Home Hírek

Mikecs Anna: Altató

„Bizony nehéz hozzákezdeni, pedig rég készülök reá.”

2006. október 28-án egy győri panzióban reggeliztem, amikor telefonált a nővérem, hogy anyai nagymamánk, Jékely Márta aznap éjjel végleg elaludt a budapesti MÁV Kórházban. Eszembe jutott a fogadalmam, melyet a kórházi ágyán ülve tettem. Magamnak. Hamarosan hozzáláttam az előkészületekhez, összegyűjtöttem a megüresedett szentgyörgypusztai házban utána maradt leveleket. Minden levelét eltette, gondosan dátumozta, rendszerezte. Mivel 1961-ben, édesanyja, Schéfer Ida halálakor hozzá került kettejük levelezése is, a levelek olvasása közben megjelent és helyet követelt a történetben dédanyám, Áprily Lajos felesége is. A levelek mellett előkerült Jékely Márta kézzel írott memoárja is. Az 1970-es évek elején ült le, hogy szentgyörgypusztai magányában megírja visszaemlékezéseit.

„Mindezeket 1974 zord, esőkkel teli, nyomasztó őszén írom. Most nagyon erőtlennek, gyengének, mindenben bizonytalannak érzem magamat…Kutatom s kérdezem, hogy sokféle adottságom mellett miért jutottam ide: vergődve, csalódottan aggódom hol egyik, hol másik családtagomért, úgy érzem, mindig mindenütt kijátszottak, becsaptak. Talán a passzivitásomban volt a legfőbb hiba. Féltem a döntésektől, rettenetesen befolyásolható voltam, igyekeztem elkerülni a vitákat, összetűzéseket. S az érvényesüléshez kínálkozó alkalmakat mindig elszalasztottam. S az adottságok is lassan visszafejlődtek bennem…Lehet, hogy képzelődöm, de úgy érzem, nem élek sokáig, hisz annyiféle baj gyötör. Ez is sarkall arra, hogy leírjam, ha gyatrán is, furcsa életem-életünk történetét.”

Jékely Márta emlékiratából megtudtam, hogy Schéfer Ida is írt egy memoárt, amit aztán a rokonságtól sikerült megszereznem. Már ketten voltak. Két szomorú, meggyötört asszony a férjeik árnyékában.

„Anyám rettentően és kimondhatatlanul szenvedett. (Mennyire akarta, hogy elkerüljem az ő sorsát, és milyen furcsán és kegyetlenül visszatértek ugyanezek a motívumok, csak még barbárabbul és kegyetlenebbül az én életembe – mégis.) Tulajdonképpen az írásra ezek a sors által előre jelzett, mégis elkerülhetetlen visszatérő motívumok is kényszerítenek. Apámtól többször hallottam, hogy családunkban a nők mindig szerencsétlenek voltak. De vajon törvényszerű ez, és nincs alóla kibúvó, menekvés?”

Még messzebbre kellett utaznom, kisebb-nagyobb kitérőket téve a múltban és a szövegben egyaránt. Újabb leányok, feleségek, nagymamák, dédmamák kerültek elő. Újabb városok, vidékek, korok, népek. Ekkor döntöttem el, hogy a szövegeket „regénybe rendezem”, de még nem voltam biztos abban, ki legyen az elbeszélőm. Mindenekelőtt nőt kerestem. Jékely Zoltán levelében azt írta húgának 1946-ban:

„Mártának üzenem, hogy bízom a lelkierejében, művészkezében, mellyel a fájdalmak szörnyű masszájából valami vigasztaló formát gyúrhat. A völgy regényét csak nő írhatja meg, utóvégre annyi női tragédiát látott már Szentgyörgypuszta, hogy bátran fel lehetne állítani az elejére a női fájdalom szobrát.”

Sokat gondolkodtam azon, hogyan vonom ki magam mindebből. Magukra akartam hagyni ezeket a nőket.

„Jöjj velem, aranyos, édes, kis Unokám, drága Utódom, fogd kezem, és szaladj te is át velem a régen eltűnt szobákon, kerteken, amely az én életem, világom volt.” – írta Schéfer Ida.

Ekkor jutott eszembe az unoka. A legelső unoka. Jékely Márta és Mikecs László elsőszülött gyermeke, Schéfer Ida legelső unokája, Mikecs Anna, „Szentgyörgypuszta korán elhervadt virága”.

1920. június 19-én, szombaton sűrűn esett az üdítő nyári eső Nagyenyeden. Schéfer Ida délelőtt 11 órakor egy angyalnak is túl szép kislánynak adott életet.

Jékely Márta ma, 2015. június 19-én lenne 95 éves.

Az Altató várható megjelenése: 2016 tavasza. Addig még sok mindent kellene elmesélni. Túl sok mindent. De ez már Mikecs Anna dolga lesz. Hogy meséljen a virágok életéről.

Én ezt a kertet most elhagyom.

Gerlóczy Mártonaltató_cover_végleges