Home Írások

Az elhunyt levele

A lakásból az elhunyt a halála előtt távozott. Nem állt módjában a halála után távozni, mert nem sokkal azelőtt, hogy meghalt volna, bevitték a kórházba és a lakása üresen maradt. A lakásban nem illik meghalni, mert a lakásokat élő embereknek találták ki, a lakásokban élni szokás és nem meghalni, a lakásokban halottan feküdni a társasházi együttélés szabályaival teljes mértékben összeegyeztethetetlen viselkedés. A halott nem készít és nem fogyaszt reggelit, nem ágyaz be, nem megy le se boltba, se postára, nem látogat se rokonokat, se barátokat, a halott kellemetlen, és minden körülmények között kerülendő ember.

Én magam még soha nem láttam halottat, én mindig élve láttam azokat, akik később meghaltak, és soha nem jártam úgy lakásban, hogy ott velem egy időben halott is tartózkodott volna, amit természetesen mérhetetlenül nevetséges véletlennek tartok. Akárhol is járok, ott bizonyára megfordultak már halottak, lakásokban, hivatalokban, járműveken, utcákon, és nem tartom valószínűnek, hogy akár egyetlen olyan helyen is jártam volna rövidke életem során, ahol ne feküdt volna korábban valaki azzal a halottakra jellemző határtalan lustasággal, ami minden jóérzésű embert elriaszt az élettől. Arról már nem is beszélve, hogy bárkiben, akivel találkozom napjaim során, ott van egy halott ígérete, elszomorít a tudat, hogy ezekben a hangyabolyokként sürgölődő tömegekben nincs egyetlen ember, egyetlen bátor és karakán valaki, aki ne döntene úgy, hogy egy napon majd elfekszik, és többé nem akar felkelni, elborzaszt ezeknek a semmirekellőknek a látványa és szaga és viselkedése.
A lakáshoz tartozó postaládát hetekig nem nyitottam ki, riasztott az a rengeteg papír, amit belegyömöszöltek. Úgy nézett ki az a postaláda, mint egy utcai szemetes vasárnap délután, a gyűrött papírok mint egy koszos cipővel megtaposott papírvirág a technika órán, és a kidomborodott fedélen ott fénylett az elhunyt neve, amit sehogyan sem tudtam összefüggésbe hozni az én nevemmel, álltam a postaláda előtt, és már az első pillanatban megértettem, hogy ez nem én vagyok, ez a név és ez a láda nem engem takar. Engem még soha, egyetlen egyszer sem szólítottak Katalinnak.

Hetekbe telt, míg végül rávettem magam, hogy lemenjek és elkérjem a gondnoktól a postaláda kulcsát, talán pont azon a napon történt, amikor az elhunyt szagát végleg elnyomták és kiűzték a lakásból a festékek és lakkok és szappanok, pedig ez a szag nem az elhunyt szaga volt, hanem annak a szaga, aki élt, aki a lakásnak a szagát hosszú évek munkájával és nagy igyekezettel létrehozta, aki döntött mosópor és mosószer, zsír és növény és szokások mellett, mert nincs két ugyanolyan szagú lakás, csak hasonló szagú lakások vannak, aminthogy hasonló döntéseket hoznak meg emberek, míg mások teljesen más döntéseket hoznak és ekképpen a lakásuk is más szagú lesz, és ezek az emberek egyáltalán nem hasonlítanak egymásra, csak másokra, akik meg hozzájuk hasonló döntéseket hoznak, és ha ennek ellenére mégis ki kéne emelnem egy közös tulajdonságukat, az nem lenne más, minthogy mindketten elhunynak egyszer, és valaki kipakolja majd a lakásukat, és a szokásaikat és a szagukat festékkel és lakokkal és szappanokkal űzi ki mindörökre.
Vittem magammal egy zacskót és egy csavarhúzót és közben azon gondolkodtam, hogy vajon előbb csavarozzam-e le a névtáblát, és utána vegyem ki a leveleket, vagy előbb vegyem ki a leveleket, és utána csavarozzam le a névtáblát. Végül amellett döntöttem, hogy előbb lecsavarozom, mert a temetőben is úgy csinálják, hogy előbb kiássák a gödröt és aztán eresztik le bele az elhunytat a koporsóval és nem fordítva. Betörni készültem egy ember személyes világába, kérdéseire és kéréseire adott válaszainak személyes világába, márpedig egy halott személyes világába betörni különösen nagy illetlenség, így aztán nagyon vert a szívem, hallottam, ahogy kalapál a szívem egy olyan ember postaládája előtt, akinek a szíve már egyáltalán nem kalapál. Lecsavaroztam a névtáblát, majd kinyitottam a postaládát.

Emlékszem, a nagymamám is kapott még néha levelet a halála után, akadt még olyan, aki gondolt rá, ami engem különösen nagy melegséggel töltött el, néztem a borítékot és örültem, hogy él a nagymamám, hogy a nevét még leírják, aztán betelefonáltam és felhívtam a különösen nagy örömöt szerző cég figyelmét, hogy az ügyfélnek nem áll módjában kontaktlencsét vásárolni, mert már évek óta szemüveget használ, az utóbbi időben pedig érdekes módon erről is leszokott, a szemét nem nyitja ki, de jól van, vagy mindenesetre jobban, mint a bevezetett szokást megelőző pár évben.
Olyan gyorsan szedtem össze és gyűrtem a zacskóba a leveleket, ahogy csak bírtam, rettegtem, nehogy egy arra járó lakó megkérdezze tőlem, mit csinálok, miért én csinálom ezt és miért nem Katalin, vagy valaki, aki nálam közelebbről ismerte, mert azt azért nem bűn feltételezni, hogy akadt e világon olyan ember, aki közelebb állt ahhoz a szívhez, amely valamikor Katalinban dobogott, és talán felkeres majd és kérdez, és én is kérdezhetek, hogy tudjam, kit nyomasztott az a négy fal, ami mostantól majd engem nyomaszt.
De nem keresett fel. És a postaláda sem rejtett titkokat. Számlákon és reklámújságokon kívül csak egyetlen személyes levél volt benne, egy képeslap, amelyen ez állt: békés, meghitt karácsonyt kívánunk sok szeretettel, Magdikáék Pécelről, és én gondolkodtam, hogy mit tegyek, hogy kidobjam vagy ne dobjam ki, de végül megtartottam, mert éreztem, hogy meg kell tartanom, ha már senki sem gondol Katalinra csak Magdikáék Pécelről, akkor én Katalintól ezt az örömöt el nem vehetem. Ott állt egy évig a könyvespolcomon, de már nincs egyedül, mert idén karácsonykor újra levelet hozott a posta, békés, meghitt karácsonyt kívánunk sok szeretettel: Magdikáék Pécelről. Felmentem és megfordítottam a tavalyit, és láttam, hogy semmi sem változott, hogy a karácsony békés és meghitt és Pécelen minden a legnagyobb rendben és akkor fogtam egy képeslapot, amit egy hívő nyomott a kezembe Újpesten némi készpénz fejében, leültem és megfogalmaztam a levelet, hogy kedves Magdikám, fájdalommal tudatom, hogy Katikánk tragikus hirtelenséggel, másfél évvel ezelőtt visszaadta a lelkét a Teremtőnek, majd a képeslapot feltettem a könyvespolcra, oda, ahol az elhunyt levelezését tartom.

Élet és Irodalom

2012