Legfrissebb cikkek

(szeged-mórahalom-ásotthalom-szabadka) Aki legutóbb itt volt, ő aranyos volt, én megértem őt, mondta a lány, aki ismerőseivel elvitt minket az erdőbe, ő az emberi oldalát írta...

Hallottam egy hotelről. Éppenséggel egy bevándorló mesélt róla, egy itt élő külföldi, de ez tulajdonképpen lényegtelen. A külvárosi hotel jó ideje veszteségesen üzemelt, mígnem...

Ez a kötet tíz emberi jogi jogsértés történetét mutatja be. Az áldozatokat az Amnesty International lelkiismereti foglyoknak tekinti, rajtuk keresztül próbálja felhívni a figyelmet...

2012. március 27. Ha valakinek megtetszik valami, ami nem az övé, ám nagyon vágyik rá, három dolgot tehet: lemond róla, kölcsönkéri vagy ellopja. Az írott...

Az élethez nem kevés flegmaság kell. Hanem sokVan ez a könyv. Meg ez a Gerlóczy gyerek. Egyiket sem elég olvasni. Meg kell mászni. Akár egy...

KÖNYVEK

Check-in
Azt mondják, idegenben jövünk rá, kik is vagyunk valójában.
Tovább...

Igazolt hiányzás
Az önéletrajzi ihletésű regény „nehezen kezelhető főhőse azzal...
Tovább...

A csemegepultos naplója
A lókolbászok akarták így. A lejárt májasok. A kolozsvárik...
Tovább...

Létra
Gerlóczy Márton legújabb regénye, a Létra egy házról szól...
Tovább...

Kövess a Facebookon

Kellemes nyaralás

Halkan duruzsolt a VI. sz. szennyvízátemelő és a balzsamos nyári délelőtt langyos csendjét egy szomorú fűz árnyékában magányos rozsdásodó hangosbemondó hangja verte fel: the hungarian police wish you a wonderful holiday.
- Szarrá égtem! Szarrá égtem! - mondta az asszony. - Ma már nem megyek napra.
- Milyen a víz? - kérdezte a menye. - Voltatok benn?
- Nagyon erős a nap - felelte a férfi. - Anya szarrá égett!
- Apa volt bent. Én nem megyek napra. Ma már nem. Szarrá égtem! - ismételte meg az asszony. - Apa, milyen a víz?
- Nagyon erős a nap - felelte a férfi.
Csípőre tett kézzel, kis terpeszben állt ott Apa a hordóhasával, háttal a magyar tengernek és a strandot nézte. Őrizte a helyüket, őrizte a világot.
- Jól jöttetek, fiam?
- Jól - felelte a fiú és munkához látott. Három gumimatracot fektetett ki a földre, aztán elővett egy elektromos pumpát.
- Mennyit bír? Hány matracot bír? - kérdezte Apa.
- Hármat biztosan! - felelte a fiú.
Apa nem mozdult. Nézett maga elé szigorúan és várta, hogy a fia felfújja a matracokat. A hangosbemondó már szlovákul beszélt, szlovákul is elmondta, amit angolul, németül, magyarul és lengyelül: ha iszik, ne vezessen, ha vezet ne igyon, kellemes nyaralást kíván a magyar rendőrség. A büfében szarrá égtek a finom balatoni halak, a hekk, a pisztráng, készült a sült chips, a lángos, a hasáb.
Anya ledőlt a fa árnyékában, a menye megnézte, hogy milyen a víz.
- Milyen a víz, Anita? - kérdezte Anya.
- Jó a víz! - felelte Anita, majd kinyitott egy nyugágyat és leült.
- Kend be magad, nehogy szarrá égjél!
Anita bekente magát.
- Nagyon erős a nap - mondta Apa. Ugyanott állt csípőre tett kézzel, háttal a magyar tengernek és a strandot nézte. Aranykeresztjén, mely vörös mellszőrzetébe akadt, megcsillant a napfény.
- Bírja, Ricsikém? - kérdezte a fiát.
- Bírja - felelte Ricsi, aki már az utolsó matrac felfújásánál tartott, amikor a part felől egy éles sikoly hallatszott hirtelen.
- Mi az? - kapta fel a fejét.
Apa nem nézett hátra.
- Úristen! - kiáltott Anya. - Szarrá égett a kacsa!
A vízen egy égő kacsa úszott, nem sokkal később a többi kacsa is lángra kapott, menekültek az emberek a vízből.
- Úristen, ég a fű! - kiáltott Anita, és felugrott a nyugágyból. Ekkor már felforrt a tó, a gumimatracok kidurrantak és elolvadtak, lángoló emberek rohangáltak és dőltek el és égtek porrá a parton, a fák lángra kaptak, a büfében felrobbant egy gázpalack és a hangosbemondóból, mielőtt elolvadt volna kellemes nyaralást kívánt a magyar rendőrség: príjemné prázdniny Vám praje maďarská polícia.
- Anita, meneküj! - kiáltotta Ricsi, mielőtt szarrá égett volna.
- Kend be magad, Ricsi! - mondta Anya, de már késő volt, Ricsi is szarrá égett.
Anita sírva menekült. Kijutott a strandról, rohant magassarkújában a parkoló felé, ám a VI. sz. szennyvízátemelőnél megcsúszott a felforrt húgyon, és fejjel az égő fűbe vágódott. Ricsi már nem láthatta, ahogy szarrá ég.
Utoljára Anya kapott lángra.
- Szarrá égek! Szarrá égek, Apa! - kiáltotta az asszony.
Apa nem nézett hátra. Ugyanott állt, csípőre tett kézzel, háttal a magyar tengernek és a szétégett strandot nézte.
- Nagyon erős a nap! - mondta. - Nagyon erős.

g.m.
vasárnapi hírek
06.25.
... See MoreSee Less

1 week ago  ·  

Nézd meg a Facebook-on

Június

Kedves Pongrác,

Portugáliában vagyok, Guimarãesben vagyok, egy körforgalom fölé magasodó kopott hotel ötödik emeletének teraszán vagyok a történelmi városközpont szélén, nem messze attól a helytől, ahol azt a filmet forgatták, a filmet, ami miatt ide jöttem, aminek a címe is ez volt, Centro Histórico, történelmi városközpont, és én itt vagyok, mert még télen láttam ezt a gyönyörű rövidfilmet Ázsiában, a bungalóm teraszán, és eldöntöttem, hogy ha hazatértem Európába, megnézem ezt a várost, megnézem, hogy Aki Kaurismäki miért tölti itt a teleket, mit keres ez a finn Portugáliában. Portóból jöttem ide vonattal, és az indulásom előtti napon megnéztem az utolsó olyan Kaurismäki-filmet, amit még nem láttam, az Árnyak a paradicsomban című filmet, ami egy kukásautó-sofőrről szól, aki beleszeret egy pénztároslányba. Ez a film is vesztesekről szól, lúzerekről, ahogy mondani szokás, a Kaurismäki mindig vesztesekről csinál filmet. A sikeres emberek többnyire vakok, akik magabiztosan haladnak és próbálnak tájékozódni ugyanabban a sötétben, ahol mindannyian kóválygunk, de míg a vesztesek óvatosan tapogatóznak, látják, hogy sötét van, ők legalább látják, hogy sötét van, addig a sikeres ember csak rohan előre izgatottságában, rohan valami fény felé a sötétben, ahol csak önmagát látja, a sikerét látja. Ez a kukásautó-sofőr tehát beleszeret a pénztároslányba, randevúra hívja egy bingószalonba, moziba, vacsorázni, és többször felkeresi az új munkahelyén, egy ruhaboltban is, ahová, na mit gondolsz, Pongrác, mivel érkezik, hát egy kukásautóval érkezik a kukás ruhájában, és csak nézi, nézi a nőt a szomorú szemével, az emberek pedig összesúgnak a hátuk mögött, mert micsoda dolog kukásautóval érkezni egy ruhabolt elé, hát ki látott még ilyet, Pongrác.

Ez a Kaurismäki azt szokta mondani, hogy az emberek szeme érdekli, a szomorúság az emberek szemében, és a színésznek nem a testével és nem az arcával és nem a hangjával, hanem a szemével kell játszania elsősorban, és én meg akartam nézni, hogy mit kutat Kaurismäki a portugál emberek szemében, mert arra kellett gondolnom, másra nem gondolhattam, hogy kell legyen valami különleges szomorúság a portugálok szemében, amit nem ért, mint a finnek szemében, a periférián lakó finnek szemében, és akkor eljöttem ide, a másik perifériára, a portugál perifériára, hogy belenézzek a portugálok szemébe, és megkeressem azt a helyet, azt a környéket, ahol Kaurismäki másik hőse, az a szerencsétlen hülye pincér, egy másik vesztes ügyetlenkedett, meg akartam nézni a várost, hogy vajon laknék-e itt, mert otthon, mint tudod, nem igazán akarok.

Amint megérkeztem, bejártam ezt az óvárost, azonnal útra keltem, hogy megkeressem a helyszíneket, azonnal megtetszett ez a csendes, békés kisváros, de aztán óriási hibát követtem el, Pongrác, olyan hibát, amit már nem szoktam, elragadtattam magam, hagytam szárnyalni a képzeletemet, hagytam magam elvarázsolni, mint egy hülye tinédzser, és a jókedvemtől olyan rossz kedvem lett, hogy azóta sem tértem magamhoz, és szinte gyűlölettel gondolok vissza arra a szűk sikátorban található étteremre, ahol az éneklő nyugdíjasok között buta módon részese lettem ennek a kisvárosi gyógyszerosztásnak, és elragadtatás áldozatául estem. Azonnal rosszul lettem, amint kiléptem ebből az étteremből, mert odakint a macskaköves utcákon mindenki szomorúan járt-kelt a dallam hiányától, az élet hiányától, és haza kellett mennem, el kellett bújnom a hotelszobában, mert elragadtattam magam, és a szememben olyan szomorúság volt, a vesztesek olyan szomorúsága, hogy az már szinte vászonra kívánkozott.

Másnap, szombat este újra kiültem a térre, és néztem, ahogy megindulnak ezek a kisvárosi emberek ebben a labirintusban, ahogy sétálni mennek a kiöltözött guimarãesiek ebben a gyönyörű útvesztőben, mintha mennének valahová, pedig csak ténferegnek, köröznek a történelmi belváros szűk utcáin és kicsiny terein a hátrakulcsolt kezükkel, a bőrkabátjaikban és bőrcipőjükben, mintha egy múzeum termei közt sétálnának azzal az elegáns óvatossággal, ahogy az ember egy múzeumban sétál. Ez a kisvárosi életforma, hogy úgy mondjam, a legkellemetlenebb életforma, mert a léptékei elhitetik az emberrel, hogy történhet valami, pedig nem történik semmi sem. Az embernek vagy arra van szüksége, hogy semmi se történjen, mint a falvakban, vagy kiszámíthatatlanságra, mint a városban, és a kisváros attól olyan borzalmas, hogy korlátainak és határainak átláthatósága és átláthatatlansága, megismerhetősége és kiismerhetetlensége a lehetőségek illúzióiban egyszerre öltenek testet, a kisvárosi élet olyan, mint egy sokadjára ismételt tévésorozat, nézi a Marika, pedig már látta, emlékszik is valamire, de igazából nem emlékszik semmire, mert nincs is mire.

Megmondom őszintén, Pongrác, bár nem vagyok kimondottan ismerkedős fajta, azért kicsit zavart, hogy ebben a városban tőlem senki semmit nem kérdezett, hogy rajtam ezek a portugálok úgy néztek keresztül, mint egy szökőkút vízsugarán, egyedül egy transzvesztita mosolygott rám vasárnap délelőtt, ahogy átsétáltam egy kis parkon egy kápolna oldalában, ott ült ez a transzvesztita a kutyájával a harangszóban, és egyedül az ő tekintetében véltem felfedezni valami kíváncsiságot és érdeklődést, de ez a transzvesztita szőke volt, és én csak a barna transzvesztitákat szeretem, ezek ilyen zsigeri dolgok, tudod, szóval nem álltam meg és nem beszélgettem vele, és így feltehetőleg Guimarães lesz az egyetlen hely a világon, ahol nem ejtettem ki a számon, hogy Magyarországról, Budapestről jöttem, mert ez senkit sem érdekelt, még a kocsmárosomat sem, és ezt én képtelen vagyok feldolgozni, ilyet én még, pedig elég sok kocsmában megfordultam már, nem láttam.

Szóval az indulásom előtti napon, mielőtt idejöttem volna Guimarãesbe, megnéztem az Árnyak a paradicsomban című filmet a hotelszobámban, aztán elmentem, hogy sétáljak egyet Portó Cedofeita nevű városrészében, és mi mást is tehettem volna, leültem egy étterem teraszára nézelődni és portói pacalt enni és vörösbort inni. Üldögéltem ott békésen, ettem ezt a kolbászos, csülkös, pacalos babot, ezt a könnyű nyári ételt június 1-jén, kortyolgattam a testes (azt hiszem, hogy testes volt) vörösbort, és néztem az embereket, a csendesen és békésen vonuló öreges portugálokat, néztem a szemüket, ezeket a borúsan barna, nagy szemeket, és próbáltam megérteni, mi bajuk lehet, de csak arra a közhelyre jutottam, hogy bizonyára a veszteség, a birodalom elvesztésének bánata ül azokban a szemekben, és ahogy ott ültem az alkonyatban, egyszer csak, na, Pongrác, mit gondolsz, mi állt fel a járdára, hát egy hatalmas kukásautó állt fel a járdára, és mit gondolsz, ki szállt ki belőle, igen, egy kukásautó-sofőr szállt ki belőle, de hogy mit csinált ez a kukásautó-sofőr, azt már tényleg nem fogod elhinni, hát besétált az étterembe a koszos, büdös ruhájában, egészen a konyháig sétált, és ott szájon csókolta a mosogatólányt, aztán ivott egy sört, a kukásautó pedig ott állt a sarkon, akkora volt, mint a kis étterem, és a kukásautó vezetője állt a pultnál, itta a sört és meredt maga elé a nagy, barna szomorú portugál szemével, és nem súgtak össze a háta mögött, hogy mégis micsoda dolog ez, én pedig arra gondoltam, ez igen, ez a portugál kukás derék finn, színész a javából.

g.m.
népszabadság
06.11.
... See MoreSee Less

3 weeks ago  ·  

Nézd meg a Facebook-on

dedikálás
június 11
szombat
14 óra

Vörösmarty tér
Scolar stand

illetve

Az ALIBI FÜST c. számát szerzőink 2016. június 10-én, pénteken dedikálják 18-tól 19 óráig a budapesti Vörösmarty téren, a LÍRA sátránál!
... See MoreSee Less

4 weeks ago  ·  

Nézd meg a Facebook-on