Home Írások

A vigyor

 

Ott ültek ezek az egyszerű és dolgos és szorgalmas és hazájukat szerető és féltő vidéki fiúk a szivarfüstben, ott ültek a bőrfotelekben nyolc évvel ezelőtt, és ott ülnek ma is, ugyanazok az öltönyök és ugyanazok a nyakkendők és ugyanazok a bőrcipők és szemüvegkeretek és hangos hahotázások és gátlástalan tivornya és ugyanaz a vigyor. Ugyanazok ezek a fiúk, nem látok különbséget közöttük, amikor elsétálok mellettük a mosdóba menet azokon a helyeken, ahová azzal az összetéveszthetetlenül átlátszóan ostoba magabiztosságukkal beözönlenek, nem látni különbséget köztük, csak odabent, az ország patinás házában mutatnak különbséget, mert csakis ott áll érdekükben, hogy máshogyan viselkedjenek, mint amilyenek valójában, mert csak harc árán lehet győzni, és két tábor nem fújhatja ugyanazt, akkor nincsen harc és nincsen győzelem és nincsen szivarfüst, akkor mindenki szegény vagy mindenki gazdag, mindenki elnyomott és mindenki elnyomó, de a fiúk a harcot szeretik és a győzelmet és a bőrcipőt és a szemüvegkeretet és a hahotázást és a vigyort.

Emlékszem, tizenhárom éves voltam, szerencsétlen kis nyomorult tizenhárom éves. Az ember tizenhárom évesen csak és kizárólag szerencsétlen és nyomorult lehet, mert se nem felnőtt, se nem fiatal, a gyermek- és felnőttkor között tehetetlenül szőrösödő, a pattanásaival és a frusztrációival örök és reménytelen harcban álló borzalom, így válik éppen emberré, vagánykodik, hogy felnőtté válhasson, otthon pedig szobájának kulcsra zárt ajtaja mögött bömböl, mint egy gyermek, mert nemrég értette meg, hogy egy napon el fog pusztulni és ezzel egyelőre még nem tud mit kezdeni. Sehogy sem érti, hogy lehet a vagánykodás és a halál ugyanannak a folyamatnak a része, ezt kell most valahogy megértse és feldolgozza, hogyan és mivel tölti majd ki a vagánykodás és a halál közti egyelőre még bizonytalan hosszúságú időt. Abban az időben metróval jártam iskolába. Gyűlöltem azt a mocskos és büdös csatornát és a csatorna véráramában halálra rémülten süvítő végtelenül szerencsétlen alagútéleteket, az arcokat, a mozdulatokat, a szagokat, mindent, amiről korábban nem tudtam. Rosszul és kiszolgáltatottan éreztem magam és valamit tennem kellett.

És akkor egy napon rátaláltam a vigyorra. A vigyor belülről, egészen mélyről formálódott, nem gyakoroltam a tükör előtt, nem is voltam kíváncsi arra, hogyan mutathatok. Tartást adott nekem az a vigyor, mint egy kisködmön, úgy viseltem és miközben viseltem, erősebbnek éreztem magam, áthatolhatatlannak és semmiképpen sem szerencsétlennek és nyomorultnak. Vigyorogva haladtam az emberek között a mozgólépcsőn, vigyorogva álltam a peronon, mindenkire vigyorogva, ezzel a lesajnáló és megsemmisítő vigyorral néztem, és úgy éreztem, mostantól nekem a metróban semmi bajom nem eshet, mert én kinevetem ezeket az embereket, és aki nevet, az jól érzi magát, ellentétben azokkal, akiken nevet, és akik nem érzik jól magukat. A vigyort valamiféle fensőbbségérzet húzta pofámra, a fensőbbségérzetet pedig attól az éppen haldokló hittől elkeseredett állapot, hogy az ember életét a szeretet és nem a harag, az öröm és nem a bánat határozza meg és vezeti a fény felé. Ám egy reggelen, ahogy az ajtóban álltam és a leszálláshoz készülődtem a Nagyvárad téren, megfeledkeztem magamról és megláttam a pofámat az ablaküvegben. Az ember többnyire felkészül arra, ha tükörbe néz, előbb tudja, hogy a tükörbe fog nézni és csak utána néz bele a tükörbe, hiszen ő az, aki épp a tükörbe szándékozik nézni, tehát tud arról, hogy hamarosan bele fog nézni a tükörbe és ott meg fogja látni azt az embert, aki felkészült arra, hogy igazi arcát mutassa, mert az ember magának azért többnyire az igazi arcát igyekszik mutatni. Ha nem így lenne, az ember hazudni sem tudna.

De azon a reggelen valahogy megfeledkeztem magamról és belenéztem az ablaküvegbe, és anélkül néztem az ablaküvegbe, hogy tudtam volna róla és megláttam magamat és a vigyort a pofámon. Egy öntelt és ellenszenves és visszataszító kis nyomorult nézett vissza rám, akit csak azért nem fejeltem le azonnal – amellett, hogy nem szokásom lefejelni senkit –, mert nekem fájt volna jobban. Azonnal tudtam, hogy a vigyortól meg kell szabadulnom, és ezzel együtt azt is megtanultam, hogy hazudni tilos, szerepelni kínos, és hogy a világon a legkellemetlenebb dolog a spekuláció és a magabiztosság. Felismerem ezt a vigyort másokon, mert használtam ezt a vigyort, azonnal felismerem egy tekintetben annak a természetellenességnek a sugárzását, ami a legtermészetesebb és legvisszataszítóbb emberi tulajdonságokból, a vereség és elnyomottság gyűlöletéből, sértettségéből, és frusztrációjából hirtelen felszabaduló ember örömét és sikerét kísérik, amikor a hatalom erejével érkező győzelem érzésének tudatosulásával az elnyomott és eltitkolt harag és gyűlölet és frusztráció kicsapódik az arcra, mint a gőz, felismerem a fiúk arcán, akik ott ülnek a bőrfotelekben és a kormányautókban és a repülőgépek első osztályán, felismerem ezt a ragacsot, ami kicsapódott az arcukon és folyik a gátlástalan tivornyát fröcskölő szájuk felé, hogy keresztül szivárogjon a  hófehér fogak között.

Odabent, az ország patinás házában hazáról és kultúráról és városok és települések és a bennük élő emberek életéről beszélnek, de közben egészen másra gondolnak, nincs a világon olyan dolog, amihez kevesebb közük lenne, mint haza és kultúra és ember, borokra és sajtokra, autókra és hajókra, házakra és medencékre, hölgyekre és kurvákra, órákra és szemüvegekre, vörös tonhalra és argentin steakre, lovakra és sílécekre, stadionok VIP-páholyaira és éttermek különtermeire gondolnak, ahol ott ülnek a bőrfotelekben, ugyanazok az öltönyök és ugyanazok a nyakkendők és ugyanazok a bőrcipők és szemüvegkeretek, és hangos hahotázások és gátlástalan tivornya és ugyanaz a visszataszító vigyor, amely mindent elárul egy olyan emberről, aki nem tud magáról és hazáról és kultúráról és az emberekről semmit.

 

Élet és Irodalom

2012