Home Írások

Évike Turija

Az asszony a zebránál állt, amikor megpillantotta a halott férjét. Két hónapja, hogy István megcsúszott egy kanyarban és egy fának csapódva életét vesztette a város határában. És most itt van. Megállt előtte a motorral, mert pirosat kapott. Az asszony lelépett a járdáról és elindult a férje felé.
– Édesem! Tudtam! – kiáltotta az asszony. A férfi ijedten nézett körbe, majd mielőtt még a nő odaért volna, levette a sisakját.
– Hozzám beszél? – kérdezte.
Az asszony a szájához kapott, pár pillanatig ijedten meredt az idegenre, majd lerogyott az úttestre. Zokogott. A férfi felhajtott a járdára, kitámasztotta a motorját és lehajolt az asszonyhoz.
– Jöjjön fel a járdára, hallja? Mindjárt indul a forgalom. Hallja?
Az asszony felnézett, majd a kezét nyújtotta a férfinak. A férfi felhúzta, átdobta az asszony karját a vállán, és egy villanyoszlopnak támasztotta.
– Mi baja van, asszonyom?
– Hogy kerül magához ez a kabát? Ez a férjem kabátja! – szipogta az asszony. – Azonnal mondja meg, hogy került magához.
– Asszonyom, nyugodjon meg. – felelte a férfi. – Ez az én kabátom. Nemrég vásároltam. A férjének bizonyára ugyanilyen kabátja van.
– Hazudik! – üvöltött a nő. – A férjemnek nincs kabátja. A férjem meghalt.
– Nagyon sajnálom.
Az asszony azonnal felismerte István kabátját. Ő vasalta fel azokat matricákat, amiket István készíttetett egy varrodában. A baleset napján a rendőrségen egy fiatal helyszínelő egy zacskóban akarta átnyújtani neki a kabátot, de az asszony nem akarta látni azt. Megkérte, hogy dobják ki. És a helyszínelő megígérte, hogy kidobja a kabátot.
– Hol vette? – kérdezte az asszony, miután ellökte magát a villanyoszloptól és felegyenesedett.
– A Fő utcában – felet a férfi rövid gondolkodás után. – Egy turkálóban.
– Ön a halott férjem kabátját viseli.
– Ne haragudjon, asszonyom. Nem tudtam – mondta a férfi és közben kibújt a kabátból. Hirtelen nem tudta, mit kezdjen vele, ide-oda lépkedett a fekete bőrkabáttal a kezében. Irtózott a kabáttól, de nem hajíthatta el. Nem dobhatta el csak úgy egy halott kabátját a felesége szeme láttára.
– Most mit tegyünk?- kérdezte a férfi.
– Mutassa meg. A turkálót. Mutassa meg!
– Most?
– Igen, most.
– De mi legyen a kabáttal?
– Megveszem magától.
– Szó sem lehet róla – kiáltott a férfi.
Szótlanul álltak egymással szemben. Az asszony úgy érezte nem tudná megsemmisíteni a kabátot, de azt sem akarta, hogy a férfi vagy valaki más viselje. A férfi sem akart volna újra belebújni.
– Tegye a csomagtartóba – mondta az asszony végül. – És menjünk.
Elindultak. A férfi lassan, óvatosan vezetett. A Fő utcába érve megállt a turkálóval szemben, az út másik oldalán. Az asszony körülnézett és meglátta a kis üzletet. Évike Turija. Leszállt a motorról. A férfi követte. Beléptek az üzletbe. Egy fiatal, terhes nő köszöntötte őket. A pénztárgép mögött ült és egy bulvárlapot olvasott. Az asszony körülnézett. Jobbra tőle férfipólók, mögöttük dzsekik, kabátok. Egy ládában gyermekruhák. Odalépett és beletúrt a frissen mosott, illatos ruhákba. Felnézett. A pénztárgép felett egy óriási nejlon volt kifeszítve, amiből kötelek lógtak az eladó feje fölé.
– Az micsoda? – kérdezte az asszony.
– Ez egy olyan ejtőernyőféle – felelte az eladó. – Sárkányrepülőhöz, azt hiszem.
Az asszony tovább nézelődött a boltban. Talált egy babakocsit, a babakocsiban különféle játékokat, mackókat, nyuszikat és egy Malackát is.
– És biciklit is árulnak? – kérdezte az asszony, ahogy a sarokba nézett.
– Most ez az egy van. De szokott lenni női is. Néha.
– Öné ez a bolt, vagy alkalmazott?
– Az enyém, igen. Illetve együtt csináljuk a férjemmel.
– Látom, terhes.
– Igen – felelte a nő és felállt, hogy megmutassa a hasát. – A hetedik hónapban vagyok.
– Gratulálok. Sok boldogságot. Ez lesz az első?
– Igen, ő lesz az első.
Az asszony a bőrdzsekikhez lépett. Egyesével végignézte, végigsimította őket. Azon gondolkodott, mit kérdezzen. Hiszen ez csak egy turkáló, itt hozzák-viszik a ruhákat, az eladó úgysem fog emlékezni arra, ki hozta be a kabátot. Aztán erőt vett magán.
– Volna egy kérdésem.
– Tessék parancsolni – felelt a nő, ám ekkor egy férfi lépett be az ajtón. Megcsókolta az eladót, megsimogatta a hasát, majd egy kartondobozt tett le az asztalra. A nő zavarában nem nézett fel. Még mindig azon gondolkodott, miként tegye fel ezt a kellemetlen kérdést.
– Tessék, édesem, rohanok – mondta a férfi és megindult kifelé. – Van egy terhesruha is benne, próbáld fel, ha tetszik.
– Mikor jössz haza? – kérdezte a nő. A férfi az ajtóban visszafordult és elgondolkodott egy pillanatra. Az asszony ekkor odanézett és felismerte a férfit. A fiatal helyszínelő volt az.
– Nem tudom, kicsim – mondta a helyszínelő. – Elaludt egy buszsofőr a hetesen. De igyekszem – mondta, majd kilépett az ajtón.
Élet és Irodalom

2012