Kriszta

Kriszta

krisztina13 percet és 2 másodpercet beszéltünk.

Amikor megláttam, hogy a művésznő hív, nem tudtam azonnal felvenni a telefont. Leültem egy padra, és vettem egy igazán mély levegőt. Tudtam, hogy most el kell köszönöm tőle. Hogy életemben először tényleg el kell köszönnöm valakitől. Telefonon. Mit mond az ember? Akkor szia, majd akkor? Nincs akkor. Mondtam is neki, hogy nincs akkor.

Sétáltam keresztül az udvaron, amikor megállított. Te tulajdonos vagy?, kérdezte suttogva és kedvesen és rafináltan. Ilyen rafináltan, ahogy a művésznő kérdezett, nem kérdezett senki. Nemrég költöztem a házba, és ő nem bírt magával, azonnal ki akarta nyomozni, hogy ki vagyok és mi vagyok. Egy helyrajzi számot látott keresztülsétálni az udvaron, és azonnal gyanakodni kezdett. Minden gyanús volt neki, és mindent tudni akart.

A lépcsőház udvarra néző ablakán át beláttam a lakásába. A dolgozószobájába. Három éven keresztül naponta négyszer-ötször mentem el az ablak előtt. Néha megálltam, és néztem, ahogy dolgozik. Mást nem is nézhettem volna, mert mindig dolgozott. A szörnyeteg már ott lapult a szervek közt, de nem bújt elő. Hagyta, hogy elvégezze a piszkos munkát. Hagyta dolgozni. Támadását az ünnepnapokra tartogatta.

Három éven keresztül laktunk abban a házban. Abban a három évben a művésznő gyakorlatilag nincstelen volt. Láttam hazatérni a boltból, láttam a kefirt és kiflit, jártam a lakásán, láttam a hűtőszekrényét. Tisztában voltam azzal, hogy mennyit költ egy cikkre, és tudtam, hogy mennyit kap érte. Egészen másért aggódott, mint azok, akik később úgy tettek, mintha együtt aggódnának vele, azok, akik csak magukért, a javaikért, pozíciókért, fizetésekért aggódtak. Ezt az önzést azonnal kiszúrta, így aztán egyedül dolgozott, és nem kért. A terv az volt, hogy megcsinálja azt a könyvet, aztán a verseivel és a családregényével foglalkozik. Mutattam neki házakat, lakásokat Máltán, Olaszországban, Spanyolországban, helyrajzi számokat, ahol a regényén dolgozhatott volna. Ilyenkor ragyogott a szeme a boldogságtól. Közeledett a díjkiosztás napja. A megérdemelt jutalom felvételének napja.

És akkor megérkeztek a vendégek. Elengedte a munkát, fellélegzett, és a szörnyeteg azonnal lecsapott.

Etetem őket, mondta, és megsimogatta a hasát. Régi ismerősök látogatták meg, a szülők, a férj, a fiatalságának gyilkosai. Jól ismerte őket, nem félt tőlük. Lementem a patikába, és hoztam neki egy Culevitet. Nézegettük azt a csinos dobozt. Előadtam neki egy reklámot. Egy mosolygós, rákos férfit alakítottam, aki csak a Culevitben bízik. Mi rákosok csak ezt ajánljuk, mondtam mosolyogva. Azt kérte, hogy ne nevetessem, mert fáj a hasa. Felvágták. Csak a gyermekei kedvéért ment bele a kezelésbe, különben tudta, hogy felesleges.

Na, kíváncsi vagyok mit írnak a kedves kollegák, figyeld majd őket, mondta. A kedves közben nevetett. Pontosan tudta, hogy mit írnak majd a kedves kollegák. Pontosan tudta, hogy kik lesznek azok. Mindenki belőle élt, persze hogy ő halt bele. Nem tetőteraszokon grillezve, nem zongoraszalonokban koktélozva, nem a Balatonon vitorlázva aggódott a demokráciáért. Törvényszerű volt, hogy ő hal bele.

Elmeséltem neki, hogy amikor a nagymamámat félholtra verték az orosz katonák, és ott feküdt a hideg tavaszi esőben a sárban, nyugalmat érzett. Azt érezte, hogy nem is olyan rossz dolog ez. Hogy tulajdonképpen ez a nyugalom, a teljes megsemmisülés érzése nagyon is kellemes. Tudta, hogy miről beszélek. Azt mondta, hogy őt egész életében ez érdekelte a legjobban, és most, hogy közelít, ugyanezt érzi. Ezt a nyugalmat. Hogy végre békén hagyják majd.

Mondhattam volna, hogy talán egyszer eszünk még egy olyan jó kis cigánypecsenyét kakastaréjjal Alcsúton, de ilyesmiben egyikünk sem hitt.

Óriási megtiszteltetés, hogy megismerhettem, művésznő, mondtam. Ne hülyéskedj, felelte. Azt kívánta nekem, hogy legyenek szép gyermekeim, aztán elbúcsúztunk, mert az unokájának írt egy levelet, annak, aki még meg sem született.

13 percet és 2 másodpercet beszéltünk. Abban az utolsó 2 másodpercben mondtam neki, hogy szia, drága Kriszta.