Megszületett az első bolgár-magyar plágiumregény

Megszületett az első bolgár-magyar plágiumregény

2012. március 27.

Ha valakinek megtetszik valami, ami nem az övé, ám nagyon vágyik rá, három dolgot tehet: lemond róla, kölcsönkéri vagy ellopja. Az írott eredeti eltulajdonítását plágiumnak hívják, és jogtalan használója a megvetés mellett arra is számíthat, hogy a másolattal kiírja magát az irodalmi kulisszából. Ám mi a helyzet akkor, ha valaki nemcsak plagizál, hanem arra még a mű megjelenése előtt felhívja a figyelmet? Gerlóczy Márton itt megteszi.

hvg.hu: Abban a kivételezett helyzetben vagyunk, hogy elsőként olvashatunk részleteket abból a műből, amely magyarul az ötvenes évek közepén jelent meg, az eredetitől alig különböző, ez év tavaszának első napjaiban befejezett változatának szerzője pedig az első író a világon, aki nemcsak vállalja, hogy plagizált, de még mielőtt másvalaki rájönne, maga vallja be. Milyen érzés?

Gerlóczy Márton: Felemelő, ráadásul pályafutásom során először nem kell felkészülnöm az esetleges negatív kritikák feldolgozására, hiszen ez az első művem, amit loptam.

hvg.hu: Hogyan kezdett hozzá a plagizáláshoz, miként születik egy plágiumregény? Evidensnek tűnik, hogy az írója elolvassa az irigyelt darabot, magával sodorja a szöveg, az elbeszélés kiváló, stílusa, aztán felajzva arra gondol: ilyet én is tudok írni. Vagy ha nem tudok, legfeljebb csinálok belőle egy sajátot.

G. M.: Majdnem így történt. A technikai részletekkel nem untatnék senkit. Megszereztem az eredetit, beszkenneltem és elkezdtem másolni. Az olvasás és az írás szinte egybefolyt, ahogy olvastam a szöveget, már írtam is a saját változatot. Érintetlenül hagytam a cselekményvezetést, a konfliktusok eredőjét, a kibontakoztatást és a megoldást, a szereplők közül meghagytam a számomra szimpatikusakat, de előfordult az is, hogy önkényesen újraosztottam bizonyos szerepeket. Egyeseket életben hagytam, másokat elpusztítottam. Egy írónak korlátlan hatalma van a hősei fölött, akkor is, ha azokat nem ő teremtette. A plagizátor-lét egyébként furcsa helyzet: nem is írónak tartom magam, hanem rendezőnek, szövegrendezőnek.

hvg.hu: Az ambíciókon és a bizonyos billentyűkombinációk rutinszerű használatán kívül mi kellett ahhoz, hogy megszülessen az első bolgár-magyar plágiumregény?

G. M.: A kérdés második része így nem pontos. A munkám ugyanis valóban a Rabigában című Ivan Vazov regény másolata, ám a belőle született magyar mű majd csak akkor válik plágiummá, ha valaki teljes egészében, vagy részleteiben úgy emel át belőle, hogy nem jelöli meg a forrást, nem látja el a megfelelő irodalomjegyzékkel. Amennyiben nem így tesz, tehát hivatkozik rá, társszerzőnek, továbbírónak kell tekinteni. A Wikipédiát tudnám példaként felhozni, amelynek szerkesztésében bárki részt vehet, akinek a szócikkel kapcsolatban ismeretanyaga, ambíciója van annak továbbépítésére. A továbbírás mint új irodalmi műfaj nem is rossz ötlet: kétséget kizáróan a Rabigában 2.0 lenne a világirodalomban az első regény, amelynek – ha minden jól megy – majdnem ugyanannyi szerzője lesz, mint amennyien elolvassák. A plágiumkönyv eddig a jogtulajdonos és a plagizáló, valamint a becsapott, ezért csalódott és felbőszült társadalom ügye volt, mostantól azonban új irodalmi gesztusokat rejt magában. Ha valaki javítgat, hozzátesz, elvesz belőle, nem tolvajnak számít, hanem együttműködőnek, a mű kiteljesítőjének. Miközben a teljes mű talán soha nem nyeri el a végleges formáját, a szerzők és a jogtulajdonosok száma korábban soha nem látott gyarapodásnak indul a világon.

hvg.hu: Ön az első, Igazolt hiányzás című regényével – ugye, biztosan állíthatjuk, az a saját műve volt? – nevet szerzett magának a kortárs magyar szerzők között, ám Ivan Vazov mostanáig nem volt túl ismerős az irodalmi kulisszában. Mit kell róla tudni?

G. M.: Vazov jelentős bolgár író, talán a legjelentősebb, valóságos hős, akinek 70. születésnapja nemzeti ünnep volt. Nem foglalnék állást a munkásságának méltatásával kapcsolatos kérdésben, ezt nyilván megteszik majd a bolgár irodalom Magyarországon is fellelhető kiváló ismerői. A Rabigában (más források szerint: Iga alatt – a szerk.) mindenestre a bolgár irodalom nagy művei közé tartozik, és ennek megfelelő az író respektje is. Vazov nevét viseli a szófiai nemzeti színház, szófiai otthona ma múzeum, egy kedvelt parkot is elneveztek róla, Plovdivban pedig a Nemzeti Könyvtárat. Nem ismeretlen külföldön sem, Pozsonyban van Vazov utca, Livingstonban egy szikla őrzi a nevét.

hvg.hu: A tökéletes megoldás nem az lett volna, ha egyszerűen kiadja a saját nevén Vazov könyvét, teljes terjedelmében, esetleg reprintben?

G. M.: Ez volt az első gondolat, sőt: ennél is több. Azt terveztem, hogy a kiadómnak sem árulom el, hogy ezt a könyvet nem én írtam. Egészen kis esélye volt annak, hogy rájönnek a turpisságra. Bármennyire becsülöm és tisztelem a bolgár irodalmat, nem gondolom, hogy az eredeti és az eredeti hűséges másolata egy kézben találkozott volna. Ha mégis így történik, a bonyolult irodalmi diskurzust követően újabb hosszú idő múlik el vizsgálóbizottság felállításáig. A plágiumregény a bizonyíték arra, hogy az irodalom másolja a valóságot.

hvg.hu: Nyilván ön is elvégezte az ilyenkor szükséges óvintézkedéséket? A Rabigában nem a legismeretlenebb bolgár irodalmi alkotás. Készült belőle, nem is olyan régen egy magyar-bolgár tévéfilmsorozat, a könyvet több nyelvre lefordították. Megnézte az internetes hivatkozásokat, értesítette a szerzői jogok birtokosait, beleértve a fordító örököseit?

G. M.: Az 1921-ben elhunyt Vazovval nem volt probléma, ő már nem beszélhet. Olyan művet választottam, erre gondosan ügyeltem, amelynek már lejártak a szerzői és kiadói jogai, jogdíjat tehát nem kell fizetni. Mindent megtettem Wessely László örököseinek felkutatására, de nem jártam sikerrel. Irodalomtörténeti érdekesség egyébként, hogy Wessely nevét az egyik legjelentősebb műfordítóknak adományozott díj viseli.

hvg.hu: A hálás utókor és a rosszindulatú jelenkor képviselői közül elsőként tennénk fel a kérdést: miként emlékszik, milyen volt Vazovval együtt dolgozni?

G. M.: Vazov a török elnyomás alatt sínylődő bolgár nép öntudatra ébredését, lelki életének fejlődését sűrítette romantikus-realista nagyregényébe. Egy Jókai-regényeken felnőtt fiatalembernek ez nem rossz ajánlólevél. Az ötszáz éves török uralom alatt élő bolgárok számára a két évszázaddal korábbi történelmi helyzet hasonló volt azokhoz a forradalmi szituációkhoz, mint amelyek hazánk függetlenségi harcait indukálták. Ha pedig mindenképpen azonosságra, metaforára vagy szimbolikára van szükség, esetleg további analógiára, akkor ezt úgy érzékeltetném: egy mindenkori szabadságharc leginkább a modern kori olimpiai játékokhoz hasonlítható. Mindkettőben rengeteg dráma sűrűsödik össze, mely drámai elemek robbanásveszélyes elegyet alkotnak. A Rabigában 600 oldalas mű, én azonban egy körülbelül 200 oldalas verziót készítettem belőle úgy, hogy azoknak se legyen hiányérzete, akik párhuzamosan olvassák a két művet, vagy abba a tudathasadásos helyzetbe kerülnek, hogy előbb veszik kézbe a plágiumregényt, mint az eredetit.

hvg.hu: A bolgár mű tragikusan végződik. A főhős golyót kap a szívébe, sok rendkívüli férfi és a haza üdvéért áldozatot hozó nő veszti életét a török fegyverétől. Milyen sors vár a Rabigában 2.0 szereplőire?

G. M.: A plágiumregény központi figurája Petrovics Pál, ez az eredeti neve, de miután sikeresen megszökik a váci börtönből, ahová ellenlábasai, az ország sanyargatói vetették, Csendes Gyula álnéven bujkál Sellye és Siklós környékén, a történések központja azonban Matty, egy vonzó magyar község. Egy munkám során bejártam Baranya megyét, és megkapott ennek a kis községnek a hangulata. Keresve sem lehetett jobb helyszínt találni a könyvnek. Csendes Gyula itt szervezi meg a zsarnokok ellen küzdő szabadcsapatokat, majd a felkelés élére állva halált megvető bátorsággal küzd az elnyomók ellen. Mivel a regény műfaja plágium, miért érne más véget, mint az eredeti.

hvg.hu: Ha ajánlani kéne a Matty – Rabigában 2.0 című plágiumregényét, mit mondana?

G. M.: Kicsit meghúzott nagyregény-rajongóknak és a Magyarország jövőjét előre látni akaróknak egyaránt jól jöhet. Bár az írás követi a bolgár eredetit, előreugrottam az időben. 2021-ben vagyunk, a Magyar Királyságban, EU-n kívül, internet nélkül. Az államcsőd következtében középkori viszonyok közé süllyed vissza az ország, és bár a nyugati hatalmak tervezik a hazánk felszabadítását, mint oly sokszor, most is kivárnak. Nekem, mint a szövegazonosságra messzemenőkig törekvő plagizátornak, nem kell rettegnem attól, hogy rájönnek a plágiumra. A Rabigában ugyan plagizátornak ideális mű, ám értékei elismerése mellett azt is nyugodtan kijelenthetem: dögunalmas. Írói pályafutásom során először mondhatom ezt el, mert kivételesen nem én tehetek arról, hogy az. A pillanatnyilag csak digitalizált formában létező könyv elhanyagolható százaléka az írói munkásságom része, én is inkább a társadalmi szerepvállalást hangsúlyoznám, mint azt oly sok, a rendszerváltás környékén aktivizálódott író tette. Ma még egyáltalán nem biztos, hogy nyomatott formában is megjelenik, de jobban belegondolva, nem is bánom, hogy egy könyv, amit nem én írtam, nem jelenik meg. Vannak kedvenc könyveim, amire azért nem írom rá a nevemet, mert nem én írtam. A legtöbb író is valahogy így csinálja: ez nem szokás, és nem azért, mert nem illik.

hvg.hu: Nyilván nem akarta megzavarni a gyors publikálással egy másik plágiumügyben döntő bizottságnak a munkáját. Miért dolgozik egy író, ha még az efféle adódó lehetőségeket sem használja ki?

G. M.: Statisztikai hibahatáron belül mondom, elég sokan vannak, akik nem fogadták kitörő örömmel azt, hogy az ország egyik polgára ilyen ügybe keveredett. Nem akarok a vizsgálat elé menni, és nem vagyok álszent sem, de pontosan tudom, hogy az írás – és az azt követő publikáció – mennyi veszélyt rejt magában. Ha valaki írásra adja a fejét, előbb-utóbb jó szerkesztővé válik, ám ennek előfeltétele, hogy írni kell, lehetőleg a saját tulajdonát képező szavakat betűvé alakítva.

hvg.hu: A céljai közül az elsőt már nyilván elérte: a könyvből – ha kedvük van hozzá – itt részleteket olvashatnak a hvg.hu-ra látogatók. Mi lesz később?

G. M.: Az első szándékom az volt, hogy a magyar olvasók újra-felfedezzék Vazovot. Ehhez nem kellett mást tennem, csak plagizálni. A másik cél nyilván az volt, hogy ezzel a gesztussal felhívjam a figyelmet arra, hogy lopni bár nem szégyen, de úgy tisztességes, ha aki csinálta, vállalja a gesztussal járó összes következményt. Nem annak akartam kellemetlenséget okozni, aki legutóbb ebbe a hibába esett, hanem azoknak, akik védik a védhetetlent