Home Publicisztikák

Tahiti

gaug
test caption

Ó táj, Tahiti, Citere,
Álmatlan álmom szigete,
Ó vágyam ligete:

Szent televény, velem rokon,
Be jó volna, tul gondokon
Heverni e homokon!

16527 kilométerre a Fejér megyei Baracskától és 10 kilométerre Tahiti fővárosától Papeete-től egy óriási fa árnyékában állunk. Egy marae- hez érkeztünk. Ülünk az autóban. Kísérőnk, Popo leállítja a motort és telefonál. Harmadszor próbálja meggyőzni Marcelt, hogy fogadjon minket. Popo ötven körüli, háromgyerekes anyuka. Nagyon szeret enni, és ez nagyon meg is látszik rajta. Másfél órája indultunk el, hogy megkerüljük vele a szigetet, és azóta négyszer állt meg venni valamit. Sült tia-tiát, urut, ramboutant, és egy narancs- méretű sült gesztenyét, aminek még ő sem tudta a nevét. Mivel édesanyja második férje a Brando- féle Bounty- film jelmeztervezője nyolc évre átköltöztette a családot az Államokba, Popo tökéletesen beszél angolul.
– Tudjátok fiúk, Marcelnek van egy istene. Azt mondta, hogy megkérdezi az istenét, és majd visszahív, hogy mit válaszolt.
– És hogyan kérdezi meg?
Popo lassú kaszáló mozdulatot végez a karjával a levegőben.
– Ó, istenem, szerinted fogadjam ezt a két újságírót? És akkor az istene válaszol, hogy igen, vagy nem. Eddig kétszer azt mondta, hogy nem, de amikor említettem neki, hogy Magyarországról jöttetek, azt mondta, hogy kinyitotta a térképet, utána nézett, hogy mi is az és látta, hogy onnan még senki sem járt nála, úgyhogy megkérdezi az istenét még egyszer.
– A biztonság kedvéért.
– Reméljük, most igennel felel. Látjátok azt a két tikit? – mutat a marae bejárata előtt cövekelő kövekre.
– Igen.
– Tizenöt évvel ezelőtt hozatta őket ide a kormány Raivave szigetéről a turisták miatt. Hét ember dolgozott a tikik szállításánál, és ez a hét ember azóta mind meghalt. Egytől- egyig.
– Hogyan?
– Az egyik leesett a mangófáról, a másik horgászni ment és belefulladt a vízbe. Egy felakasztotta magát. Ilyesmik. A kormány nem tudta, hogy a tiki még mindig él. Raivave azóta kéri, hogy vigyék vissza tikiket, de a tahitiak nem viszik. Vigyétek, ha akarjátok, de mi nem visszük.
– Félnek?
– Mindenki fél a tikitől. 1867- ben jelentek meg itt az első misszionáriusok és azóta mindenki a Bibliában hisz. De előtte csak a tiki- isten volt. Ti talán nem hiszitek, de a tiki még mindig él. Mondok egy példát. Tavaly a szomszédom elment a férjével Papenoo közösségbe, és köveket látott. Elvett egy követ, hogy majd otthon azzal morzsolja össze a fokhagymát. Nem gondolta, hogy rossz követ vesz el. Aznap éjjel a szellem megszállta a testét, és beszélt az asszony, de nem a saját hangján. Egy férfi hangján. A férje felébredt és kiabált: Hinano, Hinano, mi bajod? Ez a férfi mindenféle borzalmakat mondott: miért hoztál ebbe a házba? Vigyél vissza! A férj rettenetesen félt. A felesége föl-alá mászkált a lakásban és csapkodott és őrjöngött. A férj elkapta a karjánál, de a feleség ellökte magától. Erős volt, nagyon erős, mint egy férfi, még a férjnél is sokkal erősebb. Ellökte. Másnap elmentek a tahuához. A tahua tahitii doktor, aki tud beszélni a szellemmel. Adott nekik gyógyszert, de aztán látta, hogy ide nem gyógyszer kell. A feleség ugyanis nem beteg.
– Tettél valamit, nem tudom, hogy mit, az üzenet nem jut el hozzám. De valami rosszat tettél – mondta a doktor.
– Nem tettünk semmi rosszat.
– Nem tudom. Menjetek haza és gondolkodjatok rajta, aztán gyertek vissza.
Mire hazaértek, a lányuk éppen vacsorát készített és most ő használta a követ. És akkor aznap éjjel a lány következett. A szellem most őt szállta meg. A férj azonnal bevitte a lányt a kórházba, de az orvos azt mondta, hogy semmi baja a lányának. Másnap elmentek a tahuához ismét, aki már várta őket.
– Miután elmentetek, az üzenet megérkezett hozzám. Egyikőtök, szerintem a feleséged, elvett egy követ és ezt a követ vissza kell vinni, mert szellem lakik benne.
– Nem vett el semmilyen követ…
– De, de, elvettem – mondta a feleség – és a lányom is ezt használta.
– Akkor a lányodnak is ugyanaz a baja, mint neked. Vidd vissza azt a követ. Ha nem teszed, valamelyikőtök, de lehet, hogy mindketten, meghaltok. Hazamentek, megkeresték a követ, visszavitték pontosan oda, ahonnan elvették és attól az éjszakától ismét rendben volt minden. Ez történt. Na menjetek, én itt megvárlak titeket.
Lassan közelítem meg a szigorú tekintetű tikit, köszönök nekik illendően, majd a fülébe suttogom.
– Nekem ehhez az egészhez semmi közöm, én Angyalföldön születtem a Szabolcs utcában, Baracskától 37 kilométerre észak- keletre. Önszántamból jöttem, és nem maradok sokáig.
Úgy fest, hogy a tiki nem vesz rólam tudomást, mérgesen bámul a parkoló felé. Később az információs tábla tanulmányozása után válik világossá, hogy ez a tiki nem az a tiki, amit elhurcoltak, ez annak a másolata, és minden bizonnyal ezért maradt szótlan. A kolléga eközben megáll a marae közepén, ahová én is követem. A biztonság kedvéért nem nyúlunk semmihez. Állunk a forró köveken a perzselő napsütésben és elképzeljük, hogy milyen lehet, ha az ember rosszat tesz és kikötözik ide huszonnégy órára, vagy annyi időre, ami a meghalásához éppen szükséges.

Visszamegyünk az autóhoz. Popo alszik, vastag karja élettelenül lóg ki a kisbusz ablakán és elfekszik a kasznin. Közel lépek hozzá és finoman megérintem a kézfejét. Semmi. Irigykedve nézem, ahogy szuszog, mert én tizenegy éves korom óta nem aludtam ilyen nyugodtan és mélyen, mint ő most: két vadidegen társaságában egy parkolóban. Akkor is vidéken voltam és most is. Zavartalan ez az alvás, ősi és békés a ritmusa. A kertekből felszálló füst, a lagúna langyos, mozdulatlan vize, a lassan érő mangó. Ide vágyom most, Popo álmaiba, ahol csak ember vagyok, semmi más, ember, aki eszik, alszik, szereti a gyermekeit és a virágillatú sós levegőt.
Miután felébred, elmesélem neki, hogy a neve a mi nyelvünkön feneket jelent, és megtudom tőle, hogy az ő nyelvükön ugyanez labdát jelent, japánul pedig nagymamát. Az élet háromszöge a polinéz háromszög keleti csúcsán: labda, fenék, nagymama.
Honnan jövünk? A Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérről. Mik vagyunk? Szabadúszó újságírók. Hová megyünk? Marcel Taihoz.
Amíg mi fent voltunk a marae-nél, Popót visszahívta Marcel és ismertette vele, hogy az istene e becses napon mire adott neki felhatalmazást.
– Elmehetünk a háza elé, és ott készíthetünk fotókat, ha úgy tartja kedvünk.
– Isteni!
Kedvünk úgy tartja. Útközben kiszürcsöljük egy- egy kókusznak hűs levét, megállunk pár barlangnál, vízesésnél, a pálmafa- levéllel fedett Polgármesteri Hivatalnál, megtudjuk, hogy mikor van szezonja a mangónak és a hét féle avokadóknak, majd Popo lassít, bekapcsolja az elakadásjelzőt és félrehúzódik.
– Tudjátok, hogy miért szerette Brando Tahitit?
– Mert szép?
– Azért is. De a legfontosabb, hogy itt nyugodtan sétálgathatott a piacon, vagy a tengerparton, emberi életet élhetett. Minket tahitiakat nem érdekel a pénz meg a csillogás. Elvette azt a nőt, akivel a Bounty-ban játszott, és két gyermekük született. Egy fiú és egy lány. Nagyon szomorú történet. A fiú leszúrta a lány barátját, aztán a lány meg felkötötte magát. Nagyon szomorú. Itt lakik a fiú az anyjával – mutat egy teljesen hétköznapi ház, teljesen hétköznapi kerítése mögé, ami előtt állunk.
– Itt lakik a Brando fia?
– Itt.
– És ezek mik a kertben, sírok?
– Igen. Mi tahitiak a kertbe temetjük a holtakat. De ez már tilos.
Értesülünk arról, hogy a franciák betiltották, hogy a helyiek a kertekbe temetkezzenek. Popo szerint azért, mert, amikor a francia lejön és telket vesz, mindjárt nekilát, hogy gödröt ásasson a medencéjének, és olyankor kimondottan zavarja, ha csontokat talál. Nem azt tiltja be, hogy medencét építhessen a paradicsomban a Csendes-óceán kellős közepén, hanem azt, ami ezt a medence- építgetést zavarja. De Popónak akad nagyobb gondja is a kormányzattal. Kisebbik fiát egy évre börtönbe csukták, mert pakázott. Ugyanezt a hawaiak pakalelének mondják, és a füvezést jelenti. Popo nagy szeretettel beszél Sárközy elnökről, aki ezt a törvényt meghozta, és aki életében nem járt még a szigeteken. Elmondása szerint a börtönben igen ízletes a koszt és a fia egészen jól érzi magát. A barátai igyekeznek becsempészni neki egy kis pakát néha, de többnyire elkobozzák tőlük az örök, akik aztán a pakát vagy elszívják, vagy eladják a fiának és a többi, hozzá hasonlóan veszélyes, délutánonként szörfözni és a vízeséshez úszkálni járó fiatalnak.
Azt is megtudjuk, hogy éppen két nappal korábban alakult meg az új kormány – tíz év alatt a hatodik – Oscar Temaru vezetésével, akinek feltett szándéka, hogy az 1880 óta francia széllel futó hajót nyugat, az unokatestvérek földje felé vezeti, és ottan kezd tárgyalásokba. Új- Zéland, a legközelebbi jelentősnek nevezhető szárazföld, mindössze négyezer kilométerre fekszik, finom a birka, csinos a királynő, jó a rugby, és olcsóbb a sör. Ez fontos szempont, mert a tahitii férfiak nem vetik meg az alkoholt. Utolsó királyuk, IV. Pomare az uralkodás iránt csekély érdeklődést mutató kisfia, V. Pomare konyakért adta át az ország irányítását a franciáknak, majd ezt a konyakot inni kezdvén röpke tíz év alatt meg is halt. Síremlékének tetejét egy hatalmas, vörös konyakosüveg díszíti, emlékeztetve népét az alkohol emberbarát hatásaira, mert hiszen ki tudja mi történt volna, ha Pomarének jobban ízlett volna a harc, mint a konyak. A családok élnek, megmaradtak, a föld a népé, utak, kórházak, iskolák épülnek rajta. Éljen a konyak, éljen V. Pomare, aki elitta a vért a háború elől.
Megérkezünk Marcel háza elé. A szigeten huszonvalahányféle hibiszkusz virágzik a vadonban és Marcel mind a huszonvalahányat kiültette cserepekbe a portája elé.
– Mielőtt meghalt volna, azt mondta: ott leszek majd a kezetekben. A tíz unoka közül ő az első – mondja Popo és akkor megértem, hogy itt most valami másról van szó. Ők nem a tehetség és tudás öröklődésében hisznek. Ők abban hisznek, hogy Gauguin visszatért. Itt van újra.
– Éppen száz évvel később született, de ez csak az egyik bizonyíték! Majd, ha meglátjátok a képeit. Ezek ugyanazok a képek!
Miután kiszállunk a kisbuszból, hogy készítsünk pár képet, Marcel Tai kilép a házból és kezet nyújt nekünk. Az istene nyilván meggondolta magát, vagy csendes pihenőt tart. Bevezet minket a műtermébe, ahol ott sorakoznak a képek, a dédapja képei, amiket újrafestett. Ezek valóban Gauguin képei. Áll az unoka a műterem közepén, a világ végén, egy kis szigeten. Az élete minden perce valaki másról szól. Ezt a valakit a világ minden táján százezrek csodálják, csak éppen a szigeten, ahol él, ott nem érti senki igazán. A nagypapa nem azt csinálta, amit ők. Ő csak élt, és megfigyelte azt. És most Marcel csinálja azt, amit a nagypapa megfigyelt, anélkül, hogy élné azt. Színes és könnyű ez a teher, nincs benne felelősség. Senki soha bántani nem fogja, hiszen gyermek. Ahogyan gyermek még az európai civilizáció a szigeteken, amit rájuk erőltettek, és elvárják tőlük, hogy aszerint éljenek, viselkedjenek, dolgozzanak. Tíz nap alatt egyetlen franciával sem találkoztam, aki beszélte volna a nem túl nehéznek tűnő nyelvet, ellenben minden polinéz beszélt franciául. A fiatalok elvágyódnak, mint nálunk Baracskán. Ugyanazt akarja ma már egy baracskai tinédzser, mint egy polinéz. Autót, play stationt, utazást, városi életet. Ugyanazt a telefont nyomkodják 16000 kilométerre egymástól. Az egyik a búzamezőn, a másik a kókuszfa alatt.
– A tahitiak nagyon gazdag emberek. Nem pénzben, hanem földben. Mert nem engedélyezett eladni a földet. Az őseiktől kapják, megtartják. Ha meghalnak, muszáj a gyermekekre hagyni. De ma, az új generáció eladja a földet, hogy autót vegyenek, utazzanak. Az én családomban senki sem adott még el földet – mondja Popo. – Még nem!

*(Juhász Gyula: PRIMITIVA, Egy Gauguin kép alá)

Népszabadság

2011