Home Írások

Emunah érintése

Már két hete ugyanabból az irányból fújt a szél. Az öböl sarkában a sziklák tövébe épült kocsma bárpultjánál ültem. A zöld, sárga és piros színű szélfogók úgy feszültek, mint a vitorlák. Csilingeltek a bambuszrúdról lelógó nyakláncok, karkötők. Hintáztak a bronz amulett Buddhák, aludt a homokban a labrador, a dán dog, a korcs, a vaddisznó. Az énekesmadarak fejüket behúzva gubbasztottak a kalitkákban. Nem maradt mit utánozniuk a szél zúgásán kívül. A levegő megtelt sóval. A hullámok kitartóan ostromolták a sziklákat, és napnyugtakor olyan volt az öböl felett az ég, mint a tej. Megnyaltam az ujjamat, végighúztam az arcomon, aztán a nyelvem hegyével lenyaltam róla a sót. Kértem egy gyömbérteát. Rágyújtottam, elhelyezkedtem a bárszéken, és a meztelen talpammal masszíroztam a disznó hátát.

Éjszakánként, amikor felriadtam a bungalómban, nem tudtam eldönteni, hogy melyik a szél, melyik a hullámzás, és melyik az eső hangja, az egész összemosódott és együtt zúgtak, hullámoztak, záporoztak a fejemben, mintha egy repülőtér kellős közepén ágyaztak volna meg nekem. A hippik szívták a füvet. Nem volt már kedvem beszélgetni velük. Már mindent megbeszéltünk, amit ők meg szoktak beszélni, másról meg nem tudtak beszélni. Intettem nekik, hogy nem, ma sem kérek füvet. Ekkor ült le mellém Emunah. Az illatát éreztem meg először, azt a tusfürdőillatot, a nyugat illatát. Behunytam a szemem és jó mélyen belélegeztem azt az illatot, hogy legalább gondolatban ott érezhessem magam egy pillanatra egy lány fürdőszobájában, forró bungalójában a szúnyogháló alatt, a teraszán a függőágyban az ébredező dzsungelt hallgatva. Aztán ránéztem. Hosszú barna haja, barna szeme és szeplős arca volt. Piros keretes szemüveget viselt.

Rég találkoztam kifinomult arccal, értelmes tekintettel. A szigeten semmirekellő növények élnek, akik azt hiszik, hogy nem jó tudni a világról semmit se. Köszöntem neki, és bemutatkoztam. Megkérdeztem, hogy mivel foglalkozik Tel-Aviv-ban, de mielőtt válaszolt volna, rávágtam, hogy pszichológus. Honnan tudom, kérdezte, de erre nem tudtam értelmesen felelni. Csak. Úgy nézel ki, mint egy pszichológus. Miért, kérdezte, hogy néz ki egy pszichológus. Tudtam, hogy ezt nem úszom meg, tudtam, hogy ha ott akarok aludni a bungalójában, és használni akarom a tusfürdőjét, akkor válaszolnom kell. A mozgás, mondtam. A lassú és megfontolt mozgás. A hang. A beszéd, a tekintet, a kommunikáció. Ahogy odahajolsz, ahogy figyelsz, ahogy kérdezel, ahogy a kezedet tartod, mondtam, és akkor ránéztem a kezére, a bal kezére, és láttam, hogy hiányzik négy ujja. Észrevette, de nem szólt semmit. Mosolygott, és feltette a kezét a pultra. Mozgatta az ujjait. A négy ujj nem fejlődött ki a kézfején, és az ujjak helyén, az ujjak tövében négy kis szabályos gömb, a kéztőcsontok négy, bőrrel fedett végződései mozogtak. Végezték a dolgukat, mozgatták az ujjakat, amik nem voltak ott. A disznó mocorogni kezdett alattam, mert abbahagytam a masszírozását. Emunah elment a mosdóba. Néztem a disznó patáit, a szinte átlátszó csontot, a vékony lábszárát és a húsos, vastag csülköt. Tovább masszíroztam, ő pedig tovább aludt, feküdt mozdulatlanul.

A pulton apró kis hangyák gyűltek a poharam köré. Egyikük megindult felfelé a poháron, azon az úton, ahol egy kevés mézes lé folydogált lefelé a pohár oldalán. A kis hangya gyorsan szedte a lábait, aztán beleragadt a mézbe. Küzdött egy darabig, aztán kiszabadult és mézes lábbal vánszorgott tovább, húzta maga után a lábát. A madár aludt a kalitkában. Néztem a kis tollas testet, amit a lábára nehezedve tartott, néztem a kis karmokat, amik a gallyat szorították, a madár hüvelykujját, amely hátulról teljesen átérte a gallyat. Emunah sokat időzött a mosdóban. Mikor visszatért, kért még egy dobozos kólát, én pedig egy sört. Valamit keresgélni kezdett a batyujában. Sokat turkált benne. A bal kezének hüvelykujjával tartotta meg a zsákot és az egészséges kezével kotorászott a batyuban. A hippik szépen lassan, egyesével elindultak haza. A parkolóba mentek, hogy felszálljanak a motorjaikra. Láttam őket magam előtt, ahogy hazafelé tartva óvatosan vezetnek a vaksötét éjszakában. Láttam, ahogy szorítják a kormányt, ahogy megragadják a kormányt, és gázt adnak az emelkedők előtt, láttam, ahogy ökölbe szorított, vértelen kézfejükön kifehérednek az ujjak.

Mátészalka, mondta, miután megtalálta, amit keresett. Mátészalka, mondta, és egy fekete hajgumival felkötötte a haját. Mátészalkán lakott a nagymamám, mondta, de még a háború előtt elment Argentínába, mert volt esze, aztán Argentínából telepedtek át Izraelbe. Nagyon jókedvű emberek azok a rokonaim, mondta, de lehet, hogy ezt a jókedvet már Argentínában szedték föl. Az könnyen lehet, Emunah, feleltem, és megmutattam neki a telefonon egy Mátészalkáról készült légi felvételt. Jártál ott, kérdezte, én pedig elmondtam neki, hogy Mátészalka az olyan helyek közé tartozik, ahol lehet, hogy jártam. Az olyan helyek közé, amikről nem tudja az ember, hogy járt-e ott. A disznó mocorogni kezdett alattam, mert abbahagytam a masszírozását. Tovább masszíroztam, ő pedig tovább aludt vagy feküdt mozdulatlanul. Emunah azt mondta, hogy szívesen látna egy búcsúitalra az öböl másik végében, ahol megszállt. Azt is mondta, hogy másnap reggel 6-kor kel, mert utazik Bangkokba, onnan pedig Tel-Aviv-ba. Mindent értettem és természetesen igennel feleltem. Értettem, hogy ő nem az a típus, aki csak úgy lefekszik valakivel, aztán másnap lesz, ami lesz. Ő azt meg kéne értse, fejtse, beszélje.

Értettem, hogy nincs másnap. Átsétáltunk a sötét parton, a köveket és a partra vetett fardarabokat kerülgetve, amiken apró, éles kagylók telepedtek meg a vízben. A homok hűs és nedves volt és minél közelebb mentünk a vízhez, annál jobban belesüppedt a lábunk, annál lassabban lehetett haladni. Ittam még pár sört, ő pedig tovább kólázgatott. A plafonon zöld és sárga gekkók rohangáltak vagy az égők közelében lesték az arra repülő zsákmányukat. Széles, bőrlebenyes, finom sörtékből álló, tapadólemezkékkel borított ujjaikkal magabiztosan vadásztak a gerendákon. Emunah szólt, hogy aludnia kéne. Az étterem bejáratánál csókoltam meg a kókuszfa alatt. Megragadott a jobb kezével és arrébb húzott az árnyékba, hogy ne lássanak minket. Nem volt, ki lásson. Hagymát ettem, bocsánat, mondta. Nem feleltem semmit. A lépcső tetején, a bungalója ajtaja előtt egy vajszínű korcs hevert. Fejét az előre nyújtott mellső mancsára fektette és pislogott. Az ujjain hosszúak és hegyesek voltak a körmök. Emunah keresni kezdte a kulcsot a táskájában.

Világítottam neki a telefonommal, és közben megsimogattam a kutyát. Behunyta a szemét és szuszogott. A hófehér szúnyogháló alatt Emunah is behunyta a szemét és szuszogott. Befeküdtem mellé és levetkőztünk. Azt mondta, jó az illatom és, hogy örül, hogy vele vagyok. Én azt feleltem, hogy nagyon szép vagy és közben a sötétben arra a pillanatra gondoltam, amikor megpillantottam a bárpultnál. Megköszönte és elengedte magát. Miközben csókoltam, éreztem a kezét a hátamon. Éreztem az ujját a csigolyáimon, és éreztem az ujjak hiányát a hátamon. Nem volt könnyű utat találnom a boldogságához. A mögöttünk duruzsoló esőerdőre gondoltam, a nagy bozótokra és a macsétákra, és Emunah barátnőire, a pszichológus lányokra, akik túlságosan szégyellősek ahhoz, hogy ismereteket szerezzenek a világ bizonyos változásairól. Lehűlt a nyelve, miután elélvezett, mintha ráharapott volna egy jégkockára. Kimentem a mosdóba, mert nagyon kellett pisilnem a sörtől. Bántotta a szememet a fény. Ahogy felhajtottam a vécédeszkát, a vécékefe mellett egy skorpiót pillantottam meg. Alig volt nagyobb egy csótánynál.

Elmozdult, amikor elkezdtem csobogni a vécécsészébe, de nem szaladt el. Néztem a három pár koromfekete lábat és az évmilliók alatt ollóvá átalakult első pár lábat, amely úgy feküdt előtte a földön, mint egy markolókanál a markológép előtt. Megpróbáltam leköpni, de nem találtam el. Visszamentem a szobába. Emunah a mellét simogatta, becsukott szemmel mosolygott és csendesen hümmögött. Amikor bemásztam az ágyba, rátérdeltem egy nagy csomag rózsaszín óvszerre. Kinyitottam a dobozt. Emunah azt mondta, várjak és lefektetett a hátamra. Egy skorpió van a fürdőszobában, mondtam. Tudom, felelte, majd közölte velem, hogy még soha nem volt olyan férfival, akinek fitymája van. Nem reagáltam. Lehunytam a szememet. Azt képzeltem, hogy erős lesz az a kéz, hogy irányít majd, hogy be akarja bizonyítani, hogy boldogul, de soha ilyen gyengéd kézzel, soha ilyen érintéssel nem találkoztam. Nem éreztem, hogy megérintett. Oda kellett néznem, hogy lássam, mert nem voltam biztos benne, hogy megérintett. Mint amikor szúnyog kerülgeti az embert, és már nem tudja, hogy rászállt-e vagy csak képzelődik.

Nem gyengéd volt az a kéz, hanem bátortalan, bizonytalan. Nem merte használni azt a kezet, gondoltam, de aztán meg az jutott eszembe, hogy talán máshogyan érez ő azzal a kézzel. Minél tovább csinálta, annál inkább lankadtam. Van ilyen, mondta Emunah. Milyen, kérdeztem. Az első alkalommal gyakran fordul elő ez a férfiakkal. Azért, mert még nem ismerik a nőt. Még zavarban vannak. Teljesen normális, mondta, meg kell szokják egymást az emberek, és tovább simogatott vagy legalábbis úgy tűnt, mintha simogatna, de nem éreztem semmit. Nem akartam még jobban elbizonytalanítani és azt mondani, hogy velem ez egyáltalán nem szokott előfordulni, vagy, ha igen, annak az első alkalom zavarához semmi köze. Kénytelen voltam magam intézni az ügyet. Aztán szeretkeztünk. Az ukrán lányra gondoltam, arra a csinos fekete siklóra, aki csípőre tett kézzel állt reggel a parton a bikinijében. Az ő testét láttam, az ő hangját hallottam, az ő sima bőre simult a combomhoz, és egy csepp bűntudatot sem éreztem. Hajnalban ébresztett Emunah telefonja. Kinéztem az ablakon. Sötét volt.

Lehunytam a szememet és megpróbáltam aludni még egy kicsit, de Emunah túl hangosan pakolt és zörgött a zacskókkal. Ismét kinéztem az ablakon. Már láttam a pálmaleveleket, már világosodott. A rottweiler járt a fejemben, és hogy hogyan jutok haza. A sötétben ugatna, ha látná, hogy közelítek a parton, és az sem kizárt, hogy megtámadna. Arra gondoltam, hogy majd leülök a tengerparton és megvárom, míg kivilágosodik, és csak azután megyek haza. Remélem, látlak még, mondta Emunah. Szájon csókoltam és kiléptem a házból. A kutya még mindig ott feküdt az ajtóban. Lesétáltam a partra és megálltam azon a ponton, ahol a lapos partra kifutó hullámok visszafelé mozognak és nagy mennyiségű homokot sodornak magukkal. Néztem a vizet és vártam, hogy világosodjon. A kövek még feketék voltak. A növények szürkék. A hullámok kimosták a talpam alól a homokot. Eltűnt a lábfejem. Álldogáltam ott egy darabig és néztem a vádlimban végződő lábamat. Rágyújtottam és kiszedegettem a csipákat a szememből. Az öböl még mindig szürke volt. Elindultam a bungalóm felé.

Ahogy lépkedtem a kis köveket kerülgetve és Emunah hagymás leheletének ízét érezve a számban egy fürge tarisznyarákokat pillantottam meg a homokban. Fogazott fogószervét maga előtt tartva nyolc lábával oldalazva sietett ki a vízből, hogy beássa magát a homokba. Pár másodperc alatt eltűnt. Megálltam a kis üreg felett. Eszembe jutott, amit egy helyi halász tanított nekem. Ha a rák beássa magát a homokba, és lezárja a bejáratot, akkor szél és eső lesz. Ha a rák homokbuckát hagy maga mögött, és nem zárja le a bejáratot, akkor erős szél lesz eső nélkül. Ha a rák lezárja a bejáratot, de nem egyengeti el simára a homokot, akkor eső lesz, szél nélkül. Közelebb hajoltam az üreghez. A rák nem zárta el a bejáratot és homokbuckát hagyott maga mögött. A szél még mindig ugyanabból az irányból fújt, de ahogy felnéztem, láttam, hogy a távolban, a sziget nyugati csücskének hegycsúcsa már zöldbe borul és szép lassan a sziklákon is megcsillan a napfény.

Hévíz Folyóirat

2015