Home Publicisztikák

Iván

– Na, bazd meg! – mondta Iván. – Mostanában csupa olyan ember hal meg, akire ez korábban nem volt jellemző. Mehetek haza nekrológot írni.
Megitta a fröccsét és ment, bő óra múlva pedig már vissza is tért, kezében a kiprintelt szöveggel. Letette a pultra és várta, hogy elolvassuk, hogy olvassam, de kicsit sem érdekelte, mi a véleményem. Illetve úgy csinált, mintha nem érdekelné. Illetve szégyenlős volt. És lámpalázas. Szeretett nekrológot írni, szeretett elköszönni, mert végeredményben szerette a halált is: becsülte a kitartását és azt a fegyelmet, amivel dolgozott, tisztelte a munkabírását és a megbízhatóságát.

– Na, bazd meg, Iván, már két napja itt ülök ezelőtt a rohadt gép előtt, de nekem ez nem megy. Nincs kedvem ehhez. Nincs. Most, hogy a beteg embert a halál elvitte, és itt állsz előttem egészségesen, már nem megy. Rengetegen haltak meg körülöttünk, amíg a barátod lehettem, és azt hittem, hogy hozzászoktam ehhez, hogy már nem érdekel, nem ráz meg a halál, de… De tévedtem. Ez most kifogott rajtam. Megrogyott a házam, kitört a zongorám lába, letért a pályájáról a bolygóm, és mostantól messzebb kering a Naptól. Fázom is. Kabátban ültem a pultnál két napig, és fáztam és fázom most is. Az öregek sírtak. Ezek az őskövületek, akik eltemettek már szülőket, feleségeket, gyermekeket, ezek a harcedzett, ráncos nagypapák kisírt szemmel ültek ott. Azért jártak hozzád, azért hallgattak téged, mert nem volt elég bátorságuk vagy erejük embernek lenni, embernek maradni. Azért jöttek, hogy meghallgassák mindazt, amit nem mertek vagy nem tudtak kimondani. És a nők! Szürke családanyák, nyugtatón élő szerkesztő asszonyok, vastag combú, kövér kis gombócok, riadt egyetemisták, szépek vagy csúnyák, boldogok vagy boldogtalanok, akiknek szívük volt, mind-mind királynőként távoztak tőled. És gyönyörűen. Nem tudlak felhívni, hogy mindezt elmeséljem neked, nem tudlak felhívni, hogy igyunk egyet ennek a szerencsétlennek az emlékére, és bámuljuk szótlanul az utcát és a poharunkat, amíg be nem zár a kocsma, és ez a legnagyobb baj. Tavaly ősszel Sárközy Elga temetésére mentünk. Azt mondtad, hogy téged most már nyugodtan hagyjunk itt, én pedig azt feleltem, hogy fogd be a szád, és el ne mondd még egyszer, hogy ötven év felett minden nap ajándék, mert ezt nagyon unom és elhallgass. Elhallgattál. Csalódottan leszegted a fejed és csöndben is maradtál egészen addig, amíg Elga nénit szét nem szórta az a sűrített levegő, és akkor rád néztem, és láttam, hogy ez neked tetszik. Tudtam, hogy azt mondod majd, ez neked tetszik, hogy ami jó, az jó. Ez a szórás, ez jó. Hogy már azon töröd a fejed, hogy te következel. Most ott lobog egy fekete zászló a kapud fölött, gondoltam, felhívlak és megkérdezem, hogy az éjszaka leple alatt letépjem-e, de nem tudlak felhívni, kénytelen leszek magam dönteni erről. Tíz évvel ezelőtt találkoztunk először, egy azóta megszűnt kis könyvesboltban, én volnék az a kis faszkalap, akiről írni tetszett, mondtam, és akkor megittuk az első sörünket, ott ültem zavartan, csöndben, és ott ültem melletted pár évig zavartan, csöndben, ha már az iskolában nem ültem sehogyan sem. Majdnem tíz évig jártam az egyetemedre, miközben egyszer sem mondtam volna ki, hogy a tanárom és pótapám vagy, ahogyan te sem mondtad ki, hogy a tanárom és a pótapám vagy, mert az olyan érzelgős lett volna. De most a kezembe vettem a könyvet, amit a Kardos G. Gyuriról írtál, és ott van rajta: „…aki a szerzőnek nem csupán közeli barátja, sétatársa, cimborája, napi beszélgetőpartnere volt, de írói, emberi példaképe, pótapja is, aki a halála óta eltelt másfél évtizedben mindennap ott sétált mellette a pesti utcán, és ott sétál ma is”.

Erre én nem emlékeztem. Nem tudtam, hogy a Kardos is ott ült velünk éveken át. Talán azért nem, mert nem értettem. Vagyis emlékezni annyi, mint érteni, és érteni, igazán megérteni nem más, mint nem elfeledni, nem elengedni; az emlékezet nem a múlt, hanem a jelen vizsgálatának tudománya. Tudom, mert amikor a halálod után először sétáltam ki azokra az utcákra, ahová többé nem sétálsz ki velem, ahol ott lobog az az undok fekete zászló, akkor jöttem rá, hogy mostantól mindig ott sétálsz majd velem. És a szememben megjelent az a mind ez idáig érthetetlen és mérhetetlen szomorúság, szigor és szelídség, amit a tiédben láttam, amit mindenki látott, amit nem voltam hajlandó elfogadni, egészen mostanáig. Nem tudom nem viselni ezt a bánatot. Nem akarom nem viselni. Jó lesz ez nekem. Ne haragudjatok, hogy ilyen fáradtas vagyok, ezt mondtad nekem utoljára, amikor becsoszogtál a szobádba, mi pedig Zolival elindultunk haza. Nem haragszom, Iván. Dőlj le egy kicsit, mert mi tagadás, igazad van, tegnap már a fáradtság jelei mutatkoztak rajtad. Délután lemegyek. Addig nyomtasd ki nekem légy szíves ezt a nekrológot. Kitesszük a faliújságra.

Megjelent a 2013. december 08.-i lapszámban

Vasárnapi Hírek