Home Kritikák

Ayhan Gökhan: Világrajz

A műfaji és egyéb besorolás nem megy könnyen Gerlóczy Márton új, Check-in című könyvénél. Tulajdonképpen milyen könyv ez? Útirajz kedvcsináló városnézésekkel tarkán-színesen? Utazóregény? Identitáskeresés a nagyvilágban? Ez is, az is.

Gerlóczy Márton könyve mintha cask azért íródott volna, hogy az egyszerű, mezei olvasók minden igénye kielégítessék. Filmekből ismert és szeretett képkockák villanása kíséri az olvasást, a szerző jó hangulatteremtő, ügyesen és mértékkel adagol, az általa ismertetett sörivás során a szájpadlásunkra szalad a sör boldogító íze, a piacon árult sültek illata, a bárok misztikus fénye átjön a lapokon, a hajnali levegő borzongató hűvöse csiklandozza a bőrünk, elfog tőle a didergés.

Gerlóczy népszerűségének oka valahol itt érhető tetten, itt van tehát a kutya elásva, ám ha komolyabban mélyebbre hatolunk ebben a szövegvilágban, egy-egy hiba is a felszínre kerül, például a fel-feltűnő közhelyek vagy a hangosan elsütött nagyot mondani akarás után maradt füst fojtogató közelsége. Mint például itt: “Kelet-Európa nyomorúságáról leginkább taxisainak arca tanúskodik.” Ezt én eddig nem vettem észre. Vagy: ”A mi generációnk több életet is él párhuzamosan, mert havonta megnéz átlagosan két-három amerikai filmet.” Ha jól számolom, sok más társammal együtt ennek a generációnak a részesei vagyunk és tudtommal nem nézünk meg havonta két-három amerikai filmet. Én amerikai filmet két-három évente, ha nézek, és akkor itt be is fejeztem a magánéletem taglalását.

A szerző a jól hangzó, könnyen emészthető, poéndús mondatokkal operál, szövegkezelése addig a pontig rokonszenves és elfogadható, amíg nem vesszük az írásait túl komolyan. Onnantól viszont, hogy komolyan vesszük, nagy baj van, mert az általa vétett hibák bosszantóak. A személyesen megélt tapasztalatok mindenre és mindenkire vonatkoztatása nagy felelősséggel és következménnyel jár, kivéve, ha az embert Márai Sándornak vagy Kosztolányi Dezsőnek hívják. Gerlóczy téziseibe nem tudok beletörődni, képtelen vagyok olcsó puffogtatásnál többre értékelni a mély gondolatnak szánt kijelentéseit. Nádas Péter óta (rendben, a görög drámaírók óta) tudjuk, hogy a jó mondat erkölcsi kérdés, hát még a lényegretörő észrevétel, a pontos megfigyelés. Nem, ezt egyszerűen nem hiszem el.

A szerző lazán kezeli a nyelvet, ennek kapcsán az amerikai beat írók könnyedsége jut eszembe. Ezt az iskolát Gerlóczy igazolatlan hiányzás nélkül kijárta. Ide-oda ugrál, próbál a lehető leghétköznapibb módon elmondani valamit, nem megfeledkezve a humorról sem, ez utóbbi egyébként a könyv írásainak egyik erőssége. Annyira könnyed és laza akar lenni, hogy már-már az kezd látszani a mondatain, hogy mintha üveges söröket itattak volna velük medvehagyma-pálinkával elkeverve: majdnem szétesnek, nehezen értem, mi tartja egyben ezeket a mondatokat. Ne túlozzunk, értem én a Gerlóczy-mondat megtartó állványait, hiszen a már szóba hozott hangulatfestés jól kiválasztott színeiben rejlik a megoldókulcs, azokban az erő, a történetkezelés viszi el a csupaseb hátán a könyvet.

Természetesen vannak szerethető részei a Check-in-nek, idézek mutatóba egyet. “Előfordult már velem, hogy úgy ébredtem, hogy nem tudtam, hol vagyok. Az is előfordult, hogy úgy ébredtem, hogy nem akartam tudni, hol vagyok. Ez utóbbi persze gyakrabban, mert Magyarországon élek.” No comment.

A szerző érdekesen és humorosan ír a japán vécék szerkezetéről, a békéscsabai tahó fogadósról vagy a hazaérkezés pillanatában őt ért repülőtéri incidensről. Diszkrét keserűséggel, a bosszankodás mellőzésével, mint aki beletörődött a változtathatatlanságba, a mindig önmagát ismétlő időbe.

A magyarokról, Magyarországról és az európaiság mibenlétéről odavetett megjegyzései helyénvalóak, bámulatosan nem téved, finom iróniába mártogatott jegyzeteiből a lé nem csöpög: épp annyit szívott magába belőle, amennyi után nincs felesleg. Gerlóczy jó megfigyelő, amikor tudja, hogy mire szükséges és érdemes figyelnie. Ajánlom a könyvet, mert olvasmányos és mert hozzásegít, hogy egy kicsikét nyugodtabban kezeljük, fogadjuk el a szomorú helyzetet, fárasztó szindrómánkat, a Magyarországon élést.

“-Engedjék meg, hogy én is a maximumot hozzam ki magamból. Ez fontos nekem. Mindannyian magyarok vagyunk, mindannyian itt élünk, itt boldogulunk. Segítsük egymást kicsit.
– Kérem, emelje fel a heréjét.
– Köszönöm – felelem, és azzal felemelem a heréimet.”

2013.04.14.

revizoronline