Home Publicisztikák

A Bohóc

Aki nem ismeri a Bohóc Újságot az vagy nem Pesti (ami természetesen megbocsátható), vagy nem ült még Pesten kávézók, kocsmák, vagy éttermek teraszán (ami természetesen megbocsáthatatlan). Én, amennyire – a kocsmák teraszán edzett elmémmel – vissza tudok emlékezni, a Bohóccal az Andrássy úton találkoztam először, nem sokkal a 127. világvége előtt, 1997- ben.
– Ez nem Fedél Nélkül, ez az én saját újságom, a Bohóc.
Tetszett a dolog, mert én is csináltam ilyet frusztrált tinédzserként, én is nyomtattam saját lapot álnévvel, csak aztán el is olvastam, így a terjesztésig már nem jutott el a kezdeményezés.
Rendszeres vásárlója, mondhatni előfizetője lettem a Bohócnak, sőt előfordult, hogy ugyanazt a számot többször is megvettem. Egészen 2008 nyaráig. Akkor azonban a Bohóc hibát vétett. Egy Kormorán- dalszöveget másolt a lapokra. Egy héttel később pedig egy, a kocsma teraszán ülő költőnek akart eladni egy olyan számot, amelyben a költő verse szerepelt. A Bohóc kiégett.
A fiatalember a tavalyi évig semmit sem változott, ugyanolyan öregnek nézett ki már akkor is, amikor még valóban fiatalember volt. Ma már nem az. A lapot egy évvel ezelőtt átvette egy barátja, akinek állítása szerint a Bohóc kórházban fekszik, de már nem kell sokáig várni és az alapító- főszerkesztő visszatér majd, hogy újra kézbe vegye hajléktalan- médiabirodalmát.
Azóta ez a férfi árulja a Bohócot, és ez a férfi is itt ül előttem a Pozsonyi úton felállított sátor előtt, ahol birkapörköltet főzök a Pozsonyi Piknik alkalmából az Újlipótvárosban, amelyről a helyiek azt mondják, hogy olyan, mint egy nagy falu. Persze. A falvakban nincsenek hajléktalanok. Ott csak bolondok vannak, a falu bolondjai, akik nem is biztos, hogy bolondok, többnyire inkább a kannástól elhülyült óriás bébik akik fel-alá bicikliznek az utcákon, saját házuk előtt fekszenek az árokban, mert megszokták, hogy ott kell feküdjenek. Hiába halt már meg az apjuk, ha részegek, ott alszanak az árokban és várják, hogy reggel beengedje őket az apu, de az apu nem engedi be reggel, mert ő máshol alszik, nem messze a falu végén, a temetőben.
A meghirdetett program szerint a helyieknek főzök, ahogyan a helyieknek főzött korábban a polgármester úr és egy neves színész is. Fél egy körül olvadni kezd a zsír. Jönnek a látogatók.
– Mi készül itt?
– Csókolom, Birka.
Jövőre ezt, így ahogy van felírom majd egy A4- es papírra, hogy ne kelljen percenként ismételnem magam. Mindenki éhes ilyenkor, még az is, aki fél órával korábban kezdett el emészteni egy fél disznót. Ha valami ingyen van, a közös cél csordájának versenyszellemébe tömörül a nép. Ezért is választottam a birkát.
– Csókolom, birka.
– Mikor lesz kész?
– Még úgy három óra.
Felnézek. A néni nem ment el. Ott áll és néz. Nézi a rotyogó alapot. Mire újra felnézek, már társa is van, és egyre többen gyűlnek oda. Hiába mondom, hogy két- három óra múlva lesz kész, nem érdekli őket. Ők ugyanis éhesek. Ők ugyanis hajléktalanok. Nem kóstolgatni jöttek, hanem üzemanyagért. Sorban állnak, ha kell, éjfélig. Nem mennek arrébb, mert félnek, hogy lemaradnak róla. Tartják a sort, nem veszekednek. Néznek. Ki mosolyogva, ki nyálát csurgatva, ki mérgesen, ki éhesen. Úgy, amikor már a nyál sem csorog. Már nem emlékszik rá. Kezd nyomasztani a látvány. Másokat is. Ahány ember, annyiféle. Van, aki elkergetné őket. Van, aki elkeseredik. Van, aki felháborodik és van, aki segít. Padokat teszünk ki nekik, hogy ne álljanak. A helyiek már biztosan nem esznek majd a pörköltből, de ez a helyieket azért nem érdekli túlságosan. Ott maradok a harminc fős csapatommal, egyedül. Van egy osztályom. Nézem az arcokat. Kire hogyan hat az utca. Kire hogyan hatok én. Látok mosolyt. Igazit és számítót. Látok haragot. Igazit és még igazibbat. Elkeseredést, reményt, fáradtságot, ürességet. Az idő múlik, a pörkölt rotyog és ezzel arányosan nő a türelmetlenség is.
– Mikor lesz már kész?
– Még egy óra, másfél.
– Egy órája is ezt mondta.
– Aki kiabál, az nem kap.
Csend lesz. A szél csapkodja a mobilvécé ajtaját, a távolból az utcán bálozó nép zsivaja hallatszik. Csendre intek harminc felnőtt embert. Hatalom van a kezemben, és ez megrémít. Ha azt kérném, hogy álljanak fél lábra, megtennék. Ha azt kérném, hogy énekeljék el a Ha én nekem sok pénzem lesz, felülök a repülőre kezdetű dalt, megtennék. Egyetlen dolog van, amit nem tennének meg, hogy elhagyják a sort. Így aztán, mivel inkább nyomaszt ez a hatalom, mintsem örülök neki, inkább leveszem a tűzről a pörköltet. Pedig kéne neki még egy óra, de ezt nem vállalom. Még a végén elszabadul a pokol, márpedig a pokol tüze akkor lobog a legforróbb lánggal, ha dühét éhség táplálja.
Szedem a pörköltet. Három perc alatt elfogy az egész. Mivel nincs időm felnézni, nem látom, hogy hányan maradnak le róla. Fogom a bográcsot és menekülök. Menekülök, mert ha maradnék se tudnék mit tenni. Jövőre majd főzünk nekik egy hatalmas bográcsnyi paprikás krumplit, ha jövőre még egyáltalán beengedik majd őket az utcába. Mást, többet mi nem tudunk tenni.

Két hét múlva megjelenik a Bohóc legújabb száma.

Konyhatündér

Drága barátom a Marci.
Megpróbált a konyhában helytállni.
De kifogott rajta a recept,
Igy hát mindent összekevert
Igaz, nem volt szomjas,
De Ő ezt nem tudta.
Olyan képet képet vágott,
Mint egy kezdő kukta.
Elnézte neki mind, akire főzött,
Mivel az éhség győzött

Mindegy mit írnak az emberről, csak írjanak róla, mint ahogy az is mindegy, hogy mit eszik az ember. Csak egyen.

Népszabadság

2010