Home Írások

Népszínház

Valahol Zugló mélyén álltunk a stúdió előtt Attilával, aki pár hónapja kiugrott az ablakon és életét vesztette, ott álltunk hat-hét évvel ezelőtt, a taxit vártuk és kérdeztük Attilát, hogy velünk jön-e, de nem jött velünk, azt mondta, ő most innen hazasétál, és akkor én nem értettem, hova sétál és miért sétál, kora reggel volt és kora tavasz, hűvös és büdös, nem volt ott semmi látnivaló, csak a hosszú, üres és rettegő zuglói utcák. Egészen hazáig fog sétálni, mondta Attila, ez jut eszembe most a villamoson, ahogy Kőbánya és egy stúdió felé zötykölődöm a Népszínház utcán, mert most is korán van és most is hűvös és büdös körülöttem minden, ő jut eszembe és az a séta, mert eldöntöttem, hogy hazafelé gyalog jövök, erről a döntésről jutott eszembe Attila tekintete, ahogyan végignézett a hosszú és kihalt zuglói utcán és azt mondta, ő hazasétál, a város másik végéig elsétál.

Én fiatal voltam és nem értettem, miért akar sétálni, és most, hogy eldöntöm, visszafelé gyalog jövök majd és átsétálok Kőbányán, végig a kőbányai és a fiumei úton, keresztül a Teleki téren és végig a Népszínház utcán egészen a Blaha Lujza térig, most megértettem, Attila miért akart sétálni, mert már annyira nem vagyok fiatal, és eszembe jutott az a tekintet, és megrémültem, mert nem sokkal azután, hogy Attila elindult azon az úton, hat-hét évvel később úgy döntött, hogy kiugrik az ablakon, és most hirtelen kristálytisztán látom azt a tekintetet, azt a szomorúan perverz kíváncsiságot, ami a semmibe gyaloglása előtt a szemében pislákolt, azt a vágyat, hogy az ember még az otthonánál is borzalmasabb után nézzen, hogy örülni tudjon kicsit, amikor hazaér, miközben a séta oka valójában minden bizonnyal az, hogy minél később érjen haza.

A Teleki térnél ételt osztanak a hajléktalanoknak, ekkor döntök úgy, hogy visszafelé gyalog jövök, ez az a hely, amit mindenféleképpen látnom és szagolnom kell, ezt a világháborús állapotot, ezt a nyomoráradatot és nyomorforgatagot és nyomorszínházat nekem a lehető legközelebbről kell megfigyelnem, gondolom magamban, miközben a villamos utasait nézem, az utasokat, akik úgy bámulják ezt az egészet az ablakon át, mintha egy megszállásból felszabaduló városon zötykölődnének keresztül, ahol előbújtak a rejtekhelyeikről a halottaikat gyászoló éhező túlélők, őket nézi most mindenki, a telefonjával hangosan zenét hallgató cigánygyerek, a kislánya tekintetét az ágyékába menekítő anyuka, a szemcseppet csöpögtető kínai bevándorló, a szegényes öltözékű öreges értelmiségi társaság, akik ez idáig arról beszéltek itt mellettem, hogy a kocsmákat milyen sorban járják majd végig, ha végre odaértek, de most elhallgatnak.

Az egyik azt sóhajtja, milyen egy ország, ezt hallani mindenhol, miféle egy ország, mert ilyen nincsen, ilyennek nem szabadna léteznie, ezt minden olyan ember tudja, aki igazat mond és igazat válaszol, ezt csak azok nem tudják, akik tehetnének ellene, de aki igazat mond, az nem szereti a hatalmat, így aztán nem tehet majd ellene, maradnak ők, a hazugok, akik csak undort és szagokat és megvetést éreznek, de azért akad ember, aki ha hajléktalant lát, nem fogja be az orrát, mert nem érzi meg a szagát, mert a keserűségének íze és bűze orrfacsaróbb számára, mint a hajléktalan szaga, mert szorult belé annyi emberség, hogy ne érezze meg azt bűzt, micsoda ország ez, mondja, miközben a párosával a macskakövön kígyózó hajléktalansort nézzük, mindenki ezt nézi, az egész villamos, ahogyan ez a kígyó egy kisbuszhoz várakozik fegyelmezetten.

Egyszerre csak tíz embert engednek oda a buszhoz, ahol a főzeléket adják, tízesével lépkednek oda leszegett fejjel, zacskókkal a kezükben és szégyennel a szívükben, és ahogy végignézek a soron, nem látni színeket, csak feketét és sárgát és barnát, a nyomor és a bujkálás és álcázás és reménytelenség és a méreg föld alól előbújt, fakó színeit, és a kígyó hosszú, több száz ember vár itt a sorára, vagy ötvenen állnak vagy ülnek szétszóródva a füvön vagy a padokon, amiknek hol az ülőtámlája, hol a háttámlája hiányzik, de a legtöbb már mindkettőt ledobta magáról, és csak a betonmaradványok állnak ki a salakkal borított földből, amikről szarkák zavarnak el galambokat, ezt akarom majd látni, ha visszafelé jövök, hogy beforduljak a Népszínház utcára, és közelebbről lássam, amit a villamosról csak szemléltem, hogy a szemébe nézhessek az abc előtt féldekást benyakaló férfinek, hogy elkísérjem egy darabon a síró gyermekeket a mérges anyákkal és a mérges gyerekeket a síró anyákkal, hogy lesüssem a szememet, amikor méregetnek a sarkon álló kurvák és zsebesek és stricik, hogy kikerüljek harci kutyát és kutyaszart és tolókocsit és a felém repülő csikkeket, amiket a posta biztonsági őre rugdos a sínek felé, ahol műanyag lapon kúszva alá lerobbant buszt szerel egy férfi, és a buszról egy harminckilós, horpadt homlokú öregasszonyt segít le a sofőr, lerobbant itt minden és mindenki, és lerobbanok én is, ha majd visszafelé sétálok a kőbányai úton, ahol a rozsdamarta gyártest kopott betonkerítése alatt futó járda és a villamossín közti sápadt és csikkekkel és a fűszálakba kapaszkodva lobogó nylonzacskókkal teli fűsávon egy műbőr kartámlájú, az úttest felé fordított, szétázott fotelben ül egy fiú, a fotelnél és a gyárnál és a kerítésnél is szakadtabb állapotban, egy kifakult óriásplakát alatt, amin arról kérdezik a lakosságot, mit gondol a családtámogatásról, így szól a kérdés: Ön mit gondol?, ott ül alatta a fiú az átázott és bűzlő fotelben a semmi közepén, mit gondol, mit gondol, talán hogy rohad a foga, a lába, a mája, a bőre, a szája, hogy nem gondol semmit, csak valahogy megpróbálja túlélni ezt az egészet, talán valami ilyesmire gondol, meg hogy milyen jó lenne, ha lenne egy lakása, mert akkor annak a lakásnak lenne ablaka, és ha lenne ablaka, akkor azon akár még ki is ugorhatna.

 

Élet és Irodalom

2012