Home Kritikák

Ternovácz Dániel: A létra

A létra

A korábbiakban is sokat bírált fiatal író amellett, hogy igyekszik változni,
legújabb regényével sem hazudtolja meg önmagát. A regény egy már
önálló életet élő, névtelen és nincstelen főhős provokatív naplójának részlete.
A történet egy eredetileg kuplerájnak épült lakástömbben játszódik, né-
hány hétköznapi mozzanatra redukált cselekménnyel. A mű középpontjá-
ban a főszereplő pesszimista, aszociális életfelfogása és az épület lakóinak
elemzése áll, az életről alkotott pillanatnyi eszmefuttatásokkal kiegészítve.
A társadalom alvilágába nyerhetünk betekintést, amelynek a garzonlakás
és a lehetőségek nélküli élet a kulcsszava. És így, a város szennyéből, a
fájdalom és a sötétség kényszeres befogadásával nyert világszemlélet mutat
rá a létezés hiábavalóságára, kaotikus mivoltára.

A mű címadója és egyben mozgatórugója egy mindennapi eszköz, a
létra, amely keretet ad a történetnek, kapcsolatot teremt a részek között.
Hősünk elindul létrát keresni, hogy a lakásában fel tudjon szerelni egy függönyt.
Ennyiből áll a párbeszédek nélküli történet. A „nagy utazás” adja az
alkalmat és a lehetőséget eszmefuttatásaihoz, miközben a szomszédaihoz
kopogtat be egy létra után érdeklődve. Olykor közelmúltbeli emlékeiről
mesél, attól az időtől kezdve, hogy a siralomházba költözött. Nem tudjuk
meg, hogy miért választotta a garzonéletnek nevezett szenvedést, talán
gazdasági helyzete, vagy a „még meghalnom sem érdemes”-féle nihilizmusa
vezette ide. Nem sokat árul el magáról, de annyi biztos, hogy nagy kritikusnak
képzeli magát, könnyedén ítéli üres tekintetűeknek a társadalom
peremére szorult, nyomorban élő sorstársait: „Nézem a bácsi ide-oda forgó
szemét, ezt a világűrben irányíthatatlanul sodródó kihunyt csillagot, és
nem látok benne semmit” (52). Miközben nem várhatjuk el mindenkitől,
hogy valami újat és nagyot alkosson. Mindenkinek vannak álmai, de nem
lesz mindenkiből Martin Luther King (furcsa is lenne). Olykor megmutatkozik
a főhős együttérző képessége is, és ilyenkor saját magának mond
ellent: bizony nem szép dolog ítélkezni, mert sokakat az élet véletlenjei,
igazságtalanságai juttatnak a társadalom mélyére, a lehetőségek nélkü-
li élet kegyetlen folytonosságába. Van, aki jólétbe, gazdagságba születik,
és a legkisebb megerőltetés nélkül egész életében tömheti a hasát, mások
meg a gazdagok lakását takarítják, hogy krumplit és kenyeret vegyenek,
és ez jelenti számukra az örömöt. „Így beszélünk a világról, hogy a világ
őrült, mindenki, aki még magánál van kicsit, úgy fogalmaz, azt mondja
és gondolja, hogy a világ őrült. Vagyis őrültek beszélnek arról, hogy őrültek,
anélkül, hogy belátnák magukról, hogy őrültek, mert mindég a másik
őrültségében oldódik fel a magunk őrültsége” (41).

A regény realisztikus és nyomasztó képet ad az egykori bordélyházról,
a város posványának első számú szimbólumáról. A garzonlakások minden
abnormális, fizikai és pszichés betegségek otthonai: hímnemű, nőnek öltö-
zött, roma nemzeti identitású prostituált, öngyilkosok, csótányok, túlélésre
törekvő, nincstelen emberek lakják őket. Érdekes a galamb szerepköre,
ami alapjában véve a béke magasztos, bibliai szimbóluma. Ebben a környezetben
és a modern világban is a csatornaszagú, mocskos város jelképe,
„mást nem csinál, csak idegesíti az embert, összefossa az életét” (32).
Az irodalom témavilágában közkedvelt betegségnek számít a skizofrénia,
egy testben két személy lakozik. A könyv borítóján olvasható szereplők
sorát a gondnok skizofrén felesége kezdi. Ezt az igen súlyos kórt
Gerlóczy inkább népies szemlélettel közelíti meg, nem pedig tudomá-
nyosan. Erre utalhat a nő neve: Gömbvillám – valami természetfeletti,
megmagyarázhatatlan és megközelíthetetlen. Egy asszony, aki nem tudta
magában kordában tartani a gonoszt, így szabadon engedte, és már nem
lehet megfékezni. Gömbvillám megnyilvánulásait ritkán látjuk, de annál
többször hallhatjuk az elbeszélő közvetítésében. Néha elmosolyodunk,
máskor elborzadunk, amikor egy kis groteszk humorral színezi az elég
szürke történetet. Emellett szerkezeti szempontból is vizsgálható a beteg
asszony szerepe, egy-egy fejezetet az ő szaftos beszólásai zárnak: „Baszd
meg a hájadat, a büdös, rücskös hájadat baszd meg – ordítja Gömbvillám”
(29). Az ezt követő új fejezet a regény undort keltő állatszereplői (csótány,
meztelencsiga, galamb) egyikének részletes jellemzésével indul.
Azt, hogy Gerlóczy miért egy létrát nevezett ki a cselekmény epicentrumának,
egy interjú lezser és rövid válaszából tudjuk meg. Mint mondja,
szüksége volt egy létrára. Viszont ha egy kicsit elvonatkoztatunk a regény
realizmusától, úgy értelmezhetjük ezt az alapjában véve közönséges eszközt,
mint egy társadalmi ranglétrát, a magasabb szintre való jutás vágyát,
a rabságból való menekülés (kimászás) eszközét. Végül a központi figura egy
egyetemi hallgatónál talál megfelelő magasságú létrát, egy olyan
embernél, aki csak átmenetileg tartozik ehhez a közösséghez, akinek van
múltja és ígéretes jövője is, de önálló életét csak a nulladik fokról tudja
kezdeni.

Miután nevenincs kedvencünk megindul ezen a létrán fölfelé, egy
idealizált mesevilágba érkezik; a korábbi földhözragadtság a feje tetejére
áll. Az Alice Csodaországban-féle befejezést egy áramütés eredményezi, a
függönyszerelési akció közben villanyvezetékkel érintkezik a fúró éle, így
egy haldokló ember képzelgéseit látjuk egy vidéki idillről. Ebben látja a lakók
nyomorának megoldását: falusi embereknek képzeli el őket, mindenki
boldog, pezseg az élet. Az illúzió a főhős azon meggyőződését elégíti ki,
miszerint ezek az emberek vidéki életre születtek. Az biztos, hogy a váratlan
befejezéssel ellentmondásokba ütközünk. Ezek után nehéz eldönteni,
hogy a főszereplő megveti és lenézi, vagy esetleg szereti a tömb lakóit. Némi
magyarázattal megpróbálja egymáshoz közel hozni a két ellentétes pólust:
mikor kintről, az átlagosnak mondható, pénzkereső polgárok tömegéből
szemléli őket, szánalmat érez, de bent, a garzon lakójaként ő is ennek az
egész rémálomnak a részévé válik, elveszíti humánumát, csakis megvetést
érezhet társai és saját maga iránt. Végtére is a névtelen létrakereső filozófus
gondolatai a gettószerű életről nem nevezhetők egyedülállónak, a legtöbb
ember hasonlóan vélekedne az e sorsra ítéltekről, mindannyiunk felváltva
érezne szánalmat és megvetést például egy kéregető roma gyerek iránt.
Akár szánja a lakókat, akár megveti, egyik sem válik a szerencsétlenek
hasznára, a sok érzelgősség egyáltalán nem változtat semmin. Van azoknak
elég bajuk, nem valószínű, hogy szükségük lenne egy életképtelen, károgó
fiatalemberre, hogy az tetőtől talpig kielemezze őket, mert nincs semmilyen
más tennivalója. Igaz, a kritikus fiatalember nem is képzeli prófétá-
nak magát, pusztán csak megfigyel, és keserű iróniával tudósít. „Akinek
idegesítő a hangja, az beszéljen csendesen, akinek büdös a szája, az lépjen
hátra, és nyissa ki az ablakot, aki szomorú, sírjon, aki vidám, segítsen”
(19). Visszatérő motívumként szerepel a postaláda is. A főszereplő számára
a múlttal való kapcsolatot jelenti, kicsiny lakása korábbi lakójának, egy
megboldogult asszonynak a képeslapjaiban lát filozofikus tartalmakat az
életről és a halálról. Szomszédainak ez a láda nem más, mint fenyegetés,
stressz, a rettegés nulladik foka; számlák, idézések, papírok, amelyek szá-
mukra nem jelentenek semmi jót.

A regény nyelvezete többnyire hétköznapi, olykor-olykor az író becsempész
néhány biológiai ismeretekre utaló kifejezést: „Itt van ez a csótány. Ez
az ízeltlábú. Ez a rovar. Ez a szárnyas rovar…” (53). A szinonimahalmozás
és az ismétlés is jellemzi a beszédet. Gerlóczy gyakran felállít egy hipotézist
általánosságokról, hétköznapi szokásokról (például az alvásról), és ezt
minden oldalról körbejárja, bizonygatja, gyakran saját magát ismételgeti,
hatásvadászatból sincs hiány. Saját esztétikájáról is beszél, ami hiányzik az
életéből, az a jó: „Ami jó, az békés és természetes vagy természetes erő által
megtervezett, természetellenességben otthonos, mint egy steril konyha
vagy egy tiszta fürdőszoba, de mindenképpen szabott és irányított, fel-
ügyelt, átlátható és biztonságos” (65). Ha egy írót annyian bírálnak, mint
Gerlóczy Mártont, az valószínűleg el tud szakadni bizonyos normáktól
és tud egyedit alkotni, amit egyesek kedvelnek, mások nem. A regény rö-
vidsége és az „igazi” cselekmény hiánya ellenére is tartalmaz fordulatokat,
sajátos, csípős (olykor fekete) humor járja át, és végül csattanóval zárul, de
ezt most sem árulom el, ha már az eddigiekben nem tettem meg.

2014

Híd Folyóirat