Home Írások

Híd a Drinán

Ezen a vidéken kezdettől szokás, hogy minden nemzedékben egy-egy lány valahogy bejut a mesébe és a dalba, szépségével, szorgalmával és előkelő mivoltával. Az ilyen lány aztán néhány évig minden vágyakozás középpontja és elérhetetlen példaképe; az ő nevének hallatára gyullad föl a képzelet, körülötte tolonganak a lelkes legények, s őt fogja körül az asszonyok irigysége. Ő az a kivételes lény, akit a természet kiválaszt, és veszélyes magasságokba emel.

Itt ülök a híd kapujának közelében egy söröző teraszán, itt vagyok végre ezen a forró nyári estén, és egy lányt nézek, aki a híd felé sétál barátnőjével az oldalán, Fatát nézem, Ivo Andric regényének hősnőjét, kit a megélhetésüket veszélyeztető időkben egy gazdag török ház fiához adott az apja, de Fata az esküvő napján a nászmenetből kiválva lovával a híd párkányra lépett, és a magasból a zúgó folyóba vetette magát. Ő az a lány, ennek a nemzedéknek Fatája, gondolom magamban, itt sétál most előttem mindannak a koromfekete hajú, medvebarna szemű, veszélyes szépségű bizonyítéka, amiért jöttem, ami egyedülálló a világon, hogy keresztül sétálhassak egy regényen, mert ez a regény – amíg e híd áll – itt valóban az élet. Ez a híd és a hídon átvonult évszázadok hagyatéka nem díszlet, nem anekdota és nem legenda, ez itt a valóság, és én azért jöttem, mert úgy éreztem, hogy idelent, a Kelet és Nyugat egykori határának vidékén és találkozópontján, e fontos kereskedelmi útvonal középpontjában, két különböző civilizáció összekötőjének, válságos időkben ütközőjének színhelyén közelebb kerülhetek ahhoz, hogy akár csak pár pillanatra, de átláthassam és megélhessem az évszázadokat.

A Szarajevóból Višegradra vezető hosszú és kanyargós út a Boszniai Szerb Köztársaság területén a Drina folyását követve meredek hegyek között, szűk völgykatlanokat vagy merőlegesen levágott partú, mély szurdokokat követve haladt keresztül, mígnem az egyik sziklaóriás árnyékából a távolban, a zöld vízen kifeszítve feltűnt a híd, Mehmed pasa hídja, ki korának bölcsei és nagyjai között a legnagyobb, megvalósította szíve fogadalmát, s gonddal és fáradsággal hidat épített a Drina vízén.

A hídon és kapujában, körülötte és vele kapcsolatban zajlik, fejlődik a város lakóinak élete. Akár egyéni, akár családi vagy közös élményekről mesélnek, mindig hallani ezt a szót: a hídon. Üzletkötések, odaszólások, vásárok, veszekedések, megbeszélések, az első szerelmi ábrándozások, pillantások, akasztások, közügyek megbeszélése, mind-mind a hídhoz, a találkozások fő helyéhez kötik az emlékezetet, és ahogy itt állok a jéghideg zöld folyó vízében a híd pilléreinél cikázó pisztrángokat nézve, úgy tűnik, megértem e nagyság és tökéletesség vonzásának erejét, megértem, miért vitt magától a lábam a híd felé reggel és délben és este, hogy miért indultam el egy idő után öntudatlanul is a híd felé; hogyan oszlatta el a híd és a víz és a hegyek szépségének harmóniája a gondolataimban eluralkodó összevisszaság nyugtalan feszültségét, hogyan keltette életre azt a léleknek nevezett valamit, ami nélkül a gondolatok szétlőtt hidak csupán, és amit az ember odafent Európában már le sem mer írni, mert hiteltelen.

Csak át akartam sétálni a hídon, semmi mást nem akartam, mert tisztában voltam azzal, hogy a város már nem az a város, hogy a bosnyák lakosokat már elűzték vagy meggyilkolták, de ott a sörözőben ülve azon kaptam magam, hogy maradni akarok, mert ennek a pusztulásnak a visszhangja nem hogy eltérít a regénytől, de éppen, hogy a mélyére ránt, hiszen mindazt, ami akkor és azóta történt, ugyanabból az anyagból szőtte a történelem, amelyből a regény készült, hogy itt nem csupán a múlt illatát érezni, mert ennek a konfliktusnak a feszültsége állandó, akár a híd és a Drina, mely hirtelen kanyarodással kitör a Butkova Stijena és az Uzavnica-hegy keskeny szorosából.

Más a színe itt az estének, sötét és nyomasztó, mintha az emberek titkainak valami zavaros lepedéke rakódott volna a város utcáira. Durva férfiak négyfős csoportjai foglalják el a teraszokat, míg a nők, asszonyok és lányok a híd felé vagy a híd felől közelednek, ahol a város legfőbb helyén, a híd közepének teraszán már délután elfoglalták helyüket a város öregei, akik első ránézésre kedves bácsiknak tűnhetnek, sokat látott parasztembereknek, kik megvetik azokat a fiatalokat, akik bedobálják a flakonokat a folyóba, de ha az ember kicsit figyelmesebben nézi őket, ahogy sasorrukat majdhogynem összeérintve közel hajolnak egymáshoz, szinte hallani, hogy miről beszélnek, és hát miről beszélnének ezek az öreg, rozsdás traktorok, ha nem a régi szép időkről, olyan időkről, amikről csak suttogni lehet. A zúgó folyó fölött immáron nem énekeik, hangos beszélgetéseik és végtelen vitatkozásaik visszhangzanak. Nem. Mindezt a fiatalok élik most odalent a pillérek közt áthaladó, grillsütővel és hűtőládával és nyugággyal felszerelt motoros tutajaikon, ahol söröznek és énekelnek, de valahogy ez a kép és ennek az énekszónak a csengése sem békés és nyugtató, hanem inkább fenyegető, miközben elsiklanak a dohányfüstbe és az egyetértés suttogásaiba burkolózó öregek alatt.

Maradni kell hát, nem elég végigsétálni ezen a hídon, maradni kell, hogy megértsem mi ez a suttogás, mi ez a csend és mi ez a harag, mi ez félelem és mi ez a vérszomjas hörgés, maradnom kell szótlanul bámulva a gyors vizet reggel és délben és este, hogy megértsem kik ők.

A török és sváb uralmak, mint fantasztikus tengeri apályok, egyszer csak elsorvadtak, s valahová a beláthatatlan távolba vonultak vissza, ők pedig – hol a bosnyákok, hol a szerbek – mintha vízinövények volnának, itt maradtak a szárazon, csalódottan, veszélyek között magukra és saját rossz sorsukra hagyva, és így történt mindez 1992-ben, bő húsz évvel Andric halála után is. A sötét háttér – melyben a fajok, vallásfelekezetek és társadalmi kasztok érzései és megsemmisíthetetlen, misztikus hitei élnek, s látszólag holtan, mélyre temetve készülődnek távoli idők nem is sejtett változásaira és katasztrófáira – most megelevenedett és kivilágosodott. Az éhes vadállat, amely az emberben él, s nem mer jelentkezni mindaddig, amíg a jó szokásokat és törvényeket el nem távolítják, kiszabadult. Akárcsak Ferenc Ferdinánd meggyilkolását követően, az emberek most is üldözők és üldözöttek csoportjaira oszlottak. A jelt megadták, az akadályokat eltávolították. Amint az emberi történelemben oly gyakran előfordul, hallgatólagosan megengedték az erőszakot és fosztogatást, sőt a gyilkosságokat is, azzal a föltétellel, hogy magasabb érdekekért végzik őket, megállapított jelszavakkal, bizonyos nevű vagy meggyőződésű emberek korlátolt száma fölött.

Miután 1992 tavaszán a boszniai szerb hadsereg megszállta a települést, azonnal megkezdték a kínzóhelyek megnyitását. Amikor a második napon elhatároztuk, hogy keresünk egy helyet, ahol megmártózhatunk a Drinában, azt javasolták, menjünk el a fürdőbe, mert azt a helyet muszáj látnunk, az egészen gyönyörű és modern létesítmény és a višegradiak ott fürdenek, mert a Drina túl hideg és túl veszélyes. Vilina Vlasba küldtek minket, egy hegytetőn épített szocreál termálfürdőbe, ahol 1992 nyarán a szerb rendőrök és katonák a bosnyák nőket tartották fogva. A fürdő messze esik a várostól, így ott Zeljko Lelek és társai zavartalanul erőszakolhatták ezeket a lányokat és asszonyokat, ha éppen nem volt más elfoglaltságuk.

De persze akadt az is. Egy napsütéses májusi délelőttön Lelek két másik fegyveres kíséretében kicibált két bosnyák asszonyt a hídra. Zeljko ebben az évben töltötte be a harmincadik életévét, rendőrként teljesített szolgálatot a városban. Az egyik asszony egy csecsemőt szorított a karjában. Zeljko elvette az asszonytól és átadta munkatársának, majd utasította, hogy hajítsa fel a feje fölé a csecsemőt, akit Lelek a hosszú késének hegyével kapott el. Megparancsolta az anyának, hogy igyon a gyermeke véréből, majd agyonlőtte. Ezután a hídra vezettek két bosnyák férfit, és bedobatták velük a holttesteket a Drinába, majd őket is agyonlőtték.

Azok, akik uralkodnak, s akiknek másokat kell elnyomniuk, hogy uralkodhassanak, arra vannak ítélve, hogy ésszerűen cselekedjenek; ha pedig szenvedélyüktől elragadtatva vagy az ellenféltől rákényszerítve átlépik az ésszerű eljárások határát, síkos útra lépnek, és ezzel saját pusztulásuk kezdetét szabják meg, mondja Andric, ami részben igaz ugyan, mert Lelek valóban pusztulásának kezdetét szabta meg, ennek a pusztulásnak a beteljesülése azonban csak 2006-ban érte utol, amikor letartóztatták, és csak 2008-ban sikerült elítélni. Tizenhárom évet kapott, de az azt megelőző években nem hogy bujkált volna, éppen ellenkezőleg, mint rendőrfőnök szolgálatban maradt Višegradon, abban a városban, ahol nyilvánvalóan tudtak szörnytetteiről, illetve hőstetteiről, mert mindez csak nézőpont kérdése idelent, minden emberi nemzedéknek megvan a maga illúziója a civilizációval való kapcsolatáról: egyik nemzedék azt hiszi, hogy részt vesz fölvirágzásában, a másik pedig azt, hogy kialvásának tanúja. Valójában a civilizáció mindig föllángol, vagy pislákol és kialszik, aszerint, hogy milyen helyről és milyen szemszögből tekintjük, és ha a višegradi szerbek úgy gondolják, hogy mindez csupán a civilizációjuk védelmében cselekedett jogos bosszú volt, akkor nincs mit tenni. A város nem emlékszik meg a višegradi mészárlásról. Szó sincs róla. A híd kapujában található információs táblán pusztán a hidat építtető nagy hadvezér szerb származásáról, emlékezetes árvizekről és felújításokról olvasni.

1991-ben 21 000 ember élt Višegradon. 92’ augusztusára kilencezren maradtak. Májustól augusztusig kiirtották vagy elűzték a város 62%-át kitevő bosnyák lakosságot. Otthonaikat, mecseteiket felgyújtották. Nőket és gyermekeket cibáltak a híd közepére, ahol agyonlőtték és a Drinába hajították őket. Egyszer egy szemtanú, egy húszéves bosnyák fiú a Drina partján sétált, amikor felismert egy folyóban sodródó holttestet, felismerte az anyját. Vöröslött körülötte a víz. Egy másik felkapott egy szemeteszsákot a város közepén, tizenkét fej volt benne. Hatvan bosnyákot Adem Omeragic házába tereltek, elbarikádozták, és élve elégették őket. Elégették a zöldségesüket, a burekesüket, a patikusukat, a kovácsukat, elégették a szomszédjaikat, a kollegáikat. A többiek elmenekültek, sokan közülük a srebrenicai kínzótáborba, hogy ott várják be étlen-szomjan egy másik szerb nemzeti hős, Ratko Mladic tábornok érkezését, akinek ottani tevékenysége nélkül ma nem Srebrenica, hanem a višegradi mészárlás jutna eszünkbe a délszláv háborúról.

Nagy társadalmi megrázkódtatások és elkerülhetetlen változások pillanataiban rendszerint ilyen emberek kerülnek élre; egészségtelenek vagy tökéletlenek, akik visszájára vagy rossz útra terelik a dolgokat. Ez is a zavaros idők egyik jele. „Mindenki ölje meg a maga rabtartóját!” – adta ki Karadorde parancsát Lelek és Mladic. Nyolcszáz višegradi bosnyák a mai napig nincs meg. Talán ott sétáltunk a csontvázaik felett a Drina partján, nem messze a hídtól, ahol a tömegsírokat feltárták, és ahol megmártóztunk a jéghideg hegyi patakok táplálta folyó tiszta zöld vízében, szótlanul bámulva az évszázadokat, az épülő hidat, a hidat, melyen Mehmed pasa érkezik kíséretével Sztambulból, a hidat, melyen a bégek és urak, törökök, szerbek, horvátok és zsidók kortyolgatják teájukat a vásári forgatagban, a hidat, melyen szefárd zsidók, magyar és osztrák katonák, szerb és crnagorai felkelők érkeznek egy új élet reményében, és a hidat, melyen ott ülnek az öregek, akikről immár tudom, kicsodák, ott ülnek a gyilkosok, Zeljko Lelek barátai, akik izgatottan várják, hogy végre előáshassák a tankot a kertből.
Jasmina Ahmetspahic a legszebb lány volt Višegradon a kilencvenes évek elején, az a lány, aki szépségével és szorgalmával és előkelő mivoltával minden vágyakozás középpontja és elérhetetlen példaképe; az ő nevének hallatára gyulladt fel a képzelet, körülötte tolongtak a lelkes legények, ő volt az a kivételes lény, az a lány, aki a híd felé sétált aznap este, amikor megérkeztem a városba, Fata, aki a Drinába vetette magát a lovával, őt fogta körül az asszonyok irigysége, őt választotta a természet és őt emelte veszélyes magasságokba ebben az időben. Jasmina huszonkét éves volt. Nem hagyta, hogy megerőszakolják. A Vilina Vlas-i fürdőépület harmadik emeletének ablakából vetette ki magát 1992 tavaszán.

Élet és Irodalom

2013