Home Kritikák

Vámos Miklós: Fölfelé a létrán

Egy vad déltengeri sziget tengerpartján a talajra hullott az a magyar regény, amelyről vagyok most beszámolandó. Habent sua fata libelli, a könyveknek is van sorsuk. Ezt a latin idézetet mindközönségesen úgy szokás érteni, hogy a szóban forgó tárgyak az emberekhez hasonlatosan különféle életpályákat futnak be a teljes megsemmisülésükig, kerülhetnek kézből kézbe, polcról polcra, hogy a sajnálatosabb állomáshelyeket ne említsem.
Ám én azt hiszem, Terentius Maurus inkább arra célzott, hogy ahány olvasó, annyiféleképpen alakul a könyv tartalma. Mindegy, adott magyar regény a talajra hullott, s éppen akkor csapott ki oda a kezdődő dagály első hulláma. Elsodorta volna, én azonban rátapostam, így maradt a birtokomban. Sajnos csurom vizesen. Hinnék-e, hogy hat teljes napba tellett, míg megszáradt?
Gerlóczy Márton Létra című munkája ízléses kartonkötésben, szellemes betűgrafikával (Máthé Hanga) vonzotta magára a figyelmem. Kiadója (Scolar) az utóbbi években egyre színvonalasabb kínálattal áll elő. Katalógusuk címlapján így definiálják önmagukat: „A család kiadója”. Azt jelentené ez a jelmondat, hogy a családot adják ki? Vagy inkább azt, hogy az egész család számára gyártanak könyveket, melyeket a címlapfotón látható négytagú embercsoport apraja-nagyja egymás kezéből kaphat ki? Kétlem. A kopaszodó családfő negyvenes, koszorúkontyos neje harmincas, a két gyerek kb. öt és kilenc.

Érdemesebb volna más szlogent keresni. A Létra szerzőjének nevét ismertem, 2003-as első regényét, amely a fülszöveg szerint kultkönyvvé vált, elolvastam. Azt sem tudom pontosan, mit jelent, hogy kultkönyvvé vált, mindenesetre feltűnést keltett, több okból. Egyrészt Gerlóczy szemtelenül alacsony életkora (1981-ben is születtek írók?), másrészt a főhős és a szerző rövidke életeseményeinek fontos azonossága miatt: egyiküknek sem sikerült eljutnia az érettségi vizsgáig. Interjúkból tudható, hogy Márton a gimnáziumot tíz helyen végezte, s még így is csak a harmadik osztálynál tartott, amikor végleg föladta. Pedig még három-négy év, és befejezi, gondolom én. Az Igazolatlan hiányzás arról szól, hogy a magyar iskolarendszer – és különösen az úgynevezett liberális iskolák – nem alkalmasak arra, hogy bármi értelmesre megtaníthassák a Gerlóczyhoz hasonló, kissé szabálytalan munkadarabokat. Olvasói lelkesedést (zajos egyetértést) főleg ezen állításával keltett, s érthető okból elsősorban a gimnazista korosztályban. Mára a hazai oktatási rendszer oda silányult (silányították), hogy a 2003-as könyv túlzásai szomorú realitássá váltak. Gerlóczy tehát vátesznek bizonyult, ami regényíró esetén fontos kvalitás.
A sikert és az ellenérzéseket fokozta, hogy ifjú szerzőnk a Jékely–Áprily család büszke sarja, híres fölmenőinek irodalomtörténetileg aranykoszorúzott árnya ott lebeg a háttérben. Ezen lépjünk túl. Gerlóczy Márton még ma is csak harmincas évei elején jár. Érettségije változatlanul nincs, egy rádióinterjújában kijelentette, nem érdekli. Annyiban igaza van, hogy amire íróként szüksége van, az nem tanulható iskolában. Sok mindent nem tud még. Mint a megbízhatatlan légpuska a vásári céllövöldében, összevissza szórja lövedékeit, némelyik el sem találja a lőlapot, de akad kilences találata, sőt egy tízes is. A Létra. Ezt a regényt igazán félrevezetően harangozza be valamennyi ismertető, élen a fülszöveggel. Van jó mentségük, a szöveg az aranymetszéspontján akkora fordulatot vesz, hogy az ember csak tátja a száját – ezt viszont kár volna lelőni. De jelezni azért kéne valahogyan, különben sokan idő előtt félbehagyják, mások bele sem kezdenek.

Mert ki izgulna föl erre: „Névtelen hősünk május 1-jén fel akar szerelni egy függönyt a plafonra, hogy kis lakásának terét több részre ossza. Nincsen létrája, így elindul, hogy a házban szerezzen be egyet. Miközben a szűk és sötét folyosókon bolyong, az itt élők életéről-haláláról elmélkedik, a lakókról, akikkel nap mint nap találkozik, akik velük élik szánalmas garzonszáműzetésüket.” Ez már-már olyan, mint a hatvanas években a Május 1. mozi hirdetése: „A KOMMUNISTA NYUGDÍJBA MEGY! SZÍNES SZÉLESVÁSZNÚ SZOVJET FILM!” Képzelhető, hogy egymás bokájára lépve rohantak az emberek jegyet venni.
Hölgyeim és Uraim, Gerlóczy regénye nem erről szól – ám a poént én sem lőném le. Hanem arról, hogy mindennek van színe és visszája. Mellesleg legfőbbképpen arról, miképpen gondolkodik a világról, s azon belül a saját életéről az a fiatalember, aki még mindig túlságosan azonos a főhősével, ahhoz képest, hogy a non fiction (kb. szépirodalom) műfajában evez. Biztosra veszem, hogy múló évei majd megtanítják figurákat teremteni. Gerlóczy, amilyen érzékeny, rá fog jönni, miként tulajdonítja el mások életét. Én még több jelentős könyvet várok tőle. De maradjunk a jelennél. A Létra komoly irodalmi teljesítmény, és aki elhiszi nekem, hogy nem a szokásos hetedik-nyolcadik kerületi nyomorregényről van szó, élvezni fogja. Észreveszi, milyen egyedi a szerző stílusa, látásmódja, világszemlélete. Valaha, a Nyugat idejében irálynak hívták azt, amit ma egyszerűen írói hangnak. Aki rendelkezik ilyennel, azt céhtagnak kéne tekinteni. Akkor is, ha volna sok tanulnivalója, nem középiskolás fokon. Gerlóczynak elsősorban a struktúra megtervezésében kellene előrébb lépnie, amit néhány korábbi könyve miatt jelzek. E regényében viszont alig találtam kifogásolnivalót (pedig az megy nekem), legföljebb a könyv második felében fölbukkanó belső címek elhagyását javasoltam volna, ha megjelenés előtt találkozom a szöveggel.

A megszáradt lapok hullámossá váltak, itt-ott összeragadtak. Minő szerencse, hogy a kis baleset akkor érte a könyvtárgyat, amikor már elolvastam. Sok sikert kívánok a szerzőnek, ígérem, további munkáit nem áztatom el. Remélem, a magyar irodalmi élet befogadja ezt a regényt, annak ellenére, hogy Gerlóczy első jelentkezésekor akaratlanul is belekerült az újsütetű ifjú celebek világába, magyarán: fiatal írót ritkán érő reflektorfényt kapott. Az ilyesmit nehezen bocsátják meg a műítészek. Ezzel azonban mi – boldog olvasók – ne törődjünk.

Figyelő 2013/42.

Gerlóczy Márton: Létra
Scolar Kiadó, 2013