Home Publicisztikák

Vidékem fejlesztése

Álmomban miniszterelnök voltam. Rengeteg volt a dolgom, mert nagycsaládos és igazságos vagyok, és mindenkiről gondoskodnom kellett.

Odalent Borsodban a falum környékén terveztem meg a jövőnket, mert felelősségteljes nagycsaládosként szerettem volna közel tudni magamhoz a szeretteimet. Ehhez infrastrukturális fejlesztésekre volt szükség. Mindenekelőtt elindítottam a húgomat az önkormányzati választásokon. A húgom, oldalán a jegyzőként foglalkoztatott nővéremmel természetesen fölényesen nyert. Ezután alapított pár céget, amik a körültekintő és professzionális pályázati anyagaiknak köszönhetően rengeteg állami támogatást nyertek. Ezzel egy időben megkezdtük a család letelepítéséhez szükséges építkezéseket, kúriákat, majorokat, lakóparkokat építettünk a kiterjedt család tagjainak igényi szerint. Aztán összehívtam a családot és megbeszéltük, hogy kinek milyen kívánságai vannak.

Sok mindenről döntöttünk. Anyám egy új nemzeti galéria építésére és irányítására kért lehetőséget, amire természetesen azonnal igent mondtam, mégis csak az anyámról van szó, és az ember nem mond nemet az anyjának. A galériát anyám a falu keleti oldalán, a Disznó-hegyen szerette volna megépíteni, aminek nem láttam akadályát. Javasolta továbbá, hogy a Disznó-hegyi létesítmény amolyan művészeti negyedként épüljön meg, és ekkor szólt az öcsém, hogy ő egy konzervatórium és zeneakadémia vezetését vállalná szívesen a galéria szomszédságában. Ezzel is egyetértettem, mert a zenét és az öcsémet is nagyon szeretem. Jól haladtunk. Unokatestvérem jelentkezett az asztal végéről, hogy, ha már itt tartunk, a művészeti negyednél, akkor ne feledkezzek meg róla sem, mert ő színésznő és énekesnő, a falunak és a környéknek, no meg a családnak pedig szüksége van egy jó nemzeti színházra és egy koncertteremre. Ezt nővérem élettársa is megerősítette, hozzátéve, hogy tartsam fejben az alternatív színházakat is, így aztán meghoztuk a határozatot ezek felépíttetéséről. Húgom eközben a titkáraival, a pályázatírókkal és az építészcsapattal karöltve szorgosan jegyzetelt. Ekkor apám jelentkezett, aki mindenekelőtt szorgalmazta egy gimnázium és egy egyetem, valamint a saját irányítása alá vont Filozófiai Intézet megalapítását a Kő-völgyben, ahol a környéken a legnagyobb a csend és a nyugalom egy filozófiai intézet létesítéséhez és működtetéséhez. Ennek sem láttam akadályát.
Szünetet rendeltem el. Elszívtunk egy cigit, amíg a személyzet megterített az ebédhez. A cigarettát a bátyámmal szívtam el, aki azt mondta nekem odakint, hogy ő nem kér semmit, csak négyszáz tehenet, kétszáz birkát és negyven kecskét, no meg a faluban található három kocsmát és egy nyerőgépet otthoni használatra. Nem is próbáltam meggyőzni, hogy kérjen még, amit akar, ő mindig ilyen szerény fiú volt.
Visszatérésünket követően a távolabbi rokonok következtek. Egyik unokatestvérem kérésére egy neurobiológiai kutatóintézettel kiegészült kórházkomplexum megépítését helyeztük kilátásba a Kutyahegyen. A kórházigazgatói székbe a szintén a neurológia területén dolgozó nagynénémet ültettük. Megállapodtunk, hogy ebben az épületben kap majd helyet nagybátyám rendelője és a Szegedről áthelyezett Fogorvostudományi Kar is, mert azt mondta, hogy ahogy öregszik, egyre kevésbé szeret vonatozni.

Az órámra néztem. Még mindig csak a rokonok felénél tartottunk és akkor még a barátaimra nem is gondoltam. Kemény szakma ez a miniszterelnökség, merengtem el álmomban. Annyi felé kell az embernek megfelelni, olyan fárasztó, idő- és munkaigényes dolog adni, hogy én azt korábban nem is gondoltam. Megkértem a rokonokat, hogy egyelőre legyen elég ennyi, amit egy finom kis biccentéssel a húgom is megerősített, majd szót kért. Összegezte az elhangzottakat és ígéretet tett arra, hogy a falu vezetése mindenben partnere lesz a kormánynak, a miniszterelnök úrnak, és csapatának.
Már éppen felálltunk volna az asztaltól, amikor valakinek eszébe jutott, azt hiszem, a sógoromnak, hogy a focipályán térdig ér a fű. Megkérdeztem a bátyámat, hogy nincs-e kedve lenyírni, amire természetesen igennel felelt, ám ekkor a kisfia, az én kilencéves unokaöcsém elsírta magát. Azt mondta, hogy nem szeretné, ha lenyírnánk a füvet, mert akkor az imádkozó sáskák elpusztulnak és elmenekülnek, és akkor ő nem tud rovarokra és bogarakra vadászni a focipálya füvében. Igyekeztünk megnyugtatni őt, mondtuk, hogy imádkozó sáskát bárhol talál, de focipálya csak egy van a faluban, mire ő azt felelte, hogy ha csak egy focipálya van a faluban, akkor miért nincs lenyírva a fű, ha olyan fontos a focipálya, akkor miért nem játszik senki a faluban focit. Elmagyaráztuk neki, hogy azért, mert a faluból az összes fiatal elmenekült, mert nincsen munka, és nincsen lehetőség a tanulásra sem, nincs, aki focit játsszon, mert a falu kihalt, a boltok és kocsmák és vállalkozások és gazdaságok mind-mind bezártak és rohad a vidék és megszűnt minden, és ha nem teszünk valamit, akkor a végén tényleg csak az imádkozó sáskák maradnak.

Megjelent a 2012. augusztus 05.-i lapszámban

Vasárnapi Hírek