Május

Május

Kedves Pongrác,
a szoba, ahol odakint a Völgyben alszol, amit ükanyád leghátsó, dédanyád hátsó, és édesanyád belső szobának hív, az én gyermekkoromban a nagyapám szobája volt, és én ott láttam őt sírni egyszer abban a sötétben, abban a kékes fényben, ami az elhúzott függönyön át könnyebben bejutott a szobába, mint a belügyesek, akik állítása szerint őt megfigyelték, nyár volt és alkonyat és kékes fény a szobában, és a dédapád a fotelben ült és sírt, mert a bűnről beszélgettünk, elmesélt nekem valamit, megosztotta velem egy nagy titkát. Azért jutott most mindez eszembe, mert láttam egy felvételt, amin egy asszony a vele szemben elkövetett bűnöket idézte fel, és miután az adás véget ért, nekem a nagyapám jutott eszembe, a te dédapád, aki egyszer megmentett egy lányt három rá támadó férfitól az angyalföldi éjszakában, megakadályozott egy bűncselekményt, és ezzel egyidőben részese, elkövetője lett egy másiknak, de amikor behívott engem a szobába, akkor még nem sejtette, hogy erről is beszélni fog, akkor azért hívott engem a szobába, hogy beszélgessünk, mert én loptam, elloptam egy százforintos bankjegyet, egy olyan bankjegyet, amelynek egyik oldalán Kossuth merengett nagy magyar szemével a végtelen magyar szomorúságba, a másikon pedig egy szekeret hajtottak a bátor magyar parasztok a közelgő vihar elől menekülve, és én szerettem ezt a százast, sokat loptam belőle, mert szerettem lopni, a fene tudja kitől tanultam, talán Borsodban a parasztgyerekektől, ahogy a nagyapám is annak idején a szegedi parasztgyerekektől, és ahelyett, hogy lekevert volna egy nagy pofont, beszélni akart velem. Akkor még nem sejtette, hogy önmagával akar beszélgetni, azzal a gyerekkel, aki sokat rosszalkodott, aki egy alkalommal kitalálta a barátaival, hogy a templomperselyből a pénzt egy kilapított dróttal kikaparja, és a szegedi Alsóváros kápolnájában hullottak a két- és tízfilléresek, egy sapkára való aprópénzt hoztak ki a kápolnából, és szaladtak a boltba, hogy kockacukrot, kolbászt, süteményeket vegyenek, és a dédapád elkérte a fiúktól a két kiló kockacukrot, és elkezdte fölfele dobálni a cukrokat, és a szegény gyerekek úgy csaptak le rájuk, mint a vércsék, de az eset kitudódott, és az ükapád, aki – ezt jobb, ha tőlem tudod meg – börtönőr volt, rettenetes elverte. Közben besötétedett, és ott ültünk a kislámpa fényénél, és nekem izzadt a tenyerem és hangosan vert a szívem, mert nagyon szégyelltem magam, és a dédapád elmesélte, hogy máskor is lopott cukrot, és akkor is elverték érte, többnyire cukrot lopott, mert az volt a legnagyobb érték, azok voltak akkoriban a százforintos bankjegyek, és többnyire elverték érte, és mielőtt megkérdezte volna tőlem, hogy elloptam-e azt a százforintos bankjegyet, elmesélte, hogy ő is lopott gyerekkorában, és ő sem tudta, hogy miért, heccből, csak, mindegy, és akkor én bevallottam, hogy én voltam, talán nem is mondtam ki, hogy én voltam, csak bólintottam és elpirultam és lehajtottam a fejem, és akkor a nagyapám, a te dédapád megragadta a kezem és elsírta magát, és együtt szégyelltük magunkat, a két csibész gyerek együtt lélegzett fel a fullasztó bűntudatból, de a bűntudat lavinája – ezt most a hölgy olvasók kedvéért fogalmazom majd így, Pongrác, hogy elérzékenyüljenek, és azt mondják, hogy milyen szívszorító – apró könnycseppekké olvadt, és a nagyapám, a te dédapád egyre jobban sírt és remegett, mert az a lavina egyre nagyobbra dagadt, és ahogy hömpölygött lefelé a hegyoldalon, feltépte és magával ragadta a hóba fagyott bűnőket, és a nagyapám akkor elmesélt nekem valamit, ami már régóta, egész életében nyomta a szívét. Harminc évvel korábban egy éjjel hazafelé tartott a buszon, haza az angyalföldi műteremlakásba, ahol a dédanyád olyan magányosan és szomorúan várta esténként, ült a buszon, amikor három fiatalember gyanús viselkedésére lett figyelmes, akik egy lányt fikszíroztak, és amikor a lány jelzett, hogy leszáll, a férfiak összesúgtak, és felálltak, és akkor a dédapád is felállt és követte őket, úgy tett, mintha más irányba menne, mintha arra lakna, de aztán utánuk lopózott és látta, hogy megtámadják azt a lányt és befogják a száját és egy kapualjba vonszolják és tépkedni kezdik róla a ruhákat, ahogy azok az úszók, akikről most az egész ország beszél, és bizonyára tudod, hogy a dédapád is remek úszó volt, de nem azzal kereste a kenyerét, hanem szobrászattal, így keveredett ő bele a bűnbe, Pongrác, amikor odalépett azokhoz a férfiakhoz, és részese lett egy bűncselekménynek. Miközben beszélt, végig a földet nézte, a szava néha elakadt, köszörülte a torkát, ráncolta a homlokát, mintha szabályosan fájna minderről beszélnie, mintha fájna ennek a bűntudatnak a mérgétől a teste, és látható volt, hogy mindez régóta fáj. Vannak kitörölhetetlen fájdalmak, amikkel együtt élni lehetetlen, amiket elfelejteni lehetetlen, mint annak az asszonynak, akit a tévében láttam, én ismertem nem egy olyan lányt, akivel hasonló történt, és tudom, hogy azóta az minden nap megtörténik velük, mert vannak dolgok, amik minden nap eszébe jutnak az embernek, elsősorban a halál az, ami minden nap eszébe jut az embernek, mert életben van, és ezek a nők bizonyos értelemben halottak, ezeket a nőket megölték, ezek a nők olyanok, mint a földből frissen kitépett rózsaszálak, bizonyos értelemben, szóval a nagyapám, a te dédapád megérkezett abba a kapualjba, és akkor felnézett, rám nézett, rám, akivel e pillanatban ott a hátsó szobában a bűnben és bűnhődésben osztozott, rám nézett, mert kíváncsi volt, hogy megbízhat-e bennem, hogy a kettőnk titka, a két bűnös titka marad-e mindez, rám nézett, és elmondta, hogy háromszor ütött. Hármat ütött azzal az ököllel, amellyel kalapácsokat és vésőkett szorított legszívesebben, a lánynak megparancsolta, hogy fusson, szaladjon haza, aztán ott állt a véres öklével a földön fekvő férfiak fölött az angyalföldi sötétségben, hátha fölkel valamelyik, de azok nem keltek fel, csak jajgattak és arra kérték, hogy ne bántsa őket, és akkor ő mondott valami csúnyát – ezt a hölgyek kedvéért most nem írjuk le, Pongrác – és hazament. Hazament a dédapád és lemosta a vért az ökléről, mert akkor még azt gondolta, hogy le tudja mosni a vért a kezéről, de másnap kiderült, mert mindig minden kiderül, a százforintos és a cukorlopás és a nemi erőszak is kiderült, hogy az egyikük belefulladt a saját vérébe. Meghalt. A bűnéért, hogy azt a lányt lefogta, és meg akarta erőszakolni, hatalmas árat fizetett, úgy halt meg, hogy nem kezdhetett új életet, és én azért mesélem neked mindezt, mert láttam egy felvételt, amin egy asszony a vele szemben elkövetett bűnöket idézte fel, és nekem a nagyapám jutott eszembe, a te dédapád, aki egyszer megmentett egy lányt három rá támadó férfitól az angyalföldi éjszakában, ő jutott eszembe, ő, aki a Sportuszodába is gyakran eljárt, mert szeretett úszni, mert remek úszó volt, és arra gondoltam, bárcsak elsétált volna a lakás előtt, bárcsak meghallotta volna, hogy mi folyik odabent, ez volt az első gondolatom, és eszembe jutott az a lány, eszembe jutott, hogy tulajdonképpen soha nem is gondoltam rá, hogy róla a nagyapám, a te dédapád egy szót sem ejtett, hogy míg azon az éjszakán egy ember a vérébe belefulladt, és egy másik ember, a dédapád attól a naptól kezdve emiatt halott volt bizonyos értelemben, egy lány hazafelé futott a sötét angyalföldi éjszakában, és elképzelése sem volt arról, hogy életben maradt.

Népszabadság

angyal 05.14