Home Írások

Természetünk katasztrófája

Nézem a dokumentumfilmeket az interneten, már két napja csak természeti katasztrófákról szóló dokumentumfilmeket nézek az interneten, nézem Haitit, Srí Lankát, Indonéziát, Thaiföldet, Jávát, Japánt és Chilét, tornádókat és hurrikánokat, kilengő felhőkarcolókat és tajtékzó dühvel száguldó víztömeget, elmosott és lerombolt és megsemmisült tájakat; városokat, embereket nézek, és azon gondolkodom, milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen biztonságos helyen élek, és hogy milyen jó itt élni. Valami egészen csodálatos itt az élet. Se hurrikán, se földrengés, se szökőár, se tornádó. Keresem az arcokat, megállítom a filmeket és a szemükbe nézek, élőket és holtakat keresek, túlélőket, és azokat, akik ezek után és azok nélkül nem akarják már az életet, és keresem a tekintetekben a választ a kérdéseimre.

Az ember mindig és minden körülmények között tragikum és katasztrófa, csupán a tragédia és katasztrófa nagyobb tragédia és katasztrófa az embernél magánál, csak a földjét és otthonát elsöprő erők távozása után maradt pusztulás fogható ahhoz a pusztuláshoz, ami az ember maga, tragikum és katasztrófa és pusztulás. Semmilyen természeti csapás erejének pusztítása nem fogható az emberi lélekben végbemenő csapások után maradt pusztulásokkal, amiket maga az ember végez, mert ha éppen nem a pusztítással foglalkozik, akkor pusztul, akkor a másik ember pusztításra fordított energiájának áldozata. Ártatlan vagy bűnös: mindezt a pusztítást végző és a pusztulás alatt álló együttesen határozzák meg. Egyiküket öröm és elégedettség, másikukat szégyen és harag járja át, mindaddig, amíg e lelkiállapotokat az elégedettség és a harag érzéseinek energiái át nem alakítják, mindaddig, amíg a bosszúszomj nem termel több erőt a pusztítás alatt állóban, hogy aztán dönthessen az elégedettségtől eltompult pusztulásáról.

A természeti tragédia és a katasztrófa következményeként az ember megfeledkezik tragikus és katasztrofális mivoltáról. Nem lát és nem talál ellenséget, mert a rajta pusztítást végzőnek nincsen akarata, nincsen tudata, mert nem emberi. Csak az ember pusztít tudatosan, így törvényszerű, hogy a tragédia és a katasztrófa következtében az ember átmeneti időre megszabadul emberi mivoltától, megszabadul tragikus és katasztrofális mivoltától, és a reménytelen kietlenség katartikus lelkiállapotában találja magát, ahol jóságként értelmezi fájdalomtól üres tehetetlenségét, és mindezt a tehetetlenséget cselekvéssel kompenzálja. Nem cselekedhet másként, minthogy ettől a haragtól és gyűlölettől, vagyis létezésének természetétől és lényegétől megfosztott állapotában segít a másikon, hogy közreműködésével a világ minél előbb visszanyerhesse azt a formáját, amit ismer, ahol boldogul, ahol ő irányít, ahol aztán pusztíthat és pusztulhat tovább.
Az élet önmagában végtelen nagy félreértések és illúziók összessége, és csak az egyetlen bizonyosság, a halál elkerülése vagy pusztításának eltakarítása élhető meg egyértelmű sikerként. Győzni csak és kizárólag olyan ellenféllel szemben lehet, aki képes legyőzni minket, és csupán azért nem félünk a haláltól, mert nem vagyunk biztosak benne, amint hogy az istentől is csak azért rettegünk, mert biztosak vagyunk benne, hogy nincsen. Aki mást mond, az nincs tisztában a hazugságával. Nem lehet tisztában létezésének jellegével, aki a halálban nem hisz, aki a halált tagadja, az az életet tagadja, következésképpen nincsen, nem létezik, csak egy testet hord, és a testében a félreértések és illúziók által kábultan vegetáló, hittől részegült és e hittől örökkön örökké másnaposan részeg tudatát.

A kelet-európai ember katasztrófája és tragédiája magányos és csendes, minden látványosságot és figyelmet nélkülöző, kimondott és kimondatlan szavakból lassan, szabálytalanul és ügyetlenül építkező, elhagyatott katasztrófa és tragédia. Az önzés és sértettség bosszútól zavaros vízének láthatatlanul közelítő félelmetes áradata, amelybe mindenki belefullad, az is, aki az árral közelít és az is, akit elmos majd, és miközben a győztes az árral szakító szél és a hullámokat leküzdő kar erejében gyönyörködik, az örvény már le is húzta magával, míg a test és vele az erőtlen lélek szét nem szakadt. És akkor ott áll a vesztes tetemek mellett a pusztításában gyönyörködve, és azon csodálkozik, hogy a romokból miért nem építhet igazságot az indulat.
A romok eltakarítása a világnak ezen a felén a bűnösök felkutatásával és az elnyomottak megjutalmazásával kezdődik, de soha nem érhet véget, soha nem zárulhat le sikeresen, mert a takarítók közé mindig befurakodik egy-egy eltakarított, míg az eltakarítottak közé egy-egy takarító, hogy érdekei mentén elveinek szilárdságát bizonygassa.

Az emberi tényező által okozott tragédia és katasztrófa romjai az összezártság és a távolságok hiánya miatt eltakaríthatatlanok, ahogyan a romok után épülő világ is befejezhetetlen, múltja pedig lezárhatatlan marad, mert nem épülhet ország elvekből, ország csak egyetlen elvből épülhet, legyen az az elv és az elv alapján megálmodott közösség akármilyen. A világnak ezen a felén nem győzhetünk a természet felett, mert a természet kegyes hozzánk, így aztán nem lehetünk kegyesek egymáshoz, mert a természeten kívül senki mással nem harcolhatunk. A természet csak untat és fáraszt minket, de valaki ellen mégis győznünk kell, egymást tudjuk hát legyőzni, mert rajtunk kívül nincs itt senki, és ha nincs tragédia és katasztrófa, akkor elintézzük, hogy legyen. A mi földünk a tehetetlenségünkben unatkozó dühünktől mozdul meg, a tengerünk árját a tehetetlen düh haragja indítja útjára, házainkat a tehetetlen dühünk haragjának hullámai sodorják magukkal.
Nézem a túlélőket. A pokolból poroszkálnak lassan fölfelé egyetlen hatalmas és tágas cipőben lépkedve, aztán átülnek a csónakjukba, egyetlen hatalmas csónakban eveznek hazafelé, ahol épül már a ház és lassan felismerhető lesz a föld. Körülnéznek, és nem látják már a kisszerűségüket, mert élnek, tehát győztek. Nem látni bűnösöket. Csak a tengert hallani. Morajlik a távolban csendesen.

Élet és Irodalom

2012