Home Publicisztikák

Fagyasztott csirkeszárny

Gyurika a másodikon már reggel hétkor harmonikázott, talán a kukásautó ébresz­tette fel; a macskakövön zötykölődő kukák hangja. Kifelé nem zörögnek annyira, mert akkor teli vannak, de befelé nagyon hangosak, mert üresen pattognak a műanyag kerekek a köveken. Olyan ez a hang, mintha az ember bent gubbasztana a kukában és húznák kifelé a kukásautóhoz egy ködös hajnalon.

Nekem mindig sikerül visszaaludnom, pedig tizenhatszor térek magamhoz, mert összesen nyolc kuka áll az udvaron, és a kukákat előbb ki-, majd behúzzák. A szünetekben mindig visszaalszom, de aztán hozzák befelé a kukát, és akkor megint felriadok, aztán megint visszaalszom, amikor újabb kukát visznek ki, és ez így megy vagy tíz percig. De tudom, hogy véget ér, rutinos vagyok, nyolc éve alszom ebben a lépcsőházban, minden hangot ismerek, szóval vissza tudok aludni. Ma reggel azonban – miután a kukás az utolsó kukát is a helyére tette és elcsendesedett a lépcsőház – Gyurika megszólaltatta a harmonikáját. Azonnal tudtam, honnan jön ez a hang és ki játszik rajta. Előző délután láttam Gézát hazatérni Gyurikával az iskolából, és láttam Gyurika kezében a harmonikát, az örömöt az arcán – és megállt a kezemben a seprű.

Kinyitottam a szememet és néztem a plafont, a szürke, koszos és pókhálós beton lépcsőfokokat a fejem felett, amiket unalmamban – lefekvéskor, vagy amikor ébredek – mindig megszámolok, de nem mindig ugyanúgy. Van úgy, hogy csak a lépcsőfokokat számolom, de van, hogy a peremüket is hozzászámolom. Egy lépcsőfoknak két pereme van ugyebár, és hiába tudom pontosan, hogy mennyi, mindig ugyanolyan precízen számolom végig a lépcsőfokokat itt a pincelejáróban, a félemeletre felvezető csigalépcső alatt, ahová most lehallatszanak Gyurika harmonikájának távoli, forró és tágas tájak szélcsendes zugaiba repítő barátságos szólamai.
Nyújtózkodtam egyet, kitakaróztam, majd négykézláb átmásztam a matracom másik végébe, ahonnan, ha a fejemet a legalsó lépcsőfokra fektetem, és úgy nézek föl, a lépcsőlejáró tetején és háztetőnkön túl kilátok az égre. Minden reggel ezzel kezdem a napot, hogy lássam, mire számíthatok, hogy merre és meddig és mennyit mehetek, tudnom kell, hogy mi lesz fél óra múlva, mert én legtovább fél órára tervezhetek, nekem a jövő fél óra és nem több. Az ég tiszta, halványkék, ilyenkor novemberben ez nagyon ritka. Én ezt elmondhatatlanul szeretem, mert a napsütés a legnagyobb hidegben esik a legjobban a szívnek, mint forró teát, úgy iszom ilyenkor ezt a szűrt fényt odakint a Rákos-patak partján, ahová készülök, ahol nyáron és tavasszal és kora ősszel, vagy ilyen fagyos novemberi vagy téli napokon borotválkozni és mosakodni szoktam, hogy ne legyek tetves, büdös, ápolatlan. Olyan az a hely nekem, mint másnak a fürdő, ahová nagyritkán ellátogatnak, ahová készülnek, csomagolnak, ahová utaznak is, ha kell, és én most utazni fogok. Muszáj innom kicsit, különben nem vagyok magamnál, különben nem indul be a vérkeringésem és nem nyílik ki rendesen a szemem, így hát megiszom azt, ami még maradt tegnapról, amit meghagytam, hogy reggel fel tudjak kelni, mert mindig hagyok egy kicsit. Fogtam a borotvámat és a szappant, majd elindultam, végig a szokásos utamon, végig a Barosson egész a Kálváriáig, ahol minden reggel átnézem a kukákat. Most is átnéztem, mert biztos voltam benne, hogy szerencsés napom lesz. Már amikor reggel meghallottam azt a harmonikaszót és megláttam a kéklő eget, már akkor tudtam, hogy ez a nap gyönyörű lesz. És akkor, ahogy túrom a kukát, mit találok? Egy doboz fagyasztott csirke­szárnyat. Egy hibátlan csomag csirke­szár­nyat, benne nyolc hibátlan fagyott csirkeszárnnyal. És miközben sétálok végig a Kerepesin és a harmonikaszó szól a fejemben, azon gondolkodom, hogy mit kell szereznem; margarint, hagymát, fokhagymát és egy kis pirospaprikát, meg zsemlét. Már látom magamat odakint a patak partján másnap reggel a kis tűz melegénél, ahogy a fortyogó pörköltben szétmálló húsdarabok szédült táncát nézem, ahogy a bugyogó szaft illatát a tüdőm mélyére szívom, és ha egy nő arra jár, talán még őt is meghívom, de csak, ha ápolt és nem iszik, ha rendes nő és nem lejmolós. Már azt is tudom, hogy kitől fogok kérni hagymára és zsemlére valót. De talán még az sem kizárt, hogy érdemes lenne kinézni a korzóra és elkapni valami rendes turistát, és akkor lenne bele máj meg egy comb is talán. És ott ülnék a napfényben, frissen borotválva, tisztán és nyugodtan, és körülöttem, mint egy eldobott almacsutka körül a riadt méhek, a Rákos-patak partján botok után csaholó kutyák köröznének.

Megjelent a 2011. október 22.-i lapszámban

Vasárnapi Hírek