Home Írások

lottózó

Ne aggódjatok. Nem a remény hal meg utoljára, mert utána még meg kell halljon a reménytelenség is – mondta a kalapos úr, és kilépett a lottózóból. Miközben ezt mondta, darabokra tépte a nyeretlen Nasi sorsjegyét, és szétszórta a bejárati ajtó előtt, ahol éppen egy öregasszony kezdte meg kaparászását egy Asztro sorjegy fölött. Keresztet vetett, mielőtt hozzálátott a kaparászáshoz, és szívesen rászólt volna az úrra, láttam, hogy rászólna, de nem tudott rászólni, mert az úr olyan jókedvvel jelentette ki mindezt, amit az öregasszony nyilvánvalóan nem érthetett. Állnak a sorban a nyugdíjas nénik, a munkások, az unatkozó mérnökök, nagypapák és nagymamák, állnak a sorban azzal a műanyag, egyik oldalán zöld, másik oldalán átlátszó tokkal, amikben a szelvényeiket tartják, amit a lottózóban kaptak, mert a lottózó az odafigyel rájuk, és kapnak tőle tollat és tokot, és színes, műanyag kaparót a sorsjegyhez, és naptárat azokra az elkövetkezendő végtelenül szerencsésnek ígérkező hónapokra és évekre.

Állnak és várnak a sorukra, várják, hogy a kezelő bedugja a szelvényeiket abba a masinába, ami úgy kapja el és szívja magába azokat a papírfecniket, ahogyan a béka rántja szájába a legyet odalent a párás-ködös patak partján. Ezek a kezelők a lottózóban mind kedvesek és készségesek és segítőkészek és vidámak, mind csak jót akarnak nekünk. Hosszú ideig nem értettem, hogy a fenébe nem találkoztam én még a lottózóban undok kezelővel, nem értettem hogyan lehetséges, hogy ő, aki pontosan tudja, hogy átver valakit, az miért ver át mindenkit, de aztán rájöttem – mert mi sem egyszerűbb ennél – hogy pontosan emiatt, ez az ő dolga, hogy átverje az embert, mert minél többet és minél sikeresebben ver át, annál többet keres. Őt ezzel a trükkel verték át, így aztán mindenki átvert itt ebben a kis üzletben, eladó és vásárló, mindenki ugyanannak az átverésnek az áldozata, ahogyan én is.

De én nem lottózom, és nem hiszek. Aki lottózik, az hülye, erre nincs jobb szó, aki lottózik, az hülye és beteg ember, hívő és babonás és rettegő ember, és akkor ezek közül a hülye és beteg emberek közül három-négyhavonta jön egy hülye, aki elnyeri a többi hülye pénzének a 10 százalékát, ami annyira sem viseli meg a társaság gyomrát, mint légy a békáét. Sorsjegyezni szoktam, ez az én süteményem a kávé után, mert az igazi süteményt nem szeretem, a kávézóból egyenesen a lottózóba megyek, hogy elfogyasszam a süteményemet, és már odafele azon nevetek, hogy elvesztettem a pénzemet, pontosan tudom, hogy el fogom veszíteni a pénzemet, mégis megyek. Ha képes lennék a pénzre mint időre gondolni, akkor fognám az ötszázasomat, és minden délelőtt bevágnám a lottózó kis szemetesébe, ahová a nyeretlen, cafatokra tépett sorsjegyeimet szoktam szórni a bejárati ajtó mellett, mielőtt távozom, csak beszólnék, mint a postás, csókolom, Enikő, kellemes napot, jó munkát, bedobnám az összegyűrt bankjegyet a szemetesbe, és már mennék is tovább a dolgomra.

Asztro sorsjegy. Rendkívül érdekesnek találom, hogy éppen a csillagok tanulmányozásának segítségével határozza meg magát az ember, hogy ő mérleg, azaz ilyen vagy olyan, vagyis tulajdonsággal és jelentőséggel bíró valaki, miközben éppen a csillagok, az égbolt, a naprendszer és az univerzum vizsgálatának tükrében jelenthető ki a legbiztosabban, hogy senki, egy semmi, egy porszem, egy aminosav. Éppen ezért, mert túlzásokba azért mégsem esem, Asztro sorsjegyet én nem vásárolok, én ennél igényesebb fogyasztó vagyok, én Szuper Bankót, Bukszát, Black Jacket és mindenekelőtt Karátok Köztöt kérek a kezelőtől, aki már akkor felkiált, hogy na, itt a savanyú ember, amikor megjelenek az ajtóban.

Szereti, ha jövök, mert én vagyok az egyetlen, aki nem hisz, aki kifigurázza őt, és ezt az egész hazugságtrezort, ezért vagyok én a savanyú ember, mert én egy pillanatig sem gondolom, hogy bármivel több esélyem lenne elvinni a Karátok Közt huszonötmilliós főnyereményét, ha hinnék benne, hogy elviszem, mint így, hogy eszem ágában sincs hinni benne. Így nem is fogsz nyerni, így nem fogsz nyerni, savanyú ember, mondja nekem, és végignéz a lottózóban tartózkodó, bólogató embereken, a hittel és reménnyel teli embereken, akik első ránézésre sokkal szomorúbbnak és savanyúbbnak látszanak nálam, éppen a hittől és reménytől olyan szomorúak és savanyúak, mert a hitnek és reménynek van egy ilyen szadista tulajdonságuk, hogy szomorúvá és reményvesztetté tesznek, hogy legyen honnan feltápászkodni. A remény és a hit állapota egy földbe passzírozott svábbogár állapota, és ha az ember elveszíti a hitét és reményét, az nem azt jelenti, hogy felkel a földről, hanem hogy ott marad, pedig éppen a reménye és a hite miatt került a padlóra. Így aztán én kerülöm a reményt és a hitet is, az én reménytelenségem és hitetlenségem az, hogy nem hiszek és nem remélek, az én életem ürességtől savanyú, a hívő emberé pedig a hittől savanyú, esélyünk tehát, hogy megnyerjük a Karátok Közt huszonötmilliós főnyereményét, azonos.

Az úrnak tehát igaza is volt, meg nem is, hiszen a remény után kétségtelenül el kell még távoznia a reménytelenségnek is, amennyiben az embernek van hite, ellenben, mivel a hit az halhatatlan és örök, úgy a remény is halhatatlan és örök, vagyis a hit és remény világában a reménytelenség fogalma nem létező fogalom, mert az azonos volna a halállal, ami pedig nincs. Ha azonban az embernek nincs hite, akkor a reménye nem halhat meg, csak a reménytelensége távozhat, pontosan akkor, amikor ő maga, vagyis a reménytelenül hitetlen ember távozik el, szűnik meg. Ezen gondolkodom, miközben összetépem a Karátok Közt sorsjegyemet, és ahogy odalépek a kukához és megnézem az öregasszony nyeretlen Asztro sorsjegyét, felteszem neki a kérdést, mondja asszonyom, szakított-e már időt arra, hogy elgondolkodjon azon, vajon akkor végeredményben a názáreti Jézus a bak, a kos, avagy a bika csillagjegyében született-e.

Élet és Irodalom

2013