Reálhozam

Reálhozam

Egyszer a Blaha Lujza téri aluljáróban túl hosszú volt a sor a pénztár előtt, ezért aztán úgy határoztam, az automatából fogok vonaljegyet vásárolni. Csak papírpénz volt nálam. Becsúsztattam egy ezrest. Ahogy húzta be az ezrest a gép, a bankjegy még visszaszólt.
– Balfasz!
Akkoriban ideges természetű emberként ismertek engem az automaták. Mondtam is, sej, olyanokat, amiket, sej, magam is megbántam azóta már. Az automata oldalán találtam egy telefonszámot. Hibabejelentő. Tárcsáztam a számot és bejelentettem, hogy hiba van. Elvették a pénzemet. A diszpécser megnyugtatott, felírta a nevemet, címemet, és ígéretet tett az összeg postai úton történő kifizetésére. Ez nem történt meg. Nem is számítottam arra, hogy megtörténik. Ezt az országot én így ismerem. Én vagyok a balfasz, az automata pedig az ország. Igaza volt az ezresnek. Töké­letesen igaza volt. Ő már akkor tudta, hogy én ebbe majd szépen beletörődöm. Hogy elfelejtem. Hogy én soha egy fillért nem fogok kapni.
A napokban betöltöm a harmincat. Az ember ilyenkor számot vet. A kelet-európai fiatal számvetésének természete szorosan összefügg a Kelet-Európában való tartózkodásának mérlegelésével. Mióta vagyok itt és mikor mehettem volna el. Miért nem mentem és van-e még rá mód, hogy elmenjek. Mik akadályoznak ebben. Mi az, amit megkaptam ettől az élettől, mi az, amit nem.
Emlékszem, annak idején, 2002-ben egy könyvesboltban dolgoztam, és a főnökasszony elküldött az OTP-be, hogy ott én szépen nyugodtan lépjek be a magánnyugdíjpénztárba. Fogalmam sem volt róla, hogy ez mit jelent, és nem is érdekelt. Ma sem érdekel. Megkoc­káz­tatom, engem még a Forma–1 is jobban érdekel, mint a nyugdíjpénztár. A családomban nem divat a nyugdíj. Mi azt nem szeretjük. Nem szeretünk dolgozni sem, csak mindenféle felesleges szeszélyeknek élni: ecsettel, tollal, kalapáccsal, billentyűkkel szarakodunk, mind-mind teljesen felesleges időtöltések, az égvilágon senkit nem érdekelnek, vagy ha igen, azért pénzt nem szeretünk kapni. Az olyan snassz. Én azon az állásponton vagyok, hogy a pénzt tegyék el a reklámosok, a politikusok, a médiások, a stricik, a vendéglátósok, boltosok, szállodások, szóval az a sok végtelenül tehetséges és tisztességes ember, akik oly sokat tesznek azért, hogy ez a világ egy picivel jobb hely lehessen.
És akkor most tessék. Itt a reálhozam. Megjött. Derült égből farpofán csapott a villám. Felugrottam. Felkiáltottam. Három nappal a harmincadik születésnapom előtt. Mintha csak a jóisten akarta volna így. Mintha odafent gondolnának rám. Mégiscsak harmincszor megfordult velünk ez a gyerek a Nap körül. Adjunk neki egy kis lóvét, mit számít! Megérdemli. Legyen egy jó napja.
HOZAM. Csodálatos szó! Benne foglaltatik a tárgy és az ember, a látható és a láthatatlan világ. Meg kell hát értenem. Mindjárt odaérek, de előtte meg kell ezt fejtenem. Hiszen valami közelít felém. Valami, ami értem van, amit nem értek, nem látok, mégis belőlem sarjadt e világra ki. Igen! Tudom már. Én vagyok az apa, az öreg, kiszáradt csontváz, aki az ágytála mellett fekszik a kórteremben, és ő, igen ő, a fiam: a HOZAM.
Úgyhogy megyek, fiam. Megyek a postára. Izgatott vagyok és lelkes. Olyan szabadnak érzem magam, mint egy homlokzatról lemálló vakolatdarab. Mint egy zsírosan fénylő homlokból kinőtt hajszál. Érzem a törődést, a szeretetet. Érzem, hogy ez az én napom.
Boldog vagyok, és a Magyar Posta ma felkészült a boldog emberek fogadására. Megnyitotta a galériát, ahol kulturált körülmények között igyekszik kedvében járni a jól megérdemelt reálhozamukért érkező állampolgároknak. Sorszámot húzok. Én vagyok a 166-os. Leülök egy fotelbe. Szólítanak. Átnyújtom az értesítőt, a személyimet és a lakcímkártyámat. Úgy ver a szívem, hogy végre láthassam a fiamat, hogy nem is merek odanézni.
– Megvan! – sóhajt fel a postás asszony. Már vagy három perce pörgeti az ujjai közt a papírokat. A kollegája átveszi a lapot, én pedig nyújtózkodom. Látni akarom a fiamat. A postás asszony elneveti magát. A másik is.
– Hát ebből megiszik pár sört, és akkor az úgy jól is van.
Az asszony benyúl a kasszába. Először egy százast vesz ki. Azt mondja, hogy két forintot nem áll módjában rendelkezésemre bocsátani. Sebaj! Tudom, hogy most a fiamért nyúl, tudom, hogy már csak egy-két szusz, és megpillantjuk egymást, hogy biztosítva vannak a nyugdíjas éveim, és legfeljebb fél óráig úszkálhat pisa a kacsámban, és nyúl a fiamért, és felemeli, és lefekteti elém. Eláll a lélegzetem. Nem ő az. Nem a HOZAM. Nem a fiam. Az ezres az. Nézzük egymást. Elégedetten vigyorog.
– Na mi van, balfasz? Valaki másra számítottál?

Megjelent a 2011. augusztus 21.-i lapszámban

Vasárnapi Hírek