Home Publicisztikák

Az utca embere

Zürichben, a Bellevue téri villamosmegállóban álltunk a bankigazgatóval. Nem sokkal múlt tíz óra. A bankigazgató megnézte a kijelzőn, hogy mikor jön a 11-es, aztán zsebre tette a kezét és várt. Négy perc. Optimális várakozási idő. Jut idő egy kis pihenésre, egy kis morfondírozásra, de még nem unja el magát az ember. Négy perc. Lehet tudni, hogy a 11-es négy perc múlva megérkezik, aztán a villamoson már azt is tudja majd az ember, hogy hány perc múlva fog leszállni, az is olvasható a kijelzőn.

A bankigazgató mesél. Akármerre járunk, mesél. Mutatja, hogy mi történik. Hogy mi történt, és mi fog történni annak érdekében, amit éppen látok. Mi és miből épül és kik és hogyan döntenek róla. Hogy a döntést mi előzi meg és kik, és hogyan döntenek arról, hogy miről hogyan döntsenek majd. Udvariasan megkérdezi, hogy érdekel-e mindez engem. Szája visszafogott mosolyra húzódik, amikor érdeklődést lát, és folytatja. Amikor az utcájukban sétáltunk, egy másfél méteres lyukra mutatott. Pár nappal korábban összehívták az utcában élőket, és elmagyarázták nekik, hogy lesz egy lyuk az utcán. Elmagyarázták nekik, hogy miért lesz lyuk az utcán, és hogy mindez mennyibe kerül és kik és miből fizetik majd. Ettek pár pogácsát, ittak egy kis pezsgőt, aztán hazamentek. Másnap ott volt a lyuk az utcán. Tudták, hogy miért van ott az a lyuk az utcán, és azt is tudták, hogy meddig lesz ott az a lyuk az utcán, és mennyibe kerül és kik fizetik. Felmentünk egy toronyház tetejére. Sós mogyorót rágcsáltunk és néztük a várost. A bankigazgató a lyukakat mutatta. Ezek valamivel nagyobb lyukak voltak, de ezekről is tudni lehetett, hogy miért vannak ott, kinek a pénzén tömik majd be, mikor és milyen céllal, és mindez mennyibe kerül majd a zürichieknek. Úgy beszélt a belvárosi telkekről, mint egy veteményesről. Oda fehérrépát ültetünk, amott, a negyedik sor után karalábé lesz. Három perc. Csak mi ketten álltunk az állomáson, amikor egy negyvenes pár sétált át a zebrán. A bankigazgató odalépett hozzájuk és váltottak pár szót. Visszafogottak voltak és elegánsak, mint a legtöbb svájci.

Összességében semmi rosszat nem tudok elmondani a svájciakról. Mondom semmit. A svájciakról. Semmit. Egy héten keresztül nem láttam hajléktalant, és egy héten keresztül nem kért tőlem pénzt senki sem. Kérdeztem a bankigazgató lányát, hogy ez normális-e. Elmesélte, hogy egy barátja mesélte, hogy annak egy barátja mesélte, hogy látott az utcán egy embert, aki pénzt kért egy járókelőtől. A járókelő nem értette. Megkérdezte tőle, hogy miért kér pénzt. A férfi azt felelte, hogy azért, mert neki nincsen. Menjen haza érte, tanácsolta a járókelő. A férfi azt felelte, hogy otthon sincs pénze, hogy értse meg, hogy nincs, hogy egyáltalán nincs pénze. És mire kéne a pénz, kérdezte a járókelő, a férfi pedig azt felelte, hogy éhes. És mit szeretne enni, kérdezte a járókelő. A férfi elmondta, hogy mit szeretne enni, a járókelő pedig bement a boltba, megvette neki az ételt, majd távozott. Felnéztem a kijelzőre és láttam, hogy már csak két perc maradt. Két perc. A bankigazgató intett, hogy lépjek oda. Már korábban megfigyeltem, amikor a várost jártam a bankigazgató lányával, hogy az idegeneket nem mutatják be azonnal. Először elvonulnak, beszélnek egymással kicsit. Odaléptem. A bankigazgató udvariasan tudatta a házaspárral, hogy egy magyar barát vagyok. A foglalkozásomat is említette. A férfi felém fordult és megkérdezte, hogy veszprémi vagyok-e. Azt feleltem, hogy nem, nem vagyok veszprémi. A kanyarban megjelent egy villamos. A férfi felnézett a kijelzőre. A miénk, mondta a feleségének. Én is felnéztem a kijelzőre. Láttam, hogy a 9-es egy percen belül érkezik. A házaspár elköszönt. A másik irányból feltűnt a 11-es. Felszálltunk. A bankigazgató megnézte, hogy hány perc múlva érünk haza. Én is megnéztem. Elindultunk az üres villamossal a kihalt utcán. Már tudtam, hogy mennyibe kerül egy ilyen villamos, hogy kik gyártják és hol, és mikor állították forgalomba és mikorra várhatóak az új szerelvények. Láttam a 9-es villamost elkanyarodni a tó felé, láttam rajta a házaspárt is, a nő rózsaszín blézerét. Ki volt ez a nő, kérdeztem, ki volt ez a nő este 11-kor a kedves férjével a villamosmegállóban. A házelnök asszony, felelte a bankigazgató, és jelzett, hogy leszállunk.

Megjelent a 2014. szeptember 21.-i lapszámban

Vasárnapi Hírek