Home Publicisztikák

Arcunk legyen

A kocsma egy eldugott sarkon állt, ahol két sikátor keresztezte egymást. Az öreg bárszékeken már felhasadt a műbőr, és a lyukakon kipréselődő szivacsdarabkák ráragadtak az ember nadrágjára, az izzadt combjára, beleragadtak a szőrbe. A gyalogosok és a robogók és a guruló kifőzdék alig egy lépésnyire haladtak el a székek mellett, de nem jöttek olyan gyakran, hogy zavaró lett volna. A bárpult két végén egy-egy ventillátor dolgozott a legmagasabb fordulaton. Még két napot kellett valahogy eltölteni ebben a felesleges thaiföldi sűrűségben, a Khao San Road környékén, ahol vendégszeretetnek nem volt, és nem is lehetett nyoma már.

Rohadt a tarka bőség a napon és a szmogban, és rohadtak vele az emberek is. Elvették a pénzedet és rohantak a másik asztalhoz. Nem volt idejük megjegyezni arcot, hangot, tekintetet. Nem volt idejük szólni, nem volt idejük válaszolni. Az emlékezetük éppen olyan túlzsúfolt és átláthatatlan lett számukra, mint a környék, ahol dolgoztak. Az ember, akihez odaléptek, számokból állt, az asztal, illetve a fogyasztás árának számaiból. Távozott a 2-es, távozott 200 baht. Ezért mentünk vissza másnap abba a kocsmába. Mert ott nem ült szinte senki. Egy-két turista állt csak meg egy sörre vagy egy üdítőre, hogy oltsa a szomját, de hamar távoztak, mert űzte őket az a bőség. A szolgáltatások bősége. Egyik a másik után. Étkezés. Masszázs. Tetoválás. Étkezés. Kurvák. Vásárlás. Étkezés. Masszázs. Étkezés. Templom. Ő az, ő van ma is, mondta Zoli, amikor megpillantotta a lányt. Megnyugodott. Szükségünk volt legalább egy pontra, ahol megismernek, hogy ne semmisüljünk meg teljesen a tömegben. Hogy arcunk legyen. A lány ugyanott állt a sarokban és ugyanúgy nyomkodta a telefonját. Koromfekete haját, amit előző nap a fejbúbján megkötve egészen a fenekéig lelógatott, most feltűzte. Köszönt. Ahogy belenéztem abba a hatalmas, fénylő gesztenyebarna szemébe, én is megnyugodtam. Kérdeztem, hogy van. Azt mondta, jól. A tenyerembe temettem az arcom és sóhajtottam egy nagyot. Megmasszíroztam a halántékomat. Arra gondoltam, hogy már csak két nap. Hogy már három napja úton vagyok, hogy pihenni jöttem abból a kilencvenháromezer négyzetkilométeres elmegyógyintézetből, amit évek óta nem hagytam el hosszabb időre, és már közel a cél, az eldugott sziget eldugott öblének eldugott bungalója, de még mindig menni kell, mert hibáztam. Mert elfelejtettem már, hogy az idő máshogyan is múlhat. Otthon úgy röppen el négy nap, hogy észre sem veszem, mert ugyanott járok, ugyanazt csinálom. Nem terhelem az agyamat információkkal, csak megyek az ismert utakon és nem szükséges felfognom, hogy ott vagyok, itt viszont az agy túlterheltsége miatt megnyúlik minden pillanat. Zoli kért egy nagy Changot, ahogy előző este is. Én pedig egy kis Changot, mondtam alig hallhatóan, hiszen úgyis tudja a lány, gondoltam. Előző nap vagy öt órát ültünk ott hármasban, és vagy ötször rendeltük ugyanazt. Egy korsó és egy pohár sört. Nem beszélgettünk, mert nem tudott jól angolul. Mindent meg kellett ismételnem, hogy megértse, hogy figyeljen, és ismételni nagyon megterhelő, de azért pár dolgot sikerült megtudnom. Hogy huszonegy éves. Hogy gyógyszerésznek tanul. Hogy éjfélkor végez és öt percre lakik taxival, és azért megy taxival, mert sok a tolvaj, a késelő, akik elvennék a nyakláncát és a gyűrűjét. A hűtőhöz lépett és kivett két üveges sört. Zoli megijedt. Ne csináld már, dünnyögte maga elé. Én is felkaptam a fejem. Zoli mutatta a kezével, hogy csapolt sört szeretne, aztán felém fordult. Nem ismer meg, mondta. Néztem a lányt, ahogy csapolta a sört. Egy tetovált német ült vele szemben baseballsapkában. A mellét bámulta. Beleharapott az ajkába, aztán levette a sapkát. Kopasz volt. Mondtam Zolinak, hogy nézze meg azt az embert. Nem sokban különbözik tőlem tulajdonképpen, mondtam.

A haja ugyan inkább vöröses szőke, az enyém pedig barnás, de ha egész nap itt ülsz, és tízpercenként leül ide egy európai vagy amerikai vagy ausztrál, lehet, hogy te sem tudod megkülönböztetni őket. Próbáld meg elképzelni, hogy nem ehhez szokott a szemed, mondtam. Hogy nem azokat a különbségeket keresed, és látod egy arcon. Sápadtak vagyunk és fáradtak és szomorúak. Mindannyian ugyanazért vagyunk itt, mert nem szeretnénk otthon lenni, és ez mindannyiunk arcára ugyanazt a visszataszító elégedettséget festi, mondtam. A szemünk ugyanaz a zöld vagy kék, mindegy, hogy Németországból vagy Svédországból vagy Csehországból jöttünk. Az öltözékünk is ugyanolyan. A hangunk is. A nyelv, amit beszélünk. A túljátszott kedvességünk ugyanannak a hazugságnak és félelemnek a keveréke. A valódi jellemünket otthon hagytuk, ott vár minket, amíg haza nem térünk vagy el nem telik három-négy hét, akkor viszont hazamegyünk, mert azt az embert csak otthon nem tudjuk biztonságosan elviselni. Ne haragudj erre a lányra, mi tehetünk arról, hogy nem ismer meg minket, mondtam, mikor megkaptam a sörömet és beleittam, aztán abban a pillanatban a konyháról kilépve megpillantottam a lányt. Azt a lányt. Azt az arcot. Megállt a másikkal szemben és kérdezett tőle valamit, aztán helyet cseréltek és beállt a sarokba, ahol előző nap is állt. Koromfekete haja, amit a fejbúbján kötött meg, egészen a fenekéig lelógott. Köszönt. Mosolygott. Megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Belenéztem abba a hatalmas, fénylő, gesztenyebarna szemébe, és azt feleltem, hogy minden a legnagyobb rendben. Aztán megismételtem, mert nem értette.

Megjelent a 2014. december 14.-i lapszámban

Vasárnapi Hírek