Home Írások

Jelentés az alvégről

Bettike

Érkezik a lány. Megáll a kapuban és néz, mint egy félénk, buta állat. Be akar jönni. Dülöngél, kaparja a szája szélit, vakarja a hasát. Hamarosan nagykorúvá érik. Súlya: 90-100 kiló. Intünk, hogy bejöhet. Bejön.

– Csősztök.
– Cső.
Megáll és nézelődik. Nézi a bicikliket, a nyugágyat, a laptopot az asztalon, a bögréket a padon, nézi a gyerekágyat és a horgászbotot. Nézelődik, mert hiába teszi ezt máskor is, ahová olyankor néz, ott már semmi újat nem talál. Sóhajt.
– Mi a gond?
– Hát semmi se. Azt akartam kérdezni, hogy izé, hogy nem-e kérhetném el a bicikliteket délben.
– Mennyi időre?
Idő. Nehéz fogalom. Amikor múlik, az a baj, amikor meg nem múlik, akkor meg az. Az ő élete ebben az utcában zajlik. Az anyja veri, az apja veri. Testvérei is vannak, azokat is verik. Ha csak verik. Mármint apu. Még menekülni sem lehet hova, vagy kihez. Az utcában nem igen lakik velük egykorú gyermek. Nemrég ideköltözött egy nő, akit elhagyott a férje. Edit. Egy olyan házba költözött, amit az előző lakó azért cserélt el, mert túl kicsi volt már neki. Jött a harmadik gyerek. Edit hét gyermekkel költözött, mert Editet hét gyermekkel hagyta el a férje. A legidősebb gyerek tizennégy éves, szóval Bettikéhez túl fiatal.
– Öt percre csak.
– Délben?
– Igen, szeretném elkérni a biciklit délben, öt percre.
– És mikor van dél?
– Most.

Edit

Editnek ugyebár hét gyermeke van. Kettő az építkezésből megmaradt sóderhalmon a kocsibejáró mellett. Kettő a kertben, a fűben, a kiskutyákkal. Egy Bettiék kertjében a felfújható gumimedencében, egy pedig a harmadik szomszéd, Józsi kerítésén. Ott mászik éppen, amikor Józsi kilép a kapun és megszólítja. Huszonöt évet öregszem hirtelen. Látom magamat, amint ugyanazon a kerítésen kapaszkodom. Színes kerítés, jó a fogása. Zöld, piros és sárga színekben pompázik. Nem véletlenül arra, és nem a mi egyszerű fakerítésünkre másztunk. A festék kopott ugyan kicsit, de Józsi nem. Ő ugyanúgy néz ki, és ugyanazt hajtogatja azóta is: örökké akar élni. Boldog ember. Semmi nem zavarja, mert semmiről sincsen tudomása. Nője, munkája, pénze, gondolata nem volt soha életében. Eszik, ha van mit, iszik, akkor is, ha nincs mit.
Játszik a gyerekkel. Vagy a gyerek játszik vele. Egy gyerek pedig előttem, az úttest közepén.
– Misike?
– Ó, Misike már elment Budapestre.
A gyerek nagy levegőt vesz, szája kinyílik, egy kis nyál csurog ki rajta. Gondolkodik. Visszaszívja a nyálat, zavartan pislog. Körülnéz. Jobbra a templom felé visz az út, balra a temető felé.
– Emerre, vagy amarra ment? – kérdezi.

Józsi

Lemegyek három házzal lejjebb, mert deszkára van szükségem. Szakállszárítót akarok készíteni, hogy végre én is kitartóan és gyanakvóan bámulhassam a teljesen kihalt utcát. Tibi barátom huszonöt négyzetméteres házából üvölt a zene. Hétvége van ugyan, de itt valami másról lehet szó. Ivászat zajlik. Belépek. A sötét szobában ketten tartózkodnak. Tibi bátyja, Jani és a szomszédunk, Józsi. Józsi nemrég tíz napot külföldön töltött. A miskolci fogdában. Két napja érkezett haza. Azt ünneplik. Az asztalon két flakon kannás bor, a szőnyegen ugyanez a tétel, üresen. Padlizsánszínű arcukon szédült mosoly ül, szinte a szemem láttára hullnak ki a fogak.
– He! Visszatért Dániel a hadseregből!
– Szevasz, Jani. Tibi?
– Tárgytalan.
– Nincs itthon?
– Nincs.
– Hát hol van?
– Magán kívül.
Jani nevet, Józsi iszik.
– Má’ hogyne lenne itthon! Tibi! – üvölt, de senki nem válaszol. Lenyúl a fotel mellé, és ott tapogat. – Itt van, e!
Benézek a fotel és az ágy közé, amin együtt alszik a két testvér. Volt olyan, hogy ugyanezen az ágyon heten aludtak. Tibi ott fekszik. Csak a sáros sportcipője lóg ki.
– Ezzel meg mi van? – kérdezem.
– Tibi? Most jól van, dolgozik.
Józsi bólogat és lehúz két deci kannás bort. Tibi jól van. Mostanában van munkája, így aztán jól van, megengedheti magának, hogy ne tudjon magáról. A városban ez másként van. Ha van munkád, megengedheted magadnak, hogy tudjál magadról.
– Egy deszka kéne.
– Deszka!
– Az, deszka.
Jani kimegy, én maradok. Kérdezem Józsit, hogy mi történt, hogy került Miskolcra.
– Megmondom őszintén, Lalikám, mentem fel izének, Zsércnek biciklivel. Július 20-án. Jön a rendőr, megállít, azt mondja, bírság. Hm, mondom, bírság? Miért? Azt mondja, nincs, ez a, mi a kurva isten az, na!
– Lámpa?
– Nem, nem a lámpa.
– Ez a mellény?
– Az-az, mellény, láthatósági mellény.
– És?
– És azt mondja, így, ahogy mondom: ötezer. Ötezer forint helyszíni bírság. Nekem meg mennem kellett Zsércre. Úgyhogy így kerültem a fogdába, mer’, hogy leültem a tízezret, na.
– Tízezret? Nem ötöt?
– Ja, nem, mert mondtam a rendőrnek, hogy hadd legyen már tízezer, mert visszafelé is erre jövök.

Népszabadság

2011