Home Írások

Kiút a mélyből

 

Na, mit gondolsz, Kitikun, milyen idő lesz holnap? – kérdeztem és elnéztem a tenger felé. A halászhajók kint horgonyoztak a helyükön, a távoli horizonton, mint a csillagok az égen. Az öbölben egy hajó reflektorokkal világította a vizet. Erős zöld fénnyel, ami odacsalja a tintahalakat, mint a szúnyogokat a villanykörte.

– Nem tudom. Szerinted milyen idő lesz?

– Szerintem szép, Kitikun. Nincs szél, tiszta az ég.

– Szerintem ugyanolyan lesz, mint ma – mondta és letette elém a sört és a gyertyát a pultra.

– Nem hinném, Kitikun. Szép idő lesz, hidd el.

A pult másik oldalán egy fiú és egy lány ült, mint általában. Kitikunhoz akkor jártam, ha beszélgetni akartam. Csöndesen sörözni. Valahányszor odamentem párok ült ott, Kitikun bungalóinak vendégei. A kis pult körül hat bárszék volt. Beszélgettem ott német, svájci, francia, amerikai párokkal. Ha az ember beszélgetni akar, párokkal érdemes beszélgetnie, hiszen egy trópusi szigeten a férfiak nőket, a nők pedig férfiakat akarnak, nem pedig beszélgetni. Beszélgetni kizárólag párokkal érdemes.

– Honnan vagytok – kérdeztem és átültem hozzájuk.

– Bocsánat – felelt a fiú. – Ne haragudj.

– Miért haragudnék – kérdeztem, mintha nem érteném, pedig azonnal megértettem.

– Oroszország – mondta. – De nem az. De, mindegy.

– Azért kértél bocsánatot mert orosz vagy?

– Nem azért kért bocsánatot – szólt közbe a lány. Ő is részeg volt, talán még részegebb, mint a fiú. Sangsom-ot ittak, thai whiskey-t, lime-mal. Már egy üveggel megittak, amikor jöttem, mint másnap Kitikuntól megtudtam.

– Csak bocsánatot kért, érted.

– Értem.

– Tényleg? – kérdezte a fiú.

– Gondolom értem. Gondolom nem rajongsz Putyinért és szégyelled magad miatta.

– Igen, szia, Adil vagyok. Akkor te sem rajongsz Putyinért?

– Hát én annyira nem, de ez kevésbé meglepő. Az érzést viszont ismerem. Hogy szégyelled magad – mondtam és arra az osztrák származású francia lakberendezőre gondoltam, aki előző nap azt kérdezte tőlem igen cinikus kis mosollyal a szája szélén, hogy na, és, hogy van Viktor. Azt válaszoltam neki, hogy Viktor úgy érzi magát, ahogy az ország. Szarul. Fáradt, ráncos és dühös, de azért büszke. A cinikus mosolyt kedves és barátságos mosoly váltotta fel, de a kettő közt eltelt időben nekem is szégyellnem kellett magam egy röpke pillanatra. Nem volt kellemes érzés, és amikor Adil először kért bocsánatot, arra gondoltam, arra a nem túl kellemes érzésre, amit aztán felszoroztam a két ország jelentőségének tükrében.

– Miért, te honnan vagy?

– Magyarországról.

– Áh! – kiáltott fel Adil. – Jobbik!

– Igen, az is van. Azt hiszem ti pénzelitek!

– Bocsánat.

– Én kérek bocsánatot. Nem ti pénzelitek, mármint nem te – mondtam és közben éreztem, hogy ugyanaz a cinikus mosoly jelenik meg az én arcomon, mint a francia lakberendező arcán.

– Igen, de akkor is nagyon sajnálom. Mióta kormányoz a Jobbik?

– Nem kormányoz a Jobbik.

– Nem?

– Nem.

– Dehát akkor ki kormányoz?

– Az egy másik ember. Egy másik párt.

– Baloldali?

– Nem.

– Jobboldali? De hát nem a Jobbik a jobboldali?

– Az is jobboldali.

– Te baloldali vagy?

– Valami olyasmi.

– Én baloldali vagyok. Bocsánat.

– Semmi gond. Nyugodj meg.

– Ez az egész szar, ez a kibaszás, ez a kurva ország, ez a mocskos maffia. Iszol velünk egyet?

– Nem, köszönöm – feleltem – Csak sörözöm.

– Először vagy itt?

– Nem, tíz éve jártam már erre. Akkor még nem voltak oroszok…

– Bocsánat.

– Egyetlen orosszal sem találkoztam tíz éve még. Most meg mindenki orosz.

– Igen, tudom, bocsánat – mondta és kivett egy szálat a cigimből.

– Semmi gond.

– Tudom, nagyon kellemetlen ez, de ne aggódj, jövőre már nem jönnek.

– Engem ugyan nem zavarnak.

– Engem igen. De jövőre már nem jövök, én sem jövök. Jövőre azt hiszem, vagyis szinte biztos, hogy forradalom lesz. Más nem lehet. És ha az lesz, akkor én annak a forradalomnak én áldozata leszek.

– Ezt nálunk is mondogatják, aztán meg sehol sincs az a forradalom.

– Én nem akarok forradalmat.

– Én sem.

– De más nincs.

– Más nincs.

– És akkor megdöntitek a Jobbikot?

– Nem a Jobbik kormányoz.

– Ja, igen – felelte és ismét kivett egy szálat a cigimből. Kitikunhoz fordultam.

– Árulsz Winstont?

– Csak Marlborót.

– Vegyél az enyémből nyugodtan – mondta Adil és elém tolta a saját cigimet.

– Az az enyém.

– Hogy?

– Az az én cigim.

– Bassza meg!

– Nyugalom.

– Bocsáss meg. Miért nem szóltál?

– Azt hittem ez valami orosz dolog, hogy ha kint van a pulton akkor azt bárki elveheti.

– Orosz dolog?

– Bocsánat.

– Nem, én kérek bocsánatot. Anna, van még cigink?

A lány kivett a táskájából egy doboz cigit.

– Tessék, ez a tiéd, ezt neked adjuk.

– Nem kell nekem adni. Csak két szálat vettél.

– De, ezt neked akarom adni. Ne haragudj, kérlek.

– Mondtam, hogy nem haragszom.

– Istenem, de egy barom vagyok.

– Kitikun, mondd már meg neki, hogy nem haragszom, és nem érdekes az egész.

– Adil, nézd meg, nem haragszik.

– Akkor egy italt adjál neki – mondta Adil.

– Kérsz egy sört? – kérdezte Kitikun.

– Rendben – feleltem.

Koccintottunk. Adil megnyugodott. Címet cseréltünk, és megbeszéltük, hogy majd elbújtatjuk egymást. Néztük a vizet. Eszembe jutott a nagymamám. Az esős éjszaka, amikor puskatussal verték fejbe az orosz katonák, hogy ne ficánkoljon sokat.

– Bocsánat – mondtam.

– Mi az? – kérdezte Adil.

– Semmi, ne haragudj.

– Történt valami?

– Nem történt semmi – feleltem, és megszorítottam a kezét.

Hazafelé sétálva megálltam egy percre a a parton és néztem a halászhajót, a zöld fényt, ami a sziklák mögül világított a sötét víztömeg felett. A tintahalakra gondoltam. Hogy gyanútlanul úsznak a fény, az ígéret, a csapda, a kiút, a halál felé.

Élet és Irodalom

2015