Home Írások

Este mundo

A kétgyermekes anyukák férfija voltam, a szomorúan vidám és vidáman szomorú hétköznapokban élő harmincas anyukák megmentője és tönkretevője, akit mindig és minden esetben a sors keze, és nem valamiféle véletlen irányított oda, pontosan abban a pillanatban és arra a pontra, ahol a dolgoknak szerintük végre valahára történniük, megtörténniük kell. Nincsenek véletlenek, mondták, olyan mintha régóta ismernénk egymást, mondták, és még aznap feltettek a közösségi oldalukra valami idézetet.

„Enjoy today.” „The cup of life is not only a cup of sorrow but also a cup of joy.” „The sky is not the limit…the mind is.” „You’re never too old to become younger.” „Make today amazing.” Tájképek, vízesések vagy hegycsúcsok fölé, alá vagy mellé írták ki ezeket az idézeteket, amik mindent elárultak róluk, pontosabban mindennek az ellenkezőjét, hogy a ma élvezete igen nagy kihívást jelent számukra, hogy az életük egy bögre bánat, kihűlt tea, hogy akármennyire is erőlködnek, nincsen egyetlen tiszta és frissítő gondolatuk sem, hogy öregszenek, és hiába tesznek úgy, mintha fiatalok lennének, hiába vesznek fel magas sarkú cipőt és táncolnak hajnalig részegen, ez már soha nem lesz olyan, mint volt, végül pedig, make today amazing, az életük elmondhatatlanul egyhangú és monoton, és a gyermekekből sugárzó minden szépség és kedvesség ellenére reménytelenül elviselhetetlen, mert múlik, minden percben csak múlik, láthatóan múlik, és ezen csak a szerelem kábulata segíthet, de a férj társasága nem szerelem és nem kábulat, csak sült hús és krumplipüré, kirándulás és csendes pihenő, hétköznap és hétvége, délelőtt és délután.

Ezért kellek én, vagy a hozzám hasonló egyedülálló, a felnőttkor küszöbén az ajtófélfába részegen kapaszkodó trógerek, akik a szúrósra száradt bokrok tövében lesben állnak az elkószált boldogságok szavannájának vidékén, és lecsapnak abban a sorsszerűnek nevezett pillanatban, valahol a második gyermek harmadik és negyedik születésnapja között, mert a kétgyermekes anyukák férfija vagyok, nem történhet másképp, mert mindig teljesen ugyanúgy és ugyanakkor történik, a második gyermek óvodába íratása környékén, és nem a harmadik gyermek születését követően, mert addigra vagy én, vagy valaki más él már az anyukával a férje helyett, ha egyáltalán él valaki az anyukával, és nem történhet előtte sem, az első gyermek után, mert akkor még a férjével él az anyuka, és a második gyermeket tervezi, akinek a születése után már nem tervez semmit, csak próbálja megérteni, hogy hova lett az a lány, és hova lett az a fiú, akivel három gyermeket és boldogságot és sikert és harmóniát terveztek, ekkor történik vele a sorsszerű találkozás, ekkor hangzik el a szeretkezésig vezető visszaszámlálást indító mondat, hogy olyan, mintha már régóta ismernénk egymást.

A kétgyermekes anyuka az esetek túlnyomó többségében a két gyermekből legalább egyet császármetszéssel hozott a világra, és mivel az anyaság már felszabadította minden gátlás és félelem és hazugság alól, ezt még azelőtt közli, hogy egyáltalán hozzáértem volna, mert pontosan tudja, hogy hozzá fogok érni, és szeretné, ha tudnám, hogy neki egy vágás van a hasán, és szeretné tudni, hogy ez engem zavar-e, aminthogy természetesen nem zavar, sőt a kétgyermekes anyukák férfijaként ez szinte már elvárásom, imádom ezeket a metszéseket, és megvetem azokat, akik sebnek merészelik nevezni annak a beavatkozásnak a nyomát, ahol egykoron élet bújt elő e világra. Mérhetetlen szeretettel gondolok ezekre a metszésekre, mert ezek a metszések akadályok, és minél nagyobb akadályt küzd le magában a nő, annál felszabadultabban és őszintébben és ösztönösebben szeret, tudom ezt, mert a szülés is súlyos akadály, és a gyermek nevelése is súlyos akadály, ez a hajfonathoz hasonló metszés a fiatalság elvesztésének bélyege, a legnagyobb akadály, amit ha átugrunk, amin ha finoman átemelem, akkor onnantól kezdve a kétgyermekes anyukát olyan felszabadult boldogság érzése repíti, amiről nem is tud, olyankor látni nőnek, olyankor ismerni meg a nőt, abban a pillanatban, amikor mindenről megfeledkezik.

Kelepcébe kerültem hát, a kétgyermekes anyukák kelepcéjébe, ahonnan nem látom a szabadulás esélyét, mert olyan nőt akarok, ilyen nőt szeretnék magamnak, de nem lehet ilyen nőm, mert azt szeretném, hogy az én két gyermekem anyukájának ugyanakkor legyen két gyermeke, amikor nekem van két gyermekem, ám addigra sajnos én már nem az a férfi leszek, akit szeret, addigra én leszek az a férfi, akit nem szeret, akit elhagynak, így aztán soha nem lehet az enyém az igazi nő, csak mások igazi női keresnek fel néhanapján, hogy velük legyek, és velük és a gyermekeikkel, egy másik, elhagyott férfi gyermekeivel éljem tovább az életet, amihez viszont nincsen kedvem. Talán ha sohasem engedtem volna a csábításnak, hogy csábítsam a kétgyermekes anyukákat, akkor nem tudtam volna meg, hogy milyen az igazi nő, és akkor nem arra vágynék, mert nem ismerném azt, ott állnék a tiszta erkölcsömmel tudatlanul és boldogan, mert mindeközben, ha nem is viszem túlzásba, de azért egy-egy magányos pillanatban, amikor a kétgyermekes anyuka zuhanyozni megy, vagy törülközőbe csavarva az ablakban dohányzik és az udvart vagy az utcát vagy a kertet vagy a tűzfalat nézi, attól függően, hogy hol lakom éppen, és a férjére és a gyermekeire és az elveszett boldogságára gondol, néha-néha helytelennek érzem mindazt, amit csinálok. „Nada en este mundo sucede por casualidad.”

Ezt írja ki a kétgyermekes anyuka aznap este, miután taxit hívott és távozott tőlem, mert mindig taxit hívnak és távoznak tőlem, és otthagynak engem az alsógatyámban feküdni az üres lakásban, hiszen várják őket otthon, várják a gyerekek és ritkább esetben a férj, aki kifizette a plasztikai sebészt, hogy a nő megcsináltassa a mellét, mert bizony egyre gyakrabban fordul elő, hogy a kétgyermekes anyukának nem kell fent hagynia a melltartót szeretkezés közben, hanem büszkén, magától válik meg tőle és figyeli a reakciómat, amit én természetesen igyekszem elrejteni előle, és nem észrevenni, hogy valami idegen anyag került a kezembe, nem érzem szükségesnek, hogy azt mondjam, nekem úgy is tetszettél volna, mert már mindegy, mindez már megtörtént, jobb nem beszélni róla, ahogyan jobb nem beszélni semmiről sem, még akkor is, ha az a semmi sohasem történik véletlenül, így aztán az implantátum sem véletlenül került oda, ahová került.

Ezt írja ki a két gyermekes anyuka, ezt az idézetet Paulo Coelhótól, miközben én már a söröm fölött ülök és még mindig az illatát szagolom, ami körbetekeredik a nyakam körül, mint egy sál, és csak másnap délután párolog majd el észrevétlenül, és közben látom magam előtt, ahogy a gyermeke ágyán ül és megsimogatja az arcát, és mosolyog, mert szereti azt a gyermeket és szereti az életet, amelyben soha semmi nem történik véletlenül, látom magam előtt az arcát, amelyről ennek a hitnek az ereje sugárzik, és majdnem elsírom magam, mert már megint minden teljesen ugyanúgy történt, ahogyan történni szokott, mindig minden pontosan ugyanúgy történik, ahogyan történni szokott, és egészen addig nem lesz esélyem szeretni egyiküket sem, míg valahogy másképp nem történik, de másképp nem történhet, mert semmi sem történik véletlenül.

Hévíz Folyóirat

2014