A cukros és a gonosz lakás

A cukros és a gonosz lakás

A cukros még zárás után is ott ült a pultnál. Már csak egyetlen izzó égett. A pultos lány már felpakolta a székeket, lehúzta a rácsot, elmosta a poharakat. Megállt a cukros előtt.
– Idd meg, édesem, jó? Menjünk haza légy szíves.
– Őőő, kérhetnék még egy hosszú lépést?
– Ne kérjél, drágám, hadd menjek haza!
A cukros megvakarta az állát, mire a szája kinyílt és erről a cukrosnak eszébe jutott valami. A poharáért nyúlt. A pohárban még volt egy decinyi hosszú lépés, amit a cukros nyomban megivott.
– Haza?
– Igen, haza. Te is menjél szépen haza, pihenj le, szedd össze magad kicsit.
A cukros elszontyolodott, a padlót bámulta, majd hirtelen felkapta a fejét és megragadta a pultos lány kezét.
– Elegem van!
– Miből, édesem?
– Nem akarok haza menni. Én oda nem akarok menni.
A pultos lány ijedten hátralépett. Nem tudta mire vélni a cukros kirohanását, aki korábban soha nem csinált ilyesmit.
– Miért nem?
– Engem ott…engem ott…
– Téged ott, mi?
– Engem ott vernek – mondta a cukros és elsírta magát. Dőltek a könnyei, zokogott. A pultos lány lassan, óvatosan közelebb hajolt és megsimogatta a cukros vállát.
– Ki ver téged?
– A lakás.
– Micsoda?
– Igen.
– A szemét! Miért nem mondtad eddig? Ezt is ő csinálta? – kérdezte a pultos lány, és a mutató ujjával finoman végigsimította a cukros bal szemhéján a sebet.
– Igen – felelte zokogva a cukros.
– Mivel csinálta ezt? Miért hazudtad azt, hogy ez egy aszalt szilva?
– Nagyon félek.
– Mivel csinálta?
– De ugye nem mondod el senkinek. Kérlek, ne mondd el!
– Azt kérdeztem, hogy mivel csinálta?
– A kredenccel.
A pultos lány a pultra csapott.
– Ez egy állat!
A cukros átölelte a pultos lányt és zokogott, mint egy gyermek. A pultos lány megsimogatta a cukros fejét és a hátát és közben halkan suttogott.
– Most szépen elmondasz mindent.
– Jó, de kaphatnék előbb egy hosszú lépést?
– Meg egy Unicumot.
– Igen, egy Unicumot is.
A pultos lány bement a pultba és kiöntötte az italokat. Nagyon mérges volt. Azon gondolkodott, hogy mit tegyen, hogy mit javasoljon ennek a szerencsétlen embernek. Tudta, hogy csak rá számíthat, hogy nincs senki, akit felhívhatna a cukros, hiszen minden este egyedül megy haza. Ahol verik. És ez a szegény ember nem mer beszélni róla. Micsoda aljas gazemberek! Hazamegy szegény egy nehéz nap után a kocsmából, egész nap keményen ivott és lőtte magát, ki tudja hány kocsmában hány Unicumot és hosszú lépést ivott meg, keményen melózott egész nap és mit kap, amikor hazamegy? Verést. A pultos lány kitette a cukros elé az italokat.
– Szóval? Mióta bánt ez a szemétláda?
– Nem is tudom. Évek óta. Legalább tizenöt éve.
– És senkinek sem beszéltél róla?
– Nem mertem.
– Az a sok törés és seb…
– Igen.
– Azt mind ő csinálta?
– Igen.
– Miket csinál? Beszélj.
– Hát volt, hogy térden vágott a fürdőkáddal.
– A mocsok!
– Igen. Aztán egyszer pofán csapott a padlóval.
A pultos lány a tenyerébe temette az arcát. Bár még csak két éve ismerte a cukrost, még csak két éve dolgozott ebben a kocsmában, de valahogy mégis hibásnak érezte magát. Hogy nem vette észre, hogy nem figyelt eléggé. Olyan méreg öntötte el, amilyet még soha nem érzett azelőtt. Úgy érezte, hogy legszívesebben felgyújtaná a lakást.
– Máskor meg aljas módon, hátulról támadva tarkón vert a nagymamám székének a karfájával.
– Micsoda alávaló egy gané!
A cukros hátradőlt a bárszéken, de nem esett le. Biztonságban érezte magát, tudta, hogy ez a kocsma nem bántja, hogy itt nem eshet bántódása. Megkönnyebbült, hogy végre elmondta valakinek az igazságot. Fellélegzett. Fogta az Unicumot, beöntötte a szájába, majd leöblítette a hosszú lépéssel. A pultos lány eközben szó nélkül bámulta a plafont. Gondolkodott.
– Kitaláltam, hogy mit csinálunk – kapta fel a fejét a pultos lány hirtelen. A cukros közelebb hajolt.
– Most megkapja a magáét a szemét.
– Én nem akarom bántani, én nem szeretem az erőszakot – mondta a cukros.
– Nem, nem bántjuk. Nem süllyedünk le az ő szintjére.
– Hát akkor?
– Figyelj, drágám – mondta a pultos lány, majd levett egy bárszéket, odahúzta a cukroshoz és leült vele szemben, egész közel a szipogó férfihez. – Ugye hozzád nem jár senki?
– Nem.
– Soha senki.
– Nem. Nincs senkim.
– Ez az. Te most szépen hazamész és meghalsz.
– Meghalok?
– Ühüm. És ott rohadsz, amíg észhez nem tér.
– Minek?
– Hát nem érted? Ha nem jár hozzád senki, akkor nem fogják észrevenni, hogy meghaltál és ott rohadsz majd egészen addig, amíg olyan bűz nem lesz, hogy a lakás abba beleőrül, és kénytelen lesz elgondolkodni mindazon, amit tett. Érted?
A cukros szeme most felragyogott.
– Bele fog őrülni!
– Úgy bizony.
– Te egy zseni vagy, Teca!
A cukros örömében megölelte a pultos lányt, szorította és csókolgatta és kért még egy hosszú lépést. Megitta, fizetett és elindult haza. Hosszú évek óta először érezte jól magát. Halkan a hálószobába osont, levetkőzött és befeküdt az ágyba.

Hévíz Folyóirat

2012