ülve téged választottalak, Pongrác, de valójában magamat választottam, a gyermekkor kolostorát választottam, ahová meghívtalak magam mellé gondolkodni kicsit, gondolkodni azon, hogy kik is vagyunk valójában. Három éve történt, hogy huszonöt évnyi száműzetés után, némi segítséggel, váratlanul, mint egy régi kabát, előkerült a láda mélyéről az a veled egykorú, elhurcolt gyerek.

Debrecenben történt, a debreceni köztemetőben. A dédanyád elsőszülött kislányának sírja felé sétáltunk Rózsikával, akit a sír gondozásával bízott meg a család, és a Rózsika mesélt a Völgyről, az otthonodról, a dédszüleidről, nagyszüleidről és édesapádról és rólam is, és amikor elmesélte, hogy egy alkalommal hogyan rohantam felé, amikor a kertben játszva megláttam őt a kapuban, és hogyan öleltem és szorítottam magamhoz, megjelent előttem mindez, megjelent, vagyis emlékeztem rá, éreztem azt a szorítást, Pongrác, éppen olyan szorítást, ahogyan te szoktál fogadni engem, ha meglátsz abban a kapuban, ugyanabban a kapuban, de ami fontosabb, éreztem, hogy ki az, aki szorít, és mi az, ami szorít, és a debreceni köztemetőben, ahol nagy pelyhekben hullott a hó az öreg sírokra, hirtelen leestek rólam azok a láncingek és páncélok és pajzsok, a ráncaim kisimultak, és eszembe jutott, hogy mi is vagyok valójában, illetve hát nem tudtam nem észrevenni, hogy ki is vagyok valójában, hiszen ott volt mindez a páncélok alatt, mint a Föld belső magja a külső mag alatt, nem valami feledésbe merült, hanem valami szégyenlősen eltakart dolognak tűnt, ami úgy bújt elő, olyan kíváncsian és ügyetlenül, mint egy medvebocs az olvadó hó alól az évnek abban a hónapjában, amit én márciusnak neveztem el, ott álltam négyévesen a debreceni köztemetőben a Rózsikával, és valami hihetetlenül felszabadult és boldog voltam, hogy lesz erőm ilyesmikről beszélni, hogy hazugságok és szereplések, szégyenlősködések és férfias keménykedések helyett lesz erőm elmesélni neked, hogy itt, ahol én vagyok, az időnek ebben a távolságában minden hazugság, és ez vár rád is, és ez nem valami egyedi történet, nem lesújtó szerencsétlenség, ez a hazugság mindannyiunké. Ez a Rózsika azért tudott lenyúlni értem a mélybe, mert arra én egyáltalán nem számítottam, nem készítettem elő a páncélzatot, mert nem tudtam, hogy félnem kell tőle, nem tudtam, hogy emlékszem rá, és ez a döntő, már tudom, hogy az emlékeket elfojtani emlékezéssel lehet, de ha nem emlékszünk semmire, esélyünk adódik az emlékezésre.
Nem akarlak elkeseríteni, Pongrác, de tudnod kell, hogy a felnőtté válásod megkezdésének ünneplésére érkezvén tárt karokkal fogadnak majd a hóhéraid, akik szadista élvezettel tépik majd ki a lelkedből annak a szorításnak, annak a szeretetnek az ösztönét, amivel a rokonaidat a kapuban fogadni szoktad, már csak pár év, és a lehető legrövidebb időn belül sós kútba, kerék alá, kemencébe tesznek. Amennyiben nem veszed fel a kesztyűt, akkor kiröhögnek és megsemmisítenek, ha pedig felveszed, akkor beöltözöl, láncing, páncél, pajzs és rablánc, és a harc hevében semmisülsz meg, illetve tűnsz el a földkéreg alá, talán örökre, és soha többé nem találod majd a helyed, mert már volt és van helyed, arra viszont nem szívesen emlékszel, onnan téged erőszakkal hurcoltak el. Az emberi élet: bosszú, Pongrác, a szeretet elvesztésének, ennek a sokkoló átverésnek a bosszúhadjárata. Egyesek büszkék arra, hogy őket ütötték és verték, hogy bírták ezeket az ütéseket és veréseket, tartásukat a megalázottságból és eltiportságukból nyerik, elhitetik magukkal, hogy a hősiességük táptalaja a kegyetlenségek elviselésének képessége, ez az adottság, mely őket oly ellenállóvá faragta, így aztán természetes, hogy a gondoskodást kegyetlenséggel, a szeretetet elnyomással fejezik majd ki, miközben gyerekek ők is, megalázott hatévesek, a gatyájukba vizelő kis szerencsétlenek, akik nem tudják, nem értik, hogy férfiasnak mutatkozni valójában a legnagyobb gyávaság. Úgy tűnik, sőt, ez teljesen biztos, hogy ennek a hazugságnak a nyers ereje talál utat legkönnyebben a hatalomra, mert azt a nyelvet, a szégyen nyelvét beszéljük a legfolyékonyabban mindannyian, és minél kegyetlenebb valaki, annál erősebb az ösztön, hogy hozzá bújjon a megalázott ember.
Felosztottam tehát az évet tizenkét hónapra és ezeknek a hónapoknak nevet adtam, aztán az újságtól szeptemberben kaptam egy levelet, ami így szólt: ha jól látom, október lesz az a hónap, amikor két levél is sorra kerül, de ezt én nem vettem komolyan, nem gondoltam, hogy ebből baj is lehet, hogy onnantól kezdve aztán a novemberi számban december, a decemberiben pedig január lett volna az írás címe, nem törődtem ezzel, mert úgy voltam vele, az élet majd megoldja ezt, az élet mindig mindent megold helyettünk, Pongrác, és így is lett, az élet megoldotta, mert egy héttel az első októberi írásom után megszűnt az újság, és megszűntek a hónapok is, és mostantól majd szépen sorjában megszűnnek majd az újságok és a hónapok, mindent elvesznek és kisajátítanak majd, mi pedig hagyni fogjuk, végignézzük és hagyni fogjuk, éppen azért veszik el őket, mert hagyjuk, mert megtehetik, Pongrác, nem arról van szó, hogy ami egyszer megtörtént, az megtörténhet újra, hanem törvény ez: ami egyszer megtörtént, az újra és újra megtörténik, jó és rossz, csoda és szörnyűség, úgy követik ezek egymást, mint az évszakok, mint a hónapok, és amikor tizennégy év múlva, amikor tizennyolc éves leszel, vagy tizenhat év múlva, amikor húsz, tulajdonképpen teljesen mindegy, ott fogsz ugrálni örömödben, hogy részese lehetsz egy változásnak, és új idők jönnek, új évszak és új hónapok és szabadság, még nem sejted, hogy nem jön itt semmi sem, csak takarítgatunk, ágyazgatunk egy újabb szépreményű csapat elaljasodásának, akik, miután elhitették velünk, hogy a szabadságunkért küzdenek, ellopják tőlünk a hónapokat, napokat, sós kútba, kerék alá, kemencébe tesznek, száműznek, elhurcolnak és megfosztanak minket önmagunktól, hogy élő halottként szolgáljuk uralkodásukat, életük célját, a bosszúhadjáratukat.

g.m.
(a) népszabadság (munkatársainak, szeretettel...)
11.28.
... See MoreSee Less

7 days ago  ·  

Nézd meg a Facebook-on

Gerlóczy Márton megosztotta SCOLAR KIADÓ bejegyzését. ... See MoreSee Less

Pillanatok a Nyírő Gyula Kórház Addiktológiai Osztályáról. Gerlóczy Márton Elvonókúra című regényéről a szerző, Dr. Petke Zsolt PhD, osztályvezető főorvos és Bajzáth Sándor, ad...

1 week ago  ·  

Nézd meg a Facebook-on