Home Írások

Tittes-Szotyori Anna

Már két hete voltam egyedül amikor megismertem Annát. Megmentettem az életét, és kicsináltam azt a tetűt. Nem hagytam esélyt neki. Megérdemelte a mocsadék.
A főtéren sétáltam keresztül, amikor megszólított.
– Hova mész, legény?
Végignéztem rajta. Csillogó szemű, barna anyamacska állt előttem. Hosszú, háton hordott, a vállnál alig szélesebb ujjatlan köpönyeget viselt. Fehér bőrből készült, prémmel szegélyezett, széles, merev gallérú köpenyt. Hosszú barna haja hátul varkocsba volt fogva, fejtetőn hátravezetett, vállán előrehozott pántlikával.
– A kocsmába megyek.
– Én meg veled megyek – felelte és belém karolt.
– Gyere – mondtam.
A Fekete-templom harangja elütötte a tíz órát. Egy szekér haladt keresztül a téren. Elállta az utunkat. A sovány ló hatalmasat szart elénk a kőre. A szar úgy gőzölgött a hideg kövön, mint egy frissen tálalt húsgombóc. Anna közelebb húzta magát hozzám és mélyen a szemembe nézett. A vér a szívemre szaladt. A holdfény beragyogta szeplős arcát. Ibolyakék szeme úgy csillogott, mint egy kristálypohár.
– Hogy hívnak te kis huncut?
– Lajos vagyok – mondtam zavartan, és kezet csókoltam neki.
– Magyar?
– Igen.
– Annál jobb. Tittes-Szotyori Anna. Stoltz József volt felesége, három gyermek anyja. Itt lakom a Kolostor utcában és most azonnal táncolni akarok!
Ahogy elkiáltotta magát, több járókelő is odanézett. Egy nő megbotránkozva ingatta a fejét. Anna elengedett, és megindult felé. Aztán megállt.
– Ne nézzél, Zsuzsa, mert beverem a fejed! Valami nem tetszik? Én vagyok a hűtlen? A csaló? Igen? Ismered talán Józsefet? Te éltél vele, vagy én? Te kurva! Te szarházi, te!
A nő meggyorsította lépteit. Mindenki más irányba nézve sétált tovább. Anna úgy ordított, hogy közben mosolygott és vicsorított. Volt vagy hat foga összesen. Még soha nem láttam ilyen vonzó nőt. Megragadtam, behúztam a Coronae vendéglő árkádjai alá és a falnak nyomva megcsókoltam.
– Te meg mit csinálsz?
– Biztos a jó levegő.
– Honnan jöttél?
– Budapestről.
– Mennyi pénz van nálad?
– Úgy kétszáz korona.
– Akkor add ide! Ma én fizetek. És ne úgy csókolj, mint egy elemista, markold a seggem, hogy érezzem, te szerencsétlen.
A parókián laktam, a tetőtérben. A hármasban. Minden nap ugyanúgy telt. Reggelente lementem a konyhába kávét csinálni.
– Erős vár a mi istenünk! – köszönt az asszony.
– Csókolom – feleltem.
Minden reggel egy másik asszony sertepertélt ott. Vagy kettő. Vagy több. Ha nem volt tüzem, tőlük kértem, mert a férfiak nem dohányoztak. Az asszonyok viszont vagy indultak a temetőbe, vagy érkeztek onnan. Volt gyufájuk és általában nekem is adták. Kiültem a templomkertbe és elszívtam a cigimet. A nap abban az órában a templom farát sütötte. A levelek nemrég hullottak le. Az asszonyok összegereblyézték, és fekete kukászacskókba gyűjtötték őket. Ott sorakoztak a zöld kukák mellett, pár lépésre a síroktól. Felmentem a szobámba. Kiszellőztettem. Szartam egy jót. A székletem viszonylag elfogadható volt, mert esténként legfeljebb öt sört ittam. Egyedül. Kint a városban. Először a Cafe Central-ban egy csapolt Ursust. Ha a kis fekete lány volt szolgálatban, akkor kettőt, de nem udvaroltam neki. Nem tehettem. Dolgozni jöttem. Napközben a szobámban gubbasztottam. Olvastam, jegyzeteltem, írtam. Nem ettem. Ha pihenni támadt kedvem, kiálltam az ablakba és elszívtam egy cigit. Vagy kivertem. Volt olyan nap, hogy háromszor, amíg a szervezetem meg nem szokta az oxigén-dús levegőt. A város hatszáz méteren fekszik. Több vörösvértest termelődik. A keringésem budapesti keringés volt, de most megjavult, arról már nem is beszélve, hogy tele voltam áhítattal és szeretettel. A szívem hevesebben vert és ez nagyon fontos. A szív pumpálja a vért az ember farkába ugyanis. És ezt sosem szabad elfelejteni.
A Central-ból átmentem Attilához, hogy váltsak vele pár szót magyarul. Nyeszlett kisvárosi szemüveges rocker volt. Történeteket mesélt. Ő volt a főszereplő. A vége mindig az volt, hogy Attilát lehányták. Vagy ő hányt le valakit. Vagy nem hagyta, hogy a románok átverjék, mert azok olyanok. Itt egy üveges Ciuc-ot ittam és elszívtam egy marék cigit, mert az én országomban az tilos. A kocsmában dohányozni. Attila azt mondta, ha befejezte az egyetemet, fél évig csak utazgatni fog.
– Hova mész?
– Keletre.
– Ázsia?
– Nem. Odáig nem.
– Hát?
– Norvégia, Finnország.
– Az északon van.
– Hát úgy…hát úgy északon, igen.
Nem tudom, hogy mire gondolhatott, hogy mit értett az úgy alatt. Felemeltem a poharamat.
– Pénzt vigyél, Ati.
– Viszek.
– Igyunk az utadra!
– Egészségedre!
Ezután átmentem a román kocsmárosomhoz. Már három hete ide jártam. Minden este benéztem, de Adrian egyszer sem kérdezte meg, hogy mit keresek a városban. Csapolt Grolsch-t fogyasztottam. Ez volt az este fénypontja, aztán hazamentem. Ha úgy éreztem, hogy megérdemlek egy felest, útközben beugrottam a Dr. Jekelius-ba, hogy igyak egy Vodca Macerata-t. Vodka rozmaringgal és ánizzsal. Hátul kotyvasztják. Olyan mintha gyógyszert inna az ember, és ez megnyugtatja. A patikából átalakított kocsma kifejezetten kellemes elképzelés és nyugtatólag hat az emberre.
Aznap este is a Jekeliusban voltam, nem sokkal éjfél előtt. Gyorsan ittam, mert mennem kellett. Anna várt. Éjszakánként találkoztunk, lefekvés után. Vagy ő jött hozzám vagy én mentem hozzá. A Fráter-házba. Vagy a kocsmába. Ha a Fráterben találkoztunk medgyesi rizlinget ittunk, ha a kocsmában akkor sört. Anna az asztalon táncolt. Teljesen megfeledkezett magáról. Én ott ültem előtte és csodáltam őt. Sűrűn szedett kék gyapjúszoknyája fölött datált és névfeliratos tüllkötényt viselt. A kézi horgolásos csipke kilátszott az alsószoknya alól. Egy morcos szász a sarokban ült a duplacsövűjét markolva és egy szót sem szólt. A bajszát pödörgette. Próbáltam nem foglalkozni vele, de rossz érzésem volt. Anna lerúgta a lábáról a bőrcsizmát. Meleg gőz csapta meg az orrom. Rezgett az asztal és mindenki őt nézte. Aztán sorra felrugdosta a poharakat. Az enyémet kivéve. Olyankor rám kacsintott és felemelte a szoknyáját. Azt hittem meg fognak ölni. Tudtam, hogy nincs rajta bugyi. Megnyaltam a szám szélét. Ő a lábfejét az államhoz feszítve felemelte a fejemet és belenyalt a számba. Megmarkoltam a mellét és a fülébe súgtam.
– Ma hova megyünk baszni? Ezek egyre idegesebbek.
– Mindenhova – felelte és pördült egyet az asztalon.
Aznap éjjel a Szíjgyártók- bástyájához mentünk. Anna azt mondta, ismer ott egy katonát, és be tudunk menni. Megragadta a kezem és szinte repültünk a hűvös utcákon át.
– Azt akarom, hogy egész Kronstadt hallja, hogy basszák Tittes-Szotyori Annát.
A katona ott állt a kapuban. Anna odalépett hozzá és mondott neki valamit. A katona elpirult. Anna megmarkolta a farkát és megcsókolta. Bent is voltunk. Felsétáltunk a védőjáratokon a lőréshez. Meggyújtott egy gyertyát. Kiropogtatta a nyakát és meghúzta a kancsót, amit a kocsmából hozott.
– Igyál te is!
Odalépett a lőréshez és kinézett.
– Hahóóóó!
Mellébújtam és benyúltam neki a jobb kezemmel. Alattunk feküdt a nyugovóra térő város.
– Hahóóóóó! A kurva anyátok!
A hold felült a Fekete-torony tornyára. Kutyák ugattak. A várfal túloldalán rezegtek a lombok, vakaróztak a medvék. Megszólalt a tanácsháza negyedórás harangja. Anna előrébb csúszott és széttárta a lábát, hogy jobban odaférjek.
– Kerülj mögém, legény.
Nagyon hűvös volt a bástyában, de hamar felmelegedtem. Anna pedig ordított. Nyögött. Visított és vihogott.
– Úgy bizony, Stoltz József, te mocsok állat, úgy ám! A te feleségedet basszák idefent!
Másnap éjjel Anna eltűnt. Hiába kerestem. Három éjszakán át kutattam a városban, de sehol sem találtam. Senki sem látta. A negyedik napon összefutottam a tiszteletes úrral a templomkertben. Szombat volt. Sütött a nap. Éppen grilleztek.
– Óóó, Márczy úr, isten tartsa meg jó egészségben – mondta és röhögött. Azon röhögött, amit mondott. Láttam, hogy azon röhög.
– Hát magának meg mi baja?
– Semmi – feleltem.
– Iszik-e pálinkát?
– Iszom.
– Na, akkor én Jani – mondta. – Tegeződjünk!
Egy ötliteres JandB üvegből öntötte a szilvát. Megittunk kettőt. Aztán még egyet. Elmondtam neki, hogy mi bánt.
– Hányban volt ez, Lajos?
– 1774 őszén.
Elgondolkodott. Letette a pálinkáspoharat egy fatuskóra.
– Gyere velem – mondta.
Bementünk az irodájába. Volt ott egy poros láda. Lepakolta róla az iratokat és a nyomtatót és felnyitotta. A láda tele volt ősrégi, kopott, megsárgult könyvekkel. Öt percbe sem telt és megtalálta, amit keresett.
– Nézd végig! És ne búsulj, mindent megoldunk.
Felrohantam a szobámba és elkezdtem lapozgatni a könyvet. Nem volt egyszerű. A megsárgult lapokon mindig újabb és újabb papok kézírásait kellett megszokni. Aztán megakadt a szemem a szerelmem nevén. Megtaláltam.
Tittes-Szotyori Anna, Stoltz Józseftől el-vált asszonyi-állat. Ez, el-válván férjétől, meg- vádaltatván paráznasággal, gyalázatos életet élt. Mert tévelyegvén, szállására mindenféle személyeket, úgy-mint legényeket, huszárokat, nem-tsak bé-fogadott, hanem velék még, Bőjtben is az új Fratér-házban és Innep napon is tántzolt. Mellyért Brenndörfer Úr által el-fogattatván a’ Zuchthausba vitetett és szörnyen meg is korbácsoltattatván, az-után börtönbe botsáttatott.
Felpattantam a székről. Ordítottam, mint egy állat. A rohadékok! Végetek van, gondoltam. Kicsinállak titeket! Én drága kicsi Annám. Korbácsoltattván? Börtönbe botsáttatott? Halottak vagytok. Halottak!
Elmentem Attilához, hogy jól berúgjak, mert mélyen akartam aludni. Meg aztán ott volt a legolcsóbb a sör és sokat kellett innom, hogy ne veszítsem el a fejemet. Elmeséltem neki, hogy ma este vér fog folyni.
– Ne kegyelmezz nekik! – mondta Attila.
– Nem fogok.
– Hívjak neked egy taxit?
– Hívjál.
Hazamentem. A konyhából elvettem egy Ciuc-ot a tiszteletes úr tartalékából. Felhajtottam, hogy megnyugtassam magam az alváshoz. Fogat mostam és lefeküdtem.
Rohantam felfelé a Kapu utcán. Berontottam a kocsmába. Elmondtam a fiúknak, hogy mi van Annával és, hogy megyek és kicsinálom őket. Az egyik romántól kaptam két hegyestőrt. A magyar huszár rám adta a sodronyingjét és a kezembe nyomta a karabélyát. A szász ott ült a sarokban, de egy szót sem szólt. Egyre gyanúsabb volt nekem ez a fickó. Odaléptem hozzá.
– Annát megkorbácsolták.
Nem válaszolt.
– Börtönbe vetették.
Pislogott egyet, de nem felelt.
– Szeretem Annát – mondtam neki.
A szász sóhajtott egyet és a puskájáért nyúlt. Megmarkoltam a hegyestőrt. Felkészültem a legrosszabbra.
– Weidenbach-gasse 6. – mondta.
– Tessék?
– Ha elcseszed ezt a puskát harmad napig a keréken tartatlak. Megértetted?
Bólintottam és elvettem a duplacsövűt.
– Várjál! A kutya neve Shaman. Ne félj tőle.
Rohantam Brenndörfer házához. A kapuja zárva volt. A stube-ban égett a villany. Benéztem. A szarházi ott zabálta a csülköt. Babbal. Káposztával. Kenyérrel. Ez kínozta meg Annát, gondoltam. Ez a hájas disznó. Undorító egy alak volt.
Átmásztam a kapun. Shaman csaholva rohant felém. Leguggoltam és megsimogattam. Megnyalta a kezemet és a duplacsövű végét is.
– Ügyes vagy, Shaman – mondtam neki. – Hol a gazdi?
Shaman a konyha-pitvar ajtajához vezetett. Nyitva volt. Lenyomtam a kilincset. Már csak pár méter választott el a mocsadéktól. A feleség a konyhában sertepertélt. Erős vár a mi istenünk, mondtam magamban, majd felhúztam a ravaszt és berontottam a stube-ba. Tüzeltem. A golyó a csülökzsíros szakállán át az állát roncsolta szét. A lövés erejétől a falnak csapódott, majd onnan visszapattanva arccal a tányérba vágódott. Hörgött a mihaszna a véres babban. Odaléptem hozzá és megragadtam a hajánál fogva. Nekitámasztottam a falnak. Rémülten pislogott a szarházi, és le nem vette rólam a szemét. Nem értette mi történt. Hogy ki ez a fasza gyerek.
– Még csak el se mondom neked, hogy miért kaptad ezt – mondtam neki. Két kézzel szorította az állát. Ömlött belőle a vér. Megkóstoltam a véres-babos csülköt. Nem volt rossz. Aztán mielőtt belevágtam volna a román hegyestőrt a halántékába, végignézte, ahogy leöblítem a csülköt a borával. Kissé lágy, nektár illatú leányka volt. Jó pincehideg.
Mehettem Annáért.
Élet és Irodalom

2014