A szabadok testvérisége

Váróterem

Igazolt hiányzás

Metro - Becz Dorottya

Négy barát, aki pénzt és időt nem kímélve fáradozik célja megvalósításán, egzotikus tájak és egy bűntény: dióhéjban erről szól Gerlóczy Márton legújabb regénye, A Szabadok Testvérisége.
A történet Budapesten kezdődik, napjainkban. A négy leendő útitárs, Leslie, Bugsy, a Kölyök és Gilbert sorsszerűen ismerkednek meg egymással. Mindegyiküket különböző csalódások érték az életben, egy céljuk van: tengerre szállni, és elhagyni az európai civilizációt. A hatalmas vállalkozáshoz társakat gyűjtenek maguk mellé, a világ minden tájáról, továbbá előteremtik, egy rablás során, a még szükséges pénzt is, hajó pedig kerül, viszonylag könnyen.

Az utazás azonban nem teljesen úgy sikerül, ahogy szerették volna, közbelépnek a természet erői és az emberi gyarlóságnak sincs, ami gátat vessen. A huszonegyedik századi kalandtúrát csak két főszereplő éli túl, ám ők is kiégve, megsemmisülve, de a tapasztalatokból okulva térnek haza.

A mű első látásra kalandregénynek tűnik, nem mellékes azonban a szereplők jellemének alakulása, melyet át meg átszőnek a trópusi helyszínek tájleírásai. E két utóbbi vonás az, amely feledteti velünk a történet egyszerűségét, melyben a fordulatok igen-igen kiszámíthatók. Ezt feltehetően a szerző is érezhette, hiszen folyton előre utalásokat tesz, ezzel fenntartandó az olvasó érdeklődését. Átlátszó, s amatőr technika ez, az írótól nem ezt vártuk. Ugyanakkor azt is el kell mondanunk, hogy a cselekmény két idősíkból indul, melyek a regény végén, mint a párhuzamosok a végtelenben, összeérnek, érdekes lüktetést adva ezzel a regénynek.

A szereplők jellemét elsősorban az elbeszélő leírásaiból, illetve olykor cselekedeteiket szemlélve ismerjük meg. Érdekes paletta ez,!  mert egyes vonások, mint például az ösztönösség, szinte mindegyik karakter sajátja, de nem ugyanabban a mértékben, s ez igaz az elkeseredettségre, az önzőségre, az optimizmusra vagy a kitartásra is. Ahogy attól függően, hogy a kékhez mennyi sárgát adunk, kapjuk meg a zöld különböző árnyalatait.

Summa summarum, a regény talán nem kerül be majd az irodalom tankönyvekbe, mindenestre olyan életérzéseket mutat be és olyan gondolatokkal foglalkozik, melyek a mai fiatal felnőtt generációban is felmerülhetnek.

ekultura.hu - Kovács Janka
2008. július 26.

Gerlóczy Márton: A szabadok testvérisége

Ha már kellőképpen jártasak és tájékozottak vagyunk a 17. század kalózainak világában, vagy ha netán elolvassuk Gerlóczy Márton legújabb kötetének ismertetőjét, előre tudni fogjuk, hogy nem egy életörömtől duzzadó alkotást veszünk a kezünkbe.
A Szabadok Testvérisége ugyanis a 17. század kitaszított kalózainak karibi közössége volt, akik az életben maradásért, vagy pusztán a kalandkeresésért kíméletlen eszközökkel léptek fel.

Közéjük tartoznak az ifjú író e művének főhősei is: száműzöttek, kalandvágyók, a világban céltalanul bolyongók, sehova sem tartozók a szereplői ennek a lebilincselő 21. századi kalózmesének, amely néhány fiatal tengeren eltöltött, mindössze egyetlen évét mutatja be - meglepő hitelességgel és pontossággal.

Én a regény elején meglepő bizonytalansággal fordultam a könyv felé: elolvassam? Vagy mégse tegyem?
Az első harminc oldal sorai közé pillantva ugyanis azzal az érzéssel kerülünk szembe, hogy a szerző egyáltalán nem szólít meg minket. Magának ír, néha ki-kiszól a kötetből, de mintha teljesen elhatárolódna tőlünk.

Az első fejezet után azonban némiképp oldódik ez a kezdeti feszültség, mind az író gondolatai közt, mind pedig bennünk, és ezután szinte letehetetlenné válik a fiatal kalózok története, akik már a kezdetekkor egy hajmeresztő balhéba keverednek: pénzt rabolnak, és méghozzá nem is akármennyit.
Pontosan annyit, hogy hajót vehessenek belőle és egy teljes éven keresztül ellássák önmagukat mindennel, amire csak a nagy utazás során szükségük lehe! t.

line Az út azonban, amilyen szépen indult, olyan nehezen folytatódik: a tengeren eltöltött éjszakák és nappalok ugyanis rettentően megviselik az erre kiképzetlen ember szervezetét, magányossá és ingerültté válik a legtöbbjük, és a részegség mámora, ami szinte a regény egészét áthatja, még józan eszüktől is megfosztja őket.

A barátság egyre inkább felszakadozó kötelékeibe kapaszkodva küzdenek életükért, ám az útért nagy árat kell fizetniük: egyikük az önpusztító életmódban, többen pedig egy véres leszámolásban vesztik életüket, ezzel mintegy felbontva a Testvériség vérszerződését.

A több mint 500 oldalon keresztül húzódó kalózkalandot mindvégig egyetlen utas, Gilbert tolmácsolásában olvashatjuk, aki szerelmétől kapott könyvének lapjain keresztül üzen.

Gilbert pedig talán maga az író: a kalandvágyó magyar fiatal, aki mindent hátrahagyva, tudatlanul vág neki az ismeretlen messzeségeknek, hogy egy ilyen nyaktörő vállalkozás során érjen felnőtté.

Sejthető ez onnan is, hogy Gerlóczy a könyv megírása előtt végiglátogatta képzeletbeli utazásunk helyszíneit, hogy mindenhol pontos képet kapjon arról az ,,antieurópai" szemléletről, ami a dél-amerikai világ embereinek életét meghatározza.

Saját történetükbe ágyazva fogalmaz meg kritikát például az amerikai polgárok kubaiakkal szembeni ellenállásáról: néhány menekültet szöktetnek meg a latin-amerikai országból, hogy azok új névvel, ám kubai gyökerekkel elkezdhessék (új) életüket.

Rendkívül jól kitalált, ötletes regényt alkotott Gerl_ f3czy, amelynek fő erénye, a hitelességen és az átéltségen kívül a fogalmazásmódja Élvezetes és szórakoztató, rendkívül jó hasonlatokkal és nyelvezettel él az író, olvasmányos és jól kidolgozott, a szöveg megformáltsága egyedi és szórakoztató.

A nyár talán egyik legjobb olvasmánya, amely idegtépő kalandok közepette ugyan, de kellemes élményeket ígér azoknak, akik képzeletben felszállnak a Libertad fedélzetére.

168 óra Online - 2008. július 14. - Kojer Attila

Libertad
Gerlóczy Márton feltételes szabadlábon

Kezdjük talán ott, hogy nem apróztad el. Ötszáz oldalas regényt tettél az asztalra.

Kénytelen voltam ilyen hosszúra írni. Rövidebbre terveztem, de hát a szereplőknek körbe kellett hajózni a Földet - egyre csak hízott az anyag. A végén még húztunk is belőle.

A narrátor egy helyen eltöpreng: lehetséges-e, hogy minden ember számára eleve létezik egy ideális helyszín a Földön? Számodra mi az a közeg?

Azt hiszem a provance-i világot nagyon tudnám élni. Csak két hetet töltöttem ott, de bármikor visszamennék. Mondjuk, Európát már unom - itt egyébként is csak két ország van: Kelet- és Nyugat-Európa. Igazából bárhol jó ezen a világon - a végén aztán úgyis hazajössz.

A végén? Máris a nagy finálét tervezed?

Most úgy érzem, hogy nincs motivációm. Jó lenne külföldre eladni A Szabadok Testvériségét. Közhely, hogy a magyar regények nagyon magyarok, de ezt talán értenék másutt is. Inkább egy olyan országban, ahol van tenger. Mert egy alföldi olvasó nem biztos, hogy ugyanúgy élvezi az ilyesmit. A vitorlázást jobban értik a tengermelléki népek.

Gyakran vitorlázol?

Fogalmazzunk inkább úgy, hogy imádok vitorlázni. Mint ahogyan űrhajózni is imádok. Szóval egyszer egy álló hajóra fölmásztam Barcelona kikötőjében, de amúgy soha. Én pesti gyerek vagyok - vitorlásuk a budaiaknak van.

Miért írtál pont modern kalóztörténetet? Ez valami gyermekkori rögzülés a kalandregényekből?

Nem, azokat mind most kellett bepótolnom. Kölyökkoromban sem voltam olvasós típus, mást csináltam. Rosszalkodtam. Tulajdonképpen előbb írtam, mint olvastam.

Hozzátartozik, hogy ezt az ötletet, amire a regény is épül, mi ki híján megvalósítottuk. A 2004-2005-ös időszakban volt egy tervünk, hogy szerzünk vitorlást - komolyan készültünk rá. Motiváltak a trópusi élményeink, plusz a vitorlázás. Mert hát arról mindenkinek van elképzelése, milyen is. De sajnos ez csak terv maradt.

Szóval szárazföldi patkány módjára gyürk_ 337?zt_e9l neki egy tengeri nagyregénynek.

Úgy valahogy. Olvastam hajózási szakirodalmat, lassan beleszoktam a szakkifejezésekbe. És hát a regény felét egy állóhajó írtam, a Dunán. Kilenc hónapig éltem ott.

Miként teltek a napjaid, hogyan írtad ezt a regényt?

Egy napom úgy zajlott, hogy reggel hétkor ki az ágyból, azután sirályetetés. Megnézem a reggeli híradót. Háromnegyed nyolckor leülök és tizenegyig munka. Utána kocsma, lejövök kávézni, kártyázni, majd vissza a lakásba és délután négyig-ötig megint munka. Tízkor-tizenegykor fekvés, ugyanúgy, mintha dolgoznék. Nagyjából így éltem.
Most persze nem így "működöm". Szét is vagyok esve.

Kell a keret az ember életének?

Persze, mindenképp.

Készül a következő mű?

Szeptembertől. Úgy terveztem, most nyaralni fogok. Eddig a szobában ültem - most is a szobában fogok ülni, de nem csinálok semmit. Kissé talán bizakodó vagyok: azt hiszem, novemberre be is fejezem. Megvan minden hozzá, jegyzetek, tapasztalat - csemegepultosként dolgoztam - csak le kell írni

Csemegepultosként?

Igen, vásárcsarnokban. Gyorsan meg is akarom írni.

Lehet gyorsan?

Ami a fejemben van, most nem igényel olyan szigort, mint A Szabadok Testvérisége, mert ezt összevissza is lehet írni. Külön történetek lesznek, bármelyiknek nekifoghatok, nem kell oldalról oldalra haladnom.

A szereplőid nem vetik meg az alkoholt. Te sokat vedeltél? Nyilván kellett az élményanyag.

Persze. A rumot egyébként meg lehet szeretni. Negyven fokban máshogy is hat az emberre, mint itthon. Másnap viszont fáj! dalmas tud lenni. Kiszárít. A látásodat is rontja.

Ugyan ez az interjú sör mellett készül, de amúgy sör vagy bor?

Inkább sör. Nem tudom megjegyezni a bormárkákat, típusokat. Nem is érdekel. Bár most nagy divat, hogy mindenki ért a borokhoz.

Térjünk inkább vissza komolyabb művészi tartalmakhoz. Ars poetica?

Ez változó. Nincs kialakult életem, még formálódik. Nem igazán tudom, ki vagyok.

Pedig szerettem volna megkérdezni...

Azt hittem, ahogy múlik az idő, majd határozottabban tudni, fogom, de nem. Fogalmam sincs. Leültem nemrég a géphez, megnéztem a jegyzeteket, és úgy éreztem, semmi közöm az egészhez. Sok mindentől függ, látja-e az ember a dolgok célját. Attól is, hogy van-e család, nő.

Ha boldog párkapcsolatban élnék, biztosan tudnám, ki vagyok, de már másfél éve csak sodródom. Azt tudom, hogy új életet kezdenék

Akadt mélypont írás közben?

Amikor elkezdtem nagy feladat volt. Nem láttam a végét, úgyhogy voltak persze nehéz pillanatok.

Nem akart homlokon csókolni a múzsa?

Áh, ilyen nincs. Ülsz a seggeden, és dolgozol.

Emberpróbáló egy ilyen szellemi teljesítmény?

Ha megy, akkor feltölt. Ha nem megy, akkor kicsinál.

A munka nem az, mikor írsz, hanem az, hogy fölfűzöd erre az egészre a napjaidat. Vele kelsz és vele fekszel. Ha éppen könyv közben lennék, nem is lehetne hozzám szólni. Muszáj, hogy minden nap ugyanolyan legyen, máskülönben nem lesz egységes az írás.

A készülő regénnyel együtt élni strapás. Mondjuk, ha egy nap, egy oldal.

Az bizony sok nap.

Írás közben, a napi két kurzus között - hogy ürítsem magamból a fölösleget - mindig lejöttem a kocsmába kártyázni.!  Négy-öt körül pedig, ha befejeztem aznapra, elmentem inni. Ez nem konkrét alkoholizálást jelent, csak lejövök ide a kocsmába és az öregekkel múlatom az időt.

Öregekkel? Miért nem fiatalokkal?

Nem nagyon tudok mit kezdeni a saját korosztályommal. A kocsma törzsközönsége kiszámítható: lehet tudni, hogy XY bácsi hét óra öt és hét óra tíz perc között befut. Ez biztos pont. A fiatalok élete kicsapongás és rendszertelenség.

Azt hiszem huszonöt évesen senki nem szokott ilyen fegyelemben élni, de ez kell az íráshoz.

Azért is mentem el csemegepultosnak, mikor befejeztem ezt, hogy egy kicsit megint emberek között legyek. Addig ez kimaradt.

Pedig zajlott a világ. A politika érdekel?

Nem.

Csak megkérdezem: milyen ember most Gerlóczy Márton? Nem tudja kicsoda?

Nem nagyon érdekel.

Télen tudtam: volt január-február táján két jó hónapom. Szeretném, hogy szeressek valami jót csinálni. De most nem érzem magam összeszedettnek, hogy tudjam, mi is az. Nem akarok vele foglalkozni, mert most rosszalkodom.

Az elmúlt fél évben egyébként is csak börtönkönyveket olvastam - valószínűleg arról van szó, hogy én is egyfajta börtönben éltem.

De már szabadultál.

Csak feltételesen.

Gerlóczy Márton: Nem akarattal nem akarok sehova sem tartozni

2008.06.24. 08:00 .:wendy:.

Gerlóczy Márton harmadik könyve, és saját bevallása szerint is első regénye, A szabadok testvérisége a Könyvhétre jelent meg az Ulpiusház Kiadó gondozásában. A szerzővel egy kávé mellett beszélgettünk haragról, elutazásról, hazatérésről és arról, miért is jó a csemegepultosok élete.

Az a sajátos harag, amivel téged nagyon sokszor jellemeztek az előző két könyved kapcsán úgy éreztem a Szabadok testvériségében is megvan, de már valamennyire csillapodott formában. Ez elmúlik, mint a kamaszkor, vagy máshogy jelenik már meg az írásaidban? Egyáltalán el fog ez valaha múlni belőled?

Remélem, hogy nem, de sajnos el fog múlni, de azt nem sikerként fogom megélni, hanem inkább beletörődés lesz. Miért ne lennék haragos? Olyan fantasztikus, ami ma körülöttünk van? Szeretném ha megmaradna ez. Ebben a regényemben lehet azért nem érezted olyan erősnek, mert a hőseim itthagyják ezt az egészet, pálmafák között rohangálnak, ott aztán nincs kire haragudjanak.

Miért gondolod, h el kell innen menni, csak akkor lehet nyugodtnak, boldognak lenni, ha nem itt vagy?

Erre válaszol a könyv, el kell menni, aztán vissza kell jönni. El kell menni ahhoz, hogy tudjad, hogy itt mi a jó és mi a rossz, és hogy benned mi a jó és mi a rossz. Az első kubai utam nagyon sokat változtatott rajtam, azóta sokkal békésebb vagyok, megtanultam sok mindent nem is feltétlenül arról a helyről, hanem erről vagy inkább Európáról. Azóta igénylem is, hogy elmenjek innen időről időre elmenjek innen, már nagyon rég nem voltam távol és érzem is, hogy kezdek agresszív lenni.

Valahol azt nyilatkoztad, hogy addig érdekel csak az írásod, amíg papírra nem veted. Tényleg ilyen könnyeden engeded el, amit írsz?

Nemcsak, hogy el tudom, hanem el is akarom engedni. Miután elkészült, bármilyen meglepő, már szinte utálom is, beszélni is utálok róla, hogy őszinte legyek. Nem azért, mert nincs mit mondanom, hanem mert!  két és fél évet ezzel töltöttem, és most már a következő jár a fejemben, már nincs vele semmi dolgom, befejeztem, lezártam. Úgy vagyok vele, hogy én írom, az olvasó meg elolvassa, vagy nem olvassa el ennyi. Nyilván, ha tanulmányt írnék a rendszerváltásról, akkor arról lenne mit beszélni, arról lehetne vitát folytatni, de az elkészült regényemről nem tudok. Ez így is lesz mindig, érdekelnek az olvasói, kritikusi reakciók, de hogy mi érdekel jobban, például, hogy mikor tudok leülni csinálni a következő könyvem, ami nekem ugye öröm, vagy pedig az, hogy az olvasók, meg a kritikusok mit mondanak, akkor inkább az előbbit választom. Amikor dolgozom, azt kívánom bárcsak befejezném már, aztán eltelik három hét és már ülnék vissza.

El tudod képzelni, hogy bármi mást csinálj?

Most nem, ez van, ez is volt mindig. De csinálok mást is a regényíráson kívül, például más dolgokat is írok. (nevet) Amúgy szeretnék kiköltözni a zöldbe, itthagyni a várost, Visegrádon a házunkban mást is csinálni, a kertben tevékenykedni például.

Igaz, hogy jobban örülsz a külföldi sikereidnek, mint a magyaroknak?

Ez ugyanaz miatt van, hogy nem bírok itthon élni, el akarok innen menni. A külföldi siker számomra azt is jelentené, hogy elmentem innen. Az, hogy ebből a könyvemből lesz-e valami külföldön, nemcsak rajtam múlik, például jól jönne egy ügynök, az sokat segítene. Az előző könyvekkel kapcsolatban most lesznek például cseh megjelenések, amelynek jobban is örülök, mint az olasznak, hiába nagyobb piac. Az olasz megjelenés például másfél éve történt, de azóta sem tudom, hogy fogadták ott, mert nem válaszol az olasz kiadó. Olvasói reakciók kanyargós utakon eljutnak hozzám, de a kiadó nem nyilatkozik.

A könyvben van egy részlet, amelyben azt írod "Minden, az elképzelésemre, meggyőződésemre vagy a társadalomban elfoglalt helyemre vonatkozó alternatívák közül én mindig a legalsó, legrövidebb választ ikszeltem be: egyéb. Foglalkozása: egyéb. Végzettsége: egyéb. Vallása: egyéb. Célja: egyéb." Miért alakult ez így?

Nem akarattal nem akarok sehova sem tartozni, ez így alakult. De ha már így alakult jól van ez így, nem szeretem a tömeget, a közösségeket, ez nem elhatározás, ez állapot, tény. Ez így jó nekem, ahogy mondod, oda le is írtam.
Jellemző rád is, ami a könyv hőseire, ez az "ahogy esik, úgy puffan" -életmód?

Igen, bár most már egy kicsit visszafogottabb vagyok. De a szereplőim, a csapat, amelyről a regény szól, valóban egy létező csapat, ha nem is hajón, de hasonló életvitelt folytattunk egy időben. Most már kevésbé,mondhatni, hogy leálltam, mert nem bírja a szervezetem.
A könyv gerince a saját utazásaidnak az élményét tartalmazza. Miért fontos az utazás számodra?

Szerintem mindenki szeret utazni, kevés embert ismerek, aki nem. A könyv egyik felében az öt évvel ezelőtti utazásaimat dolgoztam fel, a második felében már célzatosan, a regény miatt utaztam, hiszen a legtöbb helyre el akartam jutni, ahol a hőseim járnak. Egyedül az volt nehéz, hogy soha életemben nem ültem még vitorláshajón, pedig a regény ugye egy hajóút története. Egyszer majdnem beiratkoztam egy balatoni vitorlástanfolyamra, de éppen akkor futball világbajnokság volt és nem volt kedvem otthagyni a meccseket. De azért nem volt idegen tőlem ez a világ: volt egy időszak, amikor egy hajón laktam, egy állóhajón béreltem egy kabint, igaz ez azért nem egy vitorlás, nem is tenger, de segített. Egyszer azért elmentem a tengerre is hajózni, igaz, hogy csak halászhajón, de kellett az élmény, hogy tudjam, milyen az, amikor nincs körülöttem semmi, csak a víz. Így gyúródott ez a regény, két év munkája volt.

Meglehetősen hosszú lett a regény.

Azért, mert körbe kellett érni a hősöknek a földet, át kellett érni a másik oldalra, de azzal most lelőnék egy poént, hogy miért pont oda kellett átérniük, majd kiderül, ha elolvassák. Annyit mondanék csak, hogy a délkelet-ázsiai vizekre kellett elérkezniük a könyv végén. Eredetileg olyan háromszáz oldalra terveztem a könyvet,de amikor felismertem, hogy a dél-amerikai kalandokat és a Csendes-óceánt nem lehet harminc oldalban elintézni, természetszerűeleg lett hosszabb a könyv. De így is húztunk belőle majdnem száz oldalt. Sok területen, például Dél-Amerikában nem is jártam, úgyhogy ott a kutatásaimra kellett hagyatkoznom: filmekre, könyvekre, az internetre, fotókra. A kubai, jamaicai és európai részek mind saját élményeim voltak. A szereplők legfontosabb úticélja a jamaicai Port Royal, az egykori kalózfőváros volt. Oda például elmentem, bár kevés turista vetődik arra, mikor ott voltunk csupán három japán lézengett arra rajtunk kívül.

Miért pont a kalózok témáját választottad? Sokan mondják, hogy az a veszélye a regényednek, hogy ifjúsági regényként fogják kezelni, pedig te nem annak szánod. Hogyan sikerült megoldanod, hogy a kalózok témájával, kalózregények elemeit felhasználva, azokkal dolgozva, de mégsem gyerekeknek szóló kalandregényt írj? Meg lehet ezt egyáltalán oldani?

A kalóz téma egyszerű szerepjáték: ha négy csibész kikerül egy hajóra, szinte magától értetődik, hogy nem tengerésznek, hanem kalóznak nevezik magukat. Ám, ahogy haladtam az írásba szinte kötelességemnek éreztem, hogy elolvassam az összes nyavalyás kalózregényt, amit itthon be lehet szerezni, mert a téma vitt magával. Az érdekelt, hogy hogyan tudom ezeket beleszőni úgy az én történetembe, hogy ne jöjjön létre ifjúsági regény. Azoknak, akik ezt annak titulálják csak azt tudom mondani, hogy a mai gyerekek harminc éves korukig gyerekek, ha megnézzük, ma már senki sem csinál huszonöt évesen gyereket. Én is, a szereplőim is gyerekek még. Sokan mondják, hogy kamaszos vagyok még mindig, ez nem hiszem, hogy így van, vagy ha igen, akkor az egész generációm az. Nehéz volt jó arányban tartani a két vonalat, de valójában csak a rablás az egyetlen kaland a könyvben, ami konkrét kapcsolatban van a kalandregényekkel, azoknak a kliséire épít. Közben ez a regény egyszerű dolgokról szól: barátságról, szerelemről, a felkeresett országokról, meg arról az országról, amit itthagytak.

Népszabadság - Bächer Iván
2008. június 15.

A harmadik könyv

Nem író - legyintett rá nemrég az egyik legnagyobb kritikusguru. Kicsit meglepődtem, hisz az öreg, akit különben szeretek és becsülök, nagyapja lehetne a lesajnált Gerlóczy Mártonnak, akinek most, huszonhat éves korában jött ki a harmadik könyve.

Az első viharos sikert aratott. A másodikról alig esett szó. Ez, a harmadik, már most megjósolom, a kettő között lesz majd. A fogadtatás szempontjából persze, ami finoman szólva sem a legfontosabb értékmutató.
Meglepődtem a nagy tekintélyű irodalmár sommás ellegyintésén. Okát sejtem. Az első könyvben kevés az alázat, a megfelelni igyekvés, az irodalmi sodorokhoz való igazodás; nincsen nyelvi ügyeskedés, nincsen semmi kitaláció, nincsen még markáns saját hang. Annál több van pökhendiségből, fölényes ítélkezésből, odamondogatásból.
De hát épp egy apa, egy nagypapa ne tudná, hogy mi sem természetesebb? Hogy mikor legyen az ember mindentudó, ha nem húszévesen? Hogy egy húszévesről csak sejteni lehet még valamit? Én például azt sejtettem első könyvét elolvasva, hogy Gerlóczy író lesz.
Igaz, én nem vagyok kritikus. Nem írok kritikát, csak recenziót. Portrét. Valamit. Nem vagyok elfogulatlan. Drukker vagyok. És nemcsak az egy könyvet nézem magát, hanem az előző és a következő könyvet is, azt is, amelyik még nincs is megírva.
Én a második könyvben is láttam sok biztatót. Spekuláltam azon a könyvön is. És ez máris nagy dolog, ugye. Az írás erre való ugyanis. Hogy elgondolkodjunk rajta. Ráadásul én nemcsak a könyvön és szerzőjén spekuláltam olvasás közben és után, hanem magamon is. Ami még jobb. Hisz az írás még inkább való arra, hogy magunkon gondolkodjunk el. A Váróterem talán nem volt még megcsinálva kellőn. Nem volt kitalálva, megformálva, gonddal összecsiszolva. És mintha nem lett volna megszenvedve sem még. Volt nagypapaszeretet, persze volt, de mintha több lett volna az önszeretet még. De voltak jó jelek. A kamaszos mindentudás és a könyörtelen ítélkezés lassan átadta helyét a folytonos tapasztalásból óhatatlanul fakadó elbizonytalanodásnak.
Ez a harmadik könyv kalandregény. Én nem szeretem a kalandregényeket. Van elég kaland a valós életben is, minek kalandot kreálni. De ezt a könyvet nem kalandregénynek olvastam. Hanem útikönyvnek. Azt pedig szeretem. Különösen ha jó. Egyébként Gerlóczy kalandregénye is megfogott olvasás közben. Kezdtem elhinni a dolgot. De az útikönyv biztosan remek. Én úgy próbáltam olvasni, hogy levettem róla a kalandozást, kalózozást, piff-puffozást, mint egy fölös kabátot, és máris ott volt egy igen kedvemre való teremtés, egy jó kis útikönyv.
Igyekeztem kizárni például, amikor egy-egy fejezet e szavakkal zárult: "Egyenes fasszal előre!" - ez maradjon csak a kalózregényben. De aki Kubába készül, annak ezt a könyvet muszáj elolvasnia okvetlenül; ilyen élet- és szeretetteli útleírás nem hiszem, hogy sok született magyar nyelven e szép-szomorú szigetről. De a francia tájakon, Gibraltáron vagy Jamaicában való csavargás leírása is élvezetes. Ha lenne könyvkiadóm, azonnal szerződtetném Gerlóczyt színes, egyéni hangú, írói útikönyvek gyártására.
A Szabadok Testvérisége ráadásul nem is útikönyv csupán. Sok minden egyéb is. Van benne szép szerelmi szál. Vannak komoly alkohológiai és másnaposság-tudományi értekezések. Kicsit hajózási szakkönyv is ez. És tankönyv is. Tankönyv, de nem olyan tankönyv, amelyből az olvasó, hanem olyan, amelynek segedelmével az író tanul.
Szolgálhatnék nagyképűn tanáccsal, van rá hajlamom. Mondhatnám, hogy jót tenne a szerzőnek valami laphoz elszegődnie, és tán pár szemeszter sem ártana, mindegy, miféle szakon; egyetemre azért kell járni, hogy megtanulja az ember, milyen sok mindent nem tud.
De hát lap már nemigen van, egyetem pedig még annyira sincsen. Majd csak megtanulja Gerlóczy egymaga mindazt, amit neki muszáj megtanulnia.
A Szabadok Testvérisége igen tudatos könyv. Látszólag a menekülés könyve. De nem az. Hanem a rálátás könyve. A szerző elmegy jó messzire, hogy rálásson odahagyott világára, ahová visszatér majd. Most ezt kellett megtanulnia. A látást, a messziről valót.
Gerlóczy öregbarát. Vagyis meg tudja az időt becsülni. Ez már - ha máshonnan nem is tudnám - kiderül második könyvéből is, amely egy kicsit nagypapakönyv vagy nagypapavázlat inkább, nagypapaskicc. De a harmadik könyvnek is szép jelenete a francia kisváros terén petangozó öregek leírása. (Közbevetőleg: Gerlóczy alig kapott még csak bele az ő családi legendáriumának darabjait összeszedegetni; olyan "nyersanyag" gyűlt és - már elnézést a család élő tagjaitól, isten őrizze meg őket jó egészségben sokáig - gyűlik össze itt, amelynek feldolgozására három írói életmű sem lenne elegendő.)
Azt írja könyvében, Kuba tanította meg arra az indián igazságra, hogy aki túlzottan siet, az maga mögött hagyja a lelkét. De arra is megtanította a nyomorúsága dacára élettől harsogó sziget, hogy aki megáll, azt felzabálja a múlt.
Gerlóczy nem áll meg. Nem rohan, nem siet, sétál inkább, néha meg-megáll, körbenéz, szóba elegyedik, kérdez, figyel. Gerlóczy szenvedélyes szóba elegyedő, ismerkedő, barátkozó, rá- és persze elköszönő. Mert mennie kell tovább, és megy is, előre, hogy egyenes micsodával, avagy sem, az legyen az ő dolga, fontos, hogy megy, szépen, komótosan. Nem leszegett fejjel, nem magába mélyedve, hanem nyitott szemmel, nézve és látva, mégpedig másokra figyelve, másokat nézve, másokat látva, jegyezve és jegyzetelve, gyűjtögetve, tárolva, rendezgetve, rendszerezve, ahogy az ő szakmájában azt tenni kell.
Írni csak írás közben lehet. Az író ír, mert ez a dolga. Az írónak könyvei jönnek, első, második, harmadik és így tovább. Ez a világ rendje, nincsen semmi különös ebben. Gerlóczy Márton író. A többit meglátjuk, de ez az egy bizonyos már: író.

EXIT - 2008. június 11.

Egyenes fasszal előre - kiáltják Gerlóczy Márton új regényének hősei, Gilbert, az elbeszélő/naplóíró, Bugsy, Leslie és a Kölyök, s e jelmondattal elindulnak a Nagy Kaland felé.

Szerző: Gerlóczy Márton
Ár: 2900 Ft

Hajót akarnak venni, amin, akárcsak az igazi kalózok, csak csapatnak a tengeren, amerre akarnak, orrukban koksz, torkukban rum, freedom, happiness. Négy fiú/férfi, mind más okból, más indíttatásból az Igazi Érzést akarja megtalálni, a teljeset, ami - ezt hőseink a könyv végéig nem nagyon tudják - igazából nem, vagyis másképpen létezik. (Cherchez la femme, csak ennyit mondok).
Kalandból, izgalomból azonban jut nekik, több is, mint szeretnék, ezeket viszont inkább nem lőném le. Fontosabb az, hogy az első két kötetnél sokkal nagyobb ambícióval indult neki a szerző: ez itten bizony komoly nagyregény akar lenni, stabil, átgondolt szerkezettel, csapongónak tűnő, de kézben tartott történetvezetéssel, finoman vándorló motívumokkal, klassz poétikai trükkökkel, jellemfejlődéssel, sok utazással, kisebb-nagyobb bölcseleti betétekkel és néhány fontos tételmondattal.
Gerlóczy levetkőzte számos gyengéjét, úm. a szócsőszereplők alkalmazása, a hatásvadász mondatok és a poétikai egyenetlenség, viszont megtartott néhány erősséget, mint a stílusérzék, a fiatalos vadság és az őszinte, töretlen hit az írás erejében. Annak ellenére, hogy kissé túlírt lett a cucc, bőven megugorja a lécet.

Interjú Gerlóczy Márton íróval, 2008. június 10.

ekultura.hu Hogy jut eszébe bárkinek, aki egy tengertelen országból származik, hogy kalóz-kalandregényt írjon? Hogy úgymond kalóznak álljon?

Gerlóczy Márton Úgy kezdődött, hogy sokat utaztam egy időben, és a vitorlázás csak később került a képbe úgy, hogy el kellett jutni ezekre a helyekre. Végül is ugyanúgy, ahogy a kalózok.

Onnan indult az egész, hogy Kubát megírjam, meg egy pár országot. De akartam valami történetet, valami izgalmat, valami regényszerűt. Nekem is kellett, hogy izgalmasabb legyen írni.

Lehetett volna tengerésztörténet, de az nem olyan izgalmas, hogy négy ilyen csibész elmegy tengerészkedni. Aztán később jött, hogy ezek a dolgok valóban léteznek, s nem csak a mesékben. És akkor már inkább olyan történetet írtam.

Később már úgy utaztam, például Jamaicába, hogy a Port Royal nevű várost megnézzem, és akkor ezt beleszőttem. De eredetileg tényleg csak Kubát akartam megírni.

ekultura.hu Rögtön a könyv elején találni egy óriási igazságot, miszerint úgy lehet valóban megismerni egy országot, hogy az ember egy hétig mindennap beül ugyanabba a kocsmába. Ezt a tapasztalat mondatta veled?

Gerlóczy Márton Többször voltam Kubában, de egyszer sem sikerült elhagyni Havannát. Pedig elhagyhattam volna. Általában úgy történik ez, hogy megérkezik a turista, aztán végigmegy az országon, és mindenhol eltölt egy fél napot. Én meg egyszerűen nem tudok kijönni, nem hogy Havannából, azon belül is egy kerületből.

Ugyanígy, ahol most ülünk, a XIII. kerületben, az összes kocsmában jártam már.

Én egy ilyen helyi gyerek v! agyok. Nem nagyon mozdulok ki innen, az Újlipótvárosból, és megfigyeltem, hogy máshol is így csinálom.

Például Havanna óvárosában a rendőröket is ismerem. Egy idő után már velük is együtt ittunk esténként.

ekultura.hu Mennyiben befolyásolta az anyaggyűjtés magát a könyvet? Mennyiben módosított az eredeti elképzeléseden?

Gerlóczy Márton Nagyon befolyásolta. Mivel életemben nem ültem még vitorlás hajón, ezért amellett, hogy természetesen beszereztem hajózással kapcsolatos könyveket is, hogy tudjam, hogy ilyen csomó, olyan csomó, a regények is sokat segítettek, amiket aztán beépítettem a könyvbe is. Az egyik szereplő ezeket olvassa. Ezekből tanultam a legtöbbet magáról a tengerész életről.

Szóval volt egy olyan része az anyaggyűjtésnek, ami otthon történt, de bárhova utaztam, mondjuk, Londonba, elmentem a tengerészeti múzeumokba, és nagyon élveztem. És egyszer Barcelonában sikerült feljutnom egy hajóra a kikötőben, ami múzeum is egyben. Az volt az egyetlen vitorlás hajó, amire sikerült felmásznom és közelről megnéznem.

De azért elmentem hajózni egyszer egy halászhajóval egy egész napot, úgyhogy sikerült olyan messzire menni a halászhajóval, hogy ne legyen sehol semmi, csak a tenger. Ez az, amit akartam egyszer látni, hogy milyen.

Voltak ilyen terveim, hogy valahogy elmegyek vitorlázni, de a Balatonon nincs kedvem vitorlázni. Úgyhogy ez nem sikerült.

Viszont mondják - bár még nem sokan olvasták végig a könyvet -, hogy mindenki elhiszi, hogy ilyen egy vitorlás. Úgyhogy ezt a részét úgy tűnik, sikerült megírni. És olyan is mondta, aki vitorlázik.

ekultura.hu A Szabadok testvérisége megoldásaiban kicsit más, mint a korábbi regényeid, de továbbra is érezni az elégedetlenség-harag-elvágyódás tematikát. Te hogy érzed, az új regény mennyire mozdult el ettől a tengelytől?

Gerlóczy Márton Az előző könyvben arról volt szó, hogy el kéne menni. Ez itt a beteljesülés. Amikor azt mondom, hogy innen el kéne menni, az nem azt jelenti, hogy nem is kell visszajönni. De előbb el kell menni - és ez így is történik a könyvben -, hogy aztán haza lehessen térni.

Ez mindenképpen izgalmasabb, mint ülni otthon.

Mindig is csavargó voltam, és utazni is ezért szerettem, szeretek, bár mostanában már nem akarok annyira. Lehet, hogy a könyv miatt is, de most jól érzem itthon magam, egy kis nyugalomra vágyom.

Úgy kezdődött ez a könyv, hogy akkoriban, három-négy éve volt egy ilyen csibész társaságom, akikkel szerettem és szeretek is rosszalkodni. Manapság a kamaszok nem csak a tizenévesek, hanem az emberek úgy harmincéves korukig azok maradnak. Én így látom. Meg lehet figyelni, hogy harmincévesen nyugszanak meg. Akkor mennek szülni a nők. Így aztán azt mondják, hogy ez kamaszos dolog. Fiatalokról szól, huszonévesekről, harmincasokról is.

Ugyanakkor egyáltalán nem kamaszos, hogy két éven keresztül le tudok ülni és meg tudok írni egy regényt. Pont azért, mert ezt a vágyamat ott éltem ki. Mert ez egy valódi terv volt, hogy szerzek egy hajót.

ekultura.hu Egy másik interjúmban Hidasi Judit írónő mondta, hogy most már rengetegen írtak a huszonéves, harmincas szingli nők problémáiról, és ideje, hogy egy férfi írjon ilyesmit a férfiak oldalár! ól.
'c9rzed te azt, hogy a Szabadok testvérisége valamennyire megvalósítja ezt?

Gerlóczy Márton Nem, mert általában a szingli regények ilyen városi történetek. Ami a könyvemben van, az csak egy játék. Ilyen a valóságban nincs, és nem lehet.

ekultura.hu Nem is a történetre gondoltam, hanem magára az érzésre. Mennyire fejezi ki a korosztályod hangulatát?

Gerlóczy Márton Egy nagyon szűk rétegét igen. Sokkal hedonistább életvitel ez annál, hogy általánosíthassuk. Nem erről szól az élet. Egyébként maga a kalóz nyilván párhuzamot jelent. Ahogy az ember elképzeli, hogy milyenek lehetnek.

ekultura.hu Van üzenetértéke a címnek? Annak, hogy "szabadok" és "testvériség"?

Gerlóczy Márton Nincs. Direkt így kezdődik az ismertető, mert voltak problémák, hogy a cím értelmezhetetlen. A tizenhetedik században sokan összegyűltek Tortuga szigetén. Ez egy létező közösség volt, és őket nevezték így. De maga a cím Steinbeck Aranyserlegcímű regényéből jön. Azokra utal, akik annak idején Tortugáról átköltöztek Port Royalba.

Nekem tetszik a hangzása.

ekultura.hu Hogyan lehet továbblépni egy ilyen nagyregény után.

Gerlóczy Márton Már írom a következőt. Augusztusban fejeztem ezt be, és szeptembertől novemberig anyaggyűjtés zajlott. De most nem könyvtárba, hanem csemegepultokhoz jártam. A piac világa mindig érdekelt, és gondoltam, kicsit kimozdulok a lakásomból, mert előtte két évig ott ültem, mint egy hülye. Leszámítva az utazásokat.

És vágytam az emberekre, az életre, és csemegepultos voltam az egyik csarnokban, ahol remek anyagot gyűjtöttem, és ez lesz a következő, amit megírok. Most egy kicsit félretettem, nem akarok vele foglalkozni, de ez lesz a következő, amit megcsinálok novemberig.

ekultura.hu Akkor ez már teljesen más lesz, ugye? Említetted, hogy lekerekítetted az első témakörödet.

Gerlóczy Márton Nálam nem lehet gondolkodni témakörökben. Ez jött. Ez most az írásról fog szólni meg a csemegepultról. És a nőkről. Mert azt eddig kihagytam.

EXIT - 2008.június 4.

Interjú Gerlóczy Mártonnal
Néhány év csend után újra robbant Gerlóczy Márton, ezúttal egy vaskos (kaland-? kalóz-? bölcseleti? utazós?) regénnyel, A Szabadok Testvériségével, amiben ugyan minden benne van a korábbi könyvekből, mégis minden más lett, több egy kicsit. Az mindenesetre biztos, hogy súlyos darab.


Eltekintve a Hét főbűnben megjelent elbeszélésedtől, két-három éve nem hallottunk felőled. Csak mi nem figyeltünk, vagy tényleg eltűntél egy kicsit?

Nem tűntem el, dolgoztam. Ez a könyv már augusztusban elkészült és a novemberig tartó "utómunkálatok" alatt már bele is kezdtem a következő anyaggyűjtésébe. Korábban is megjelenhetett volna, de végül is nem bánom, a május szép hónap. Ha esetleg a nyilvánosságra gondolsz, azt nemcsak én kerülöm, ő is kerül engem. Nem bohóckodom.

Amikor utoljára beszélgettünk, épp mindenféle egzotikus utazásokat terveztél, a könyv alapján pedig úgy sejthető, egyet-kettőt abszolváltál is. Ezek már anyaggyűjtő túrák voltak?

Akkoriban sokat utaztam, és egy idő után ezek az utazások és az életem is szorosan összefonódott a regény alakulásával. Amikor mi legutóbb beszéltünk, az élményanyag fele lehetett meg, és nem is tudtam még biztosan, hogy hova fut ki ez az egész. Aztán megterveztem a hősök útját, és amennyire az időmből és a pénzemből tellett, eléjük mentem. Elutaztam olyan helyekre is, ahová egyébként nem szándékoztam menni, Kingstonba, Gibraltárra. Összekötöttem a kellemest a hasznossal.

Mennyire önéletrajzi eredetű a könyv? Persze, nem a pénzszállító kirablására meg a lövöldöza 9sre gondolok, hanem az úti impressziókra, útleírásokra.

Az egész Kubával kezdődött, ami nagy hatással volt rám és mindegy, hogy mi az, ami nagy hatással van rád, arról kell írni. Már a Váróterem írása alatt kikívánkozott belőlem, de nem találtam neki formát. Aztán, úgy 2005 tavaszán, amikor igen kicsapongó életet éltem, kiterveltem a barátaimmal, hogy szerzünk egy hajót, és megyünk, amerre látunk. Pár hétig volt is reális esély rá, de persze nem sikerült. Jó kis szerepjáték lett volna, játszottuk volna a kalózt a tengeren. A mai napig szívesen mennék. Aztán amikor láttam, hogy ez persze nem sikerülhet, gondoltam, megírom, hogy mit csináltunk volna.

Mindegyik regényedben van egy "utálom ezt a világot, és le akarok lépni innen" motívum, de ebben az utolsó könyvben mintha kezdenél kigyógyulni ebből.

Ha ma végigmegyek egy pesti utcán, százból hetven ember azt fogja mondani, hogy szívesen elhúzna innen. És ez máshol is így van. Ez volt a Váróterem mottója, amit már az utazásaim tapasztalatából merítettem. Bárhova is mentem, ott az emberek nagy hányada arról beszélt, hogy mennyire szívesen lelépne. Akik nem, azok vagy nagyon jól élnek, vagy nem mernek kimozdulni a biztonságos otthonukból, vagy nem tudják, hogy hova mehetnének, mert nem voltak még távol. Kigyógyulok lassan, sajnos. De nem azért, mert sikeresen veszem az akadályokat, hanem mert sikertelenül. Ez nagy különbség. Ugyanakkor, amire te gondolsz, igen, ez az utolsó "kamaszregényem", ennyi elég volt belőlük.

Honnan a kalandregény iránti vonzalom? A korábbiakban messze nem a sztori vitte a könyveket, itt viszont igen sokat építettél rá...

'c9n nem voltam soha kalandregényes. Nem ültem tinédzserként a szobám magányában ezeroldalas kalandregényekkel. Volt saját kalandregényem, amit éltem. A Szabadok Testvériségének van egy szála, az egyik főhős szenvedélyén keresztül, ami betekintést és felszínes áttekintést nyújt ezekről a művekről, híres, úgynevezett kalózregényekről, amiken sokan felnőttek. Viccesnek tartottam, hogy azokon a vizeken vitorláznak 2006-ban, ahol ezek a könyvek játszódtak. Útikönyv- és kalandregény-történet is egy kicsit, arról nem is beszélve, hogy mennyit segítettek ezek a művek abban, hogy megértsem a tenger és a tengerészek világát. Így aztán, kis iróniával élve, e klasszikusokhoz hasonló szerkezetű kalandok cselekményét csempésztem a történetbe.

Visszavettél az odamondós stílusból, egy szikárabb, feszesebb prózanyelv javára. Jól érzem?

Nem. Csak felosztottam a karakterek között. Soha nem voltam csak odamondós. Az nagyon kevés lenne egy élvezhető szöveg megalkotásához. Ebben a könyvben a napló írójának jut a legtöbb szerep, övé a prózai nyelv, de ezt a bizonyos odamondóst sem dobtam el, csak átadtam a szereplőknek, a dialógusoknak, az akciónak, ami a történetet viszi, és annak a történetnek éppen az odamondós karakter a hőse, Leslie.

A korábbiakhoz képest ez egy igazi nagyregény - több száz oldalon, népes szereplőgárdával, rengeteg helyszínen, számtalan fordulattal. Hogy jött ez a műfajváltás?

El kellett emelni a történetet, hogy ne vegyem nagyon komolyan. Ez volt az én íróiskolám, és ezt tekintem az első regényemnek is. Azért választottam ezt a formát, hog! y kipr_f3báljam magam, vajon képes vagyok-e ilyen szigorú szabályok mellett dolgozni és élni. Nem volt könnyű. A lakásom lassan hajóvá alakult, aztán el is költöztem egy állóhajóra, próbáltam minden körülményt ehhez igazítani, és miután belejöttem, már nem is volt szükség ezekre a külső segítségekre. Nagyon lelkes voltam, de amikor rájöttem, hogy ez mégsem fér bele háromszáz oldalba, ahogyan először terveztem, kétségbe estem. Úgy éreztem, meghaladja a képességeimet, túl fiatal vagyok még az ilyen szigorhoz. Amin azóta dolgozom, kellemes kis felüdülés A Szabadok Testvériségének megírásához képest.

Rendkívül fontosak az egyes helyszínek: Kuba, Jamaica, Új-Zéland stb., amiket lírai, miniesszészerű betéteken keresztül ismerünk meg. Ha jól sejtem, a hely szellemének megragadásánál nemigen akartad visszafogni magad.

Imádom a tájleírásokat, azoknak költészetét. Ugyanakkor ez a legnehezebb is. Látványt, illatokat, a természet játékát az emberi tapasztalással összegyúrva megjeleníteni. Hogy ott érezzem magam, és lehetőség szerint az olvasó is. Gyönyörű helyek ezek, és ezekkel a gyönyörűségekkel sokszor az ember nem tud mit kezdeni, nem tudja szavakba önteni. Ha semmi másra nem is, erre biztosan jó a líra.

Óriási kalandvágy feszíti a könyv szereplőit. Számodra mit jelent ez a szó, azaz mi lenne a nagybetűs Kaland? Egy regény megírása mondjuk?

Számomra az lenne a kaland, ha olyan harmóniában élhetnék, hogy valami igazán jót hozzak létre. Az a kaland, létrehozni, megalkotni valamit, aminek végeztével olyan öröm jár át, amit eddig csak pillanatokra siker 'fclt megközelítenem. A kiegyensúlyozottság számomra egyre elérhetetlenebb célnak tűnik, és az oda vezető utat sem nevezném kalandosnak. A regény kalandja, a menekülés, az út kalandja.

gyongy.hu
Egy éjszakás, egy nappalos
1 férfi, 1 nő: Gerlóczy Márton és Karafiáth Orsolya

Két éve, amikor megjelent Gerlóczy Márton első regénye, a teljes ismeretlenségből robbant be az irodalmi köztudatba. Csodagyereknek nevezték. Azért ír, mert jólesik neki. Karaciáth Orsolya kilencévesen írta első versét, kamaszként szerelmeihez költött strófáit vetette papírra. Azóta két verseskötete és egy regénye jelent meg. A szerelem költőnőjeként vált ismertté.

Egy férfi: Gerlóczy Márton

"Kilencévesen is örömet szerzett, ha kiírhattam magamból érzéseimet. Gyerekként megszemélyesítettem minden kedvenc tárgyamat, kamaszként novellákat írtam. Csak odáig érdekel az írás, amíg papírra vetem. Fantasztikus, amikor megszagolhatom a frissen kinyomtatott könyvet, aztán felrakom a polcra.

Regényem megjelenésekor minden nap interjúra kellett menni vagy tévében szerepelni. Nehezen viseltem. Nem szeretem a felhajtást magam körül. Persze vannak jó oldalai is, hogy "nagy emberek" szóba állnak velem, hogy beszédtéma vagyok Jancsó Miklósnál, Bâcher Ivánnál, Göncz Árpádnál és még folytathatnám. De nem foglalkoztat a siker. Nem járok író-olvasó találkozókra, nem ücsörgök kávéházakban, nem ott írogatok, hiszen ez az én belső magánügyem. Amikor egy regényen dolgozom, korán kelek, a reggeli kávé után leülök a számítógép elé, és csak jönnek a szavak egymás után.

Első regényemben iskolai pályafutásomról vagy inkább vesszőfutásomról írtam. Csavargó gyerek voltam, lázadó, lógós, aki leckét soha nem írt, nem is tudtam letenni az érettségit. Jó érzés volt összerakni emlékeimet egy regényben. Azóta lenyugodtam, nem járok bulizni sem - már unnám. Második regényem nagyapám tiszteletére született, aki nagyon fontos volt számomra. Szobrász volt és érdemes volt odafigyelni a szavaira. Ő tartotta össze a családot. Fájdalmas volt az írás. Családi életem bonyolult: öt testvérem van, és kérdéses, ki az apám, de tartom velük a kapcsolatot.

Napjaim egyhangúan telnek. Gyakran járok moziba, tévém nincs. Már nyár végén rettegek a hidegtől. Utálom a telet, szinte soha nem töltöm itthon. Ha tehetem, elhúzok melegebb éghajlatra. Van valaki mellettem, akit nem barátnőnek hívok, mert sokkal több annál. Azt tervezzük, együtt elcuccolunk ebből az országból hosszabb időre. Ő Franciaoszágba szeretne menni, én Spanyolországba, de hajlandó vagyok kompromisszumra. Előtte még Kubában, a forradalom nemzeti ünnepén jelképesen összeházasodunk. De minden bizonnyal itthon élünk majd. Szeretnék más elfoglaltságot is találni az írás mellett, olyat aminek van értelme. De csak azért, hogy pénzt keressek, semmi nem érdekel. Továbbtanulnék, de a papírra nincs szükségem, természettudományi előadásokra szívesen járnék. Írni addig fogok, amíg élvezem."

Nagy Könyv - interjú
Róka, kis herceg meg egyebek

Egyetlen íróként szerepel A Nagy Könyv arcai között Gerlóczy Márton. Az Igazolt hiányzás és a Váróterem szerzőjét A kis hercegről és a forgatás alatt szerzett élményeiről kérdeztük.

Nagy Könyv: Mikor olvasta először A kis herceget?

Gerlóczy Márton: Nyolc-kilenc évesen, nem emlékszem pontosan.

N. K.: És tetszett a könyv?

G. M.: Persze, plusz volt otthon egy borzalmasan rossz musical film, azt is sokszor megnéztem. Bár azokat a részeket, amelyekben énekeltek, mindig továbbtekertem.

N. K.: Gondolom, a forgatás miatt újraolvasta a regényt. Változott a véleménye?

G. M.. Most is tetszett, de azt el kell mondanom, hogy az én személyiségemhez nem ez a feldolgozás áll közel. Ugyanakkor most nem lett volna jó ötlet úgy hozzányúlni A kis herceghez, ahogy én gondolnám. Például kapásból lelőném a rókát...

N. K.: Miért?!

G. M.: Felnőtt fejjel egészen mást gondolok a regényről, amihez hozzátett a forgatás is, hiszen rengeteget foglalkoztam magam is a könyvvel. Ez egy rövidke regény, de a film ideje is az, tehát a nagyon híres gondolatokat kellett belesűríteni a filmbe, mint a rózsa, szeretet, tao.

N. K.: Miről szólna a saját filmje?

G. M.: Lélektani szempontból dolgoznám fel és biztos, hogy hosszabb lenne, mert 23 perc nem elegendő rá.

N. K.: Kinek a lelke állna a középpontban?

G. M. : Saint-Exupéry-é. A kis herceg az író gyerekkori énjének is felfogható. Van, aki azt mondja, hogy a rózsa az édesanyját jelképezi, míg más vélemények szerint a feleségét, Consuelót. Persze mindketten nők, bármelyikük lehet, hiszen a rózsa a nőiség szimbóluma is. Vagy az a kis pedofília, amit sokan feltételeznek.

N. K.: Egy ilyen feldolgozással az egész kultusz összedőlne...

G. M.: Ezt a kultuszt már sokan össze akarták törni, de jómagam nem erre törekszem. Pusztán más aspektusait is bemutatnám a műnek.

N.K.: Milyen volt kamerák előtt állni?

G. M.: Alapvetően nem szeretem, ha fotóznak. Nem színész vagyok, hanem író, és életemben először kerültem ilyen helyzetbe. Emellett meg kellett tanulnom együttműködni a stábbal, ami először nehezen ment, de utána rájöttem, hogy másként nem működőképes a dolog. Ez számomra fontos hozadéka volt a munkának.

N. K.: A kis herceg A Mester és Margaritával került párba. Mit tippel, melyik film jut tovább?

G. M.: Ez természetesen attól függ, amin sokan gondolkodnak: vajon a kedves néző miért, és mire szavaz. A könyvre? A filmre? Az Arcra? Ha a könyvre, akkor a mi kis angyalkánk, ha az arcra, akkor Hernádi Judit ördöge jut tovább. Ha pedig a filmre... nem tudom. A Nagy Könyv magyar lesz, egyik külföldi műnek sincs rá esélye, tehát nekem tulajdonképpen mindegy, hogy mikor fejezem be az ezzel járó szereplést.

Szanyi Erika

litera.hu, 2005. 06. 01.
Váróterem küszöbén - Levélinterjú Gerlóczy Mártonnal

Gerlóczy Márton első regénye, az Igazolt hiányzás  a 2003. év legviharosabb könyvsikere lett. A nagy marketing-kampány és a lelkes olvasóközönség ellenére néhány kritikus elmarasztalta, néhány pedig merészségét dicsérte a könyvnek. A napokban jelent meg Gerlóczy Márton következő könyve, a Váróterem. A  fiatal szerzőt az írásról, jövőbeli terveiről kérdeztük.  

2003-ban jelent meg első regényed, az Igazolt hiányzás. A regény
meglehetősen vegyes kritikai visszhangot váltott ki, ugyanakkor nagy
számú olvasóközönséggel is büszkélkedhetett. Két év távlatából Te
hogyan viszonyulsz az első könyved sikeréhez? Az írás szempontjából inspiratív vagy gátló hatású volt a könyved körül kialakult nagy
érdeklődés?

Nem olvastam utólag az Igazolt hiányzást. Akkoriban nagyon nehéz volt megítélni, mi szól a szövegnek és mi nekem. Gyakran a könyvet kritizáló írások a személyem elleni tiltakozást közvetítették. Kaptam hideget, meleget. Talán túl erősen és túl sokat mutatva festettem le a belterjes budapesti értelmiség féltett mindennapjait. Aztán egy idő után rájöttem, hogy hasznomra válhat az ingyen közvélemény-kutatás, és vontam egy átlagot. A siker ilyenformán a személyiségfejlődésemre nagyobb mértékben hatott, mint a büszkeségemre. Nehezen tudnám megítélni, miként hatott a felhajtás az írásra. Nincs lehetőségem visszautazni az időben, és újrajárni az utamat másképpen. Ami engem illet, az írásaimra egyébként sem a közönség, a siker, vagy a kritikusok hatnak. Én nem megfelelni akarok, hanem élvezni azt, amit csinálok.

Néhány külföldi kiadó jelezte, hogy megjelentetné az Igazolt
hiányzást és az is szóba került, hogy film készül a regényből. Mi
valósult meg ezekből a tervekből? Mit gondolsz, milyen lenne az első könyved külhoni fogadtatása?

Volt komolyabb érdeklődő, aki filmet készített volna. Amikor csődbe ment a "hatalmas” terv, egy pillanatra sem voltam elkeseredett. Egyfelől nem igazán bíztam abban, hogy sikerül találni valakit, aki figyelembe veszi majd az én létezésemet is, és akivel együtt, összhangban létrehozhatunk valamit. Másfelől elég lehangolónak tartom az egész magyar filmipart. Örülök, hogy végül nem készült film. A könyvre sok külföldi érdeklődő volt és van, de ezek nagyon lassú folyamatok. A napokban vette meg a könyvet egy olasz kiadó. Ennek sokkal inkább tudok örülni, mint a magyarországi sikereknek. Aztán hogy milyen fogadtatása lesz, majd meglátjuk. 
 
Második könyved, a Váróterem a napokban jelent meg és már
számos sajtóorgánumnak felkeltette az érdeklődését. Te mennyire
érzed "sikerültnek" a második könyvet? Milyen tanulságokkal jártak az első könyveddel kapcsolatos visszajelzések?Mit akartál  másképp
csinálni a második könyvedben?

Nem akartam másképp csinálni a második könyvet. A koncepcióm nem ez volt, nem az akarat munkált bennem, hogy jobbat vagy sikerültebbet csináljak. Valami nyomta a lelkemet, és azt el kellett távolítanom, ki kellett printelnem a lapokra. Nem szoktam sikerültnek nevezni semmit, soha nem vagyok elégedett. Akkor annyira, most ennyire futotta. A kiadónak tetszett az is, ez is, és onnantól pedig egy egész más úton indul el a könyv. Az én utam az, amikor napjaim minden óráját átszövi a készülő szöveg világa, amikor abban élek reggel, este, és leginkább a billentyűzet előtt. Egyszerűen szeretem ezt.

Az Igazolt hiányzással kapcsolatban sokan kifogásolták, hogy nincs
határozott koncepciója, kompozíciója. A Váróterem láthatóan
kompozíció tekintetében sokkal tudatosabb munka: a főhős egyszerre írja személyes élettörténetét és egy cikksorozatot, így a részek
váltakozása sajátos ritmust is ad a szövegnek. A kompozíciós
fegyelemre való törekvés azt (is) jelenti, hogy megváltozott az íráshoz
való viszonyod?

Engem egyáltalán nem zavart, hogy az Igazolt hiányzásnak nincs kompozíciója. Miért is lenne? A lázadó hülyegyerekek nem a kompozícióikról híresek. Az irodalom sem feltétlenül. Az Igazolt hiányzás egy szöveg volt, hosszú, lendületes és őszinte mondatokkal, amelyekben sokak magukra ismertek, és ez fontosabb annál, mint hogy megfeleljünk egy mesterség szabályainak. Nem vagyok mesterember. A Váróteremnek sem csak azért van kompozíciója, mert megváltozott az íráshoz való viszonyom. Persze változott is valamelyest, de a halálról csapongva írni - pláne ha az ember közeli hozzátartozójának haláláról van szó - szerintem tiszteletlenség lett volna. A feszült, mozdulatlan légkörnek volt szüksége a monoton ritmusra, ami a konstrukció alapja lett.

A cikkek, más néven, a "leckék" természettudományos fejtegetések,
utópisztikus elmélkedések az élet jövőbeli lehetőségeiről. Gerlóczy
Mártonnak milyen jövőbeli elképzelései vannak írásról, munkáról,
életről? 

A cikkek leginkább a jelenről szólnak, vagyis azt szeretnék közvetíteni, hogy a jövő itt dől el, a jelenben. A magam részéről szeretnék megteremteni egy olyan életvitelt, amelyben jókedvűen, kiegyensúlyozottan tudok dolgozni, mert nekem ez szerez örömöt. Úgy érzem, változások jönnek, túl régóta egyhangú az élet. Én várom is, és részt is szeretnék majd venni benne.

Maszárovics Ágnes

[napló]
Azonosították a saját könyvével

Gerlóczy Márton Igazolt hiányzás című első, életrajzi regényével szinte berobbant a magyar irodalomba. Áprily Lajos dédunokájának, a huszonhárom éves írónak második, Váróterem című regénye most jelent meg, melyet legutóbb a Bástya könyvesboltban dedikált.

- Az interneten sokféle vélemény olvasható két könyvével kapcsolatban. Kinek a véleményére ad?

- Inkább azok véleményére, akikkel személyesen beszélgetek. Vannak barátaim, a szerkesztőm, egyébként senkinek a véleményére nem adok. Teszem a dolgom, utána esetleg kérek segítséget, megkérdezem, hogy tetszik, mi jó, mi nem.

- Mikor kezdett írni?

- Kilenc-tíz éves koromtól kezdve írok. Rengeteg novella van, mindenféle írások, az Igazolt hiányzás pedig könyvvé kerekedett.

- Kinek ír?

- Magamnak. Az egy következő lépés, amikor úgy döntök, hogy kiadom a kezemből. Nincs célközönség.

- Négy általános és három középiskolába járt, a legtöbb intézményből kirúgták, többször évet ismételt, még irodalomból is megbuktatták, az érettségit sem sikerült megszereznie. Lehet az írást tanulni?

- Nyilván lehet, de az már más. A "mesteremberség" nekem nem feküdne. Beszélni meg lehet tanulni, szavakat lehet tanulni, fegyelmet, odafigyelést, egy-két szerkezetet, de a költőiséget nem lehet megtanulni.

- A munkában fegyelmezett?

- Amikor dolgozom, fegyelmezett vagyok.

- Ki a kedvenc írója, költője?

- Nincs kedvencem. Mostanában annyit kérdezték, nem szeretek kiemelni senkit.

- Ki a példaképe?

- Példa? Az nincs. Ha lenne, nem lenne egyéni hangom. Azt mondják, azért az van.

- Nem is szeretne senkihez hasonlítani?

- Nem azért, mert nem szeretnék, hanem mert így alakult.

- A Nagy Könyv című játékban ön dolgozza fel a tizenkét mű egyikét. Elárulja, melyiket?

- Enyém A kis herceg. A szavazás napján mindenki hármat választott, plusz egyet, aztán ki kellett "matekozni", kinek melyik jut. Volt egy másik, ami maradt, a Tüskevár, azt nem akartam, inkább ezt választottam.

- A kis herceget szerette?

- Nem az dolgom, hogy szeressem, hanem hogy saját gondolataim mentén bemutassam. Gyerekkoromban olvastam, most át kellett megint tanulmányoznom.

- Van ideje olvasni?

- Olvasni mindig van időm, nekem más az időbeosztásom.

- Mit olvas?

- Kortársból magyart nem, klasszikusból mindent.

- A százas listán a hazai kortárs irodalom eléggé hátul végzett.

- Kortársaink sajnálják, én nem. Nem elég jók, nem őket szeretik az emberek. Én sem sértődnék meg, ha nem kerülnék a lista elejére.

- A kortársról csak később derül ki, mennyire maradandó. Gerlóczy Márton mennyire alkot maradandót?

- Meg kell halni ahhoz, hogy valaki nagy legyen. Mindenben így van, bár legkevésbé az irodalomban. A Váróterem inkább időtállóbb könyv, mint az Igazolt hiányzás. Nincs időhöz kötve, játszódhatna korábban és később is. Ebben általánosabb, a korosztályomra jellemző érzéseket akartam bemutatni, elemezni, ez csak egy "kellemes" háttér a nagypapa témájához.

- A nagypapatörténet személyes?

- Igen. A lényeg nem az, amin én átmentem, hanem az általános emberi. Akkoriban nem ezt a könyvet, hanem egy másikat akartam írni, de ez történt, nekem mindig az kell, ami leginkább áthat.

- A következő regény a fejében van már?

- Már öt éve megvolt, csak nem árulom el. Valamit leírtam belőle, vannak terveim, el kell utazni egy-két helyre; ha egy olyan helyről szeretnék írni, ahol még nem jártam, oda el kell menni.

- Hogyan képzeli a jövőt?

- Sehogy. Egy-két hétre, hónapra, talán decemberig tudnám megmondani, mi lesz.

- Az íráson kívül foglalkozik valamivel? Van munkája?

- Mindig más van, szeptemberig például ez a Nagy Könyv.

- Úgy értem, valami konkrét munka.

- Előfordul, hogy van. Nem olyan munkáim vannak, hogy el tudnám mondani, lent voltam reggel és eladtam négy tejfölt. Olyan nem lesz, hogy nyolc órát dolgozzak, az nem nekem való.

- Az ismertség, népszerűség nem fárasztja?

- Az zavar, hogy már fél éve ugyanazt kell mindenkivel megbeszélnem, mindenki ugyanazt kérdezi, a postástól a köztársasági elnökig, mindenkivel ugyanarról kell beszéljek. Bárkivel találkozom, azt mondja: jaj, Marci, láttam a könyvedet, jaj, Marci, gratulálok. Azonosítottak a könyvvel és ez fárasztó.

- Miről szeretne most beszélni?

- Semmiről. Most jól megebédeltem, egy kicsit elfáradtam, tök üres a fejem. Egyedül jöttem, néha kell, hogy egyedül legyek.

- Szeret egyedül lenni?

- Nagyon. Mostanában nem vagyok, talán csak azért. Hasznos nekem az egyedüllét, olyankor találom ki, mit csinálok.

deol.hu, 2005. június 28.
A lázadás után a halálról

Gerlóczy Márton soha nem kergetett írói álmokat. 2003-ban megjelent első regényét, az Igazolt hiányzást a kritikusok nagy része fanyalogva, az olvasóközönség viszont annál lelkesebben fogadta. Saját bevallása szerint nem annyira az olvasóknak vagy a kritikusoknak való megfelelni vágyás motiválja, inkább az, hogy élvezze, amit csinál. Az elmúlt héten Debrecenben dedikálta második könyvét, a Várótermet.

- Azt nyilatkoztad egy helyen, hogy valami nyomta a lelkedet, amit el kellett távolítanod. Nem munkált benned a késztetés, hogy az Igazolt hiányzással kapcsolatos visszajelzésekből adódó esetleges tanulságokat alkalmazd a Váróteremben. Nem törekedtél arra, hogy sikerültebb legyen az első könyvednél. Ennyire nem befolyásol a várható kritikai, olvasói fogadtatás az írás folyamata közben?

- Írás közben vagy egy regény formálódásakor nem foglalkozom vele, persze azt követően érdekel, sőt szívesen meghallgatok mindenféle észrevételt, de nem az az elsődleges, hogy a kritikusokkal vagy az olvasókkal foglalkozzam. Egyik könyvemet sem olvastam újra, látnám a hibáikat, amik bosszantanának. Egyiket sem tartom jól sikerültnek. Az Igazolt hiányzás fogadtatása nem befolyásolta a Várótermet, nem akartam másképp írni semmit, és az olvasó is egész máshol létezik a fejemben. Azt sem szívesen magyarázom, hogy mit miért csináltam, nem nagyon szeretek megbeszélni egy könyvet. Azt én magamban elintézem.

- Irodalmi elméletek, irányzatok hatnak rád?

- Biztosan, de megnevezni nem tudnék se irányzatot, sem elméleteket, írókat sem nagyon. Sokat olvasok, de soha nem tanultam és nem is akartam, hogy hogyan kell írni, miről érdemes, inkább ösztönös írónak nevezném magam.

- Gondolom vannak azért mélyreható olvasmányélményeid, amelyek számodra is nyilvánvalóan vezetik a tollad. Számos író beismeri, hogy munkálkodása kezdetén épp egy-egy számára meghatározó személyiség művészi jegyeinek a levetkőzése volt a legnehezebb feladata.

- Kortárs magyar irodalmat nem nagyon olvasok. A keleti blokk meghatározóbb a formálódásomban, nyilván, mert közelebb esik, de nem nagyon szeretném, hogy meghatározó legyen az írásmódomban. Ugyanakkor elkerülhetetlen, mert itt élek és itt is fogok valószínűleg, de nincsenek kiemelt írók, akiket megnevezhetnék, ráadásul nem is akarok ilyet mondani, mert nem szeretnék senkit kijelölni.

- Milyen hatással voltak rád az első könyveddel kapcsolatos kritikai visszajelzések? Motiváltak vagy gátoltak?

- Megpróbáltam nem figyelni rá, ugyanakkor biztos, hogy figyelek. Nem volt tudatos, legalábbis a jelenléte a második könyv írásakor. Nem élt bennem az a vágy vagy elképzelés, hogy másképp csináljam a Várótermet, persze voltak konkrét dolgok, amikről éreztem, hogy van igazságtartalma, olyan kritikák, amelyeket én is tudok, amikről megfogadtam, hogy változtatni fogok rajta. Olyan kritika viszont ritkán ér, amiről azt mondom, hogy jé, Úristen, ezt tényleg így kellett volna csinálni. Ilyet nem nagyon olvastam. Amolyan ingyen közvélemény-kutatásnak fogtam fel a java részét. Persze egy idő után nem is olvastam már a kritikákat.

- Koncepciójában viszont ez a könyv jelentősen eltér az Igazolt hiányzástól, épp abban, hogy nem érheti az a kritika, hogy nincs koncepciója. A huszonéves újságíró főhős személyes élettörténete, nagyapja közelgő halála fölött érzett magatehetetlenségének aprólékos jellemzése ritmikusan váltakozik egy globális pusztulást festő cikksorozattal. Ez tudatos törekvésre vall, mintha megváltozott volna az íráshoz való viszonyod.

- Van szervezőelve a második könyvnek, igen, de a téma miatt. Azonkívül egyes szám harmadik személyben íródott. Ebben a formában már sokkal nehezebb lenne össze-vissza csapongani. Ez egy lassú, borongós hangulatú könyv, ami jobban követelte a koncepciót, különben nem működne. A cikkek megvalósíthatatlan célja persze az volt, hogy az emberek fogadják meg, de én se fogadnám meg, ha én olvasnám. Ennek ellenére néha érdemes beszélni az élet jövőbeni lehetőségeiről, a globális veszélyekről, arról, hogy a jövő itt formálódik a jelenben. A főhős is tehetetlen és úgy sem tud beleszólni semmibe, azért elmondhatja, hogy mit gondol. Ha már úgy is a halálról írtam, a nagyapámhoz való viszonyomról, beolvasztottam mellé a cikksorozatot. Az Igazolt hiányzás a lázadásról szóló hosszú gondolatfolyam, lendületes mondatokkal, én nem éreztem szükségesnek a kompozíció kialakítását.

- Mindkét könyvedben erős az önéletrajzi jelleg. Fontos számodra az önreflexió?

- Csak az a fontos. Nem kitaláltam, hogy író leszek, hanem azért írok, mert erre szükségem van. Ha írok, teljesen abban élek, mert szeretem csinálni. Ebben a könyvben, épp a szerkezeti kötöttség miatt, már nem csak én vagyok jelen, de ha őszinte akarok lenni, akkor csak én vagyok ebben is. Minden egyes pillanatban, hisz ha kitalálok, elképzelek valamit, az is önreflexió.

- Dekadensek a hőseid. A szerelem, a család sem képes változtatni az önsorsrontó főhősön Valdemarson. Benned is él valami ilyesmi?

- Nem, ez teljességgel a fikció része. A környezetem nagyon színes. Ezeket a szereplőket az engem körülvevő emberek egy csoportjáról mintáztam. Ez a réteg tökéletesen passzolt ahhoz, amit meg akartam írni a nagypapámról. Van nekem is ilyen oldalam, de ez a leggyengébb. Ha egy-két napra meg is borulok, ez egyáltalán nem jellemző.

- Nehéz volt a halálhoz nyelvet találnod?

- Igen, nagyon. Fájdalmas volt. Jobban szeretek úgy írni, hogy jól essen, ha játszhatok. Erről a témáról értelemszerűen lehetetlen úgy írni, már csak azért is, mert sok szituációt, jelenetet valóságosan is így éltem át, de leírni, mint ahogy megélni sem, nem egyszerű feladat.

- Van már elképzelésed a következő könyvedről?

- Tudom, hogy mit akarok megírni, de egészen addig, míg nem kezdem el, nem tudok róla beszélni. Amikor csinálom, akkor létezik, onnan kezdve viszont minden nap, de akkor meg épp ezért nem tudok a külvilággal kommunikálni, úgyhogy ez mindig egy skizofrén állapot.

(morsus)

Magyar Hírlap, 2005. június 25.
Kamaszkorunk legrosszabb nyara

Gerlóczy Márton új könyvében, a Váróteremben minden összejött ahhoz, hogy egy jó regény szülessen: fiatalos lendület, felvállalt megmondószerep, íráskészség. De, mint ahogy ez lenni szokott: ha minden megvan, nincs meg semmi sem, Gerlóczy elegánsnak szánt ugrással elrugaszkodott az önéletrajzi regény startkövéről, hogy csípős hasassal zuhanjon bele az önsajnálat langyos vizébe.
A Váróterem ugyanis a posztkamaszkori traumák krónikája, van benne világvége-hangulat, ön- és közveszélyes irónia, a mindentudó kocsmabeszélgetés és persze egyfajta "előkelő elkülönülés" a felnőttek, gerlóczyasan a "fejlettek" érthetetlennek és ostobának ábrázolt világától. E szál mellé siklik be a szobrász nagypapa utolsó napjainak története mint a hathúszas gyors, felbolygatva az önsajnálattól zavarodottan kódorgó huszonévesek életét.
A téma örökzöld, nem is ezzel van a baj, Gerlóczy a regény nyelvezetével nem tud megbirkózni: az ironikus tudálékosság összefolyik a líraibb betétekkel, emiatt iróniával nézzük a komolykodó hangvételt, az iróniát pedig a szépelgés gyöngíti. Nem enyhítik a választott hangnem nehézkességét a modoros párbeszédek sem, a valószerűtlenség határát súrolják a bölcselkedő kerek mondatok. Szegény ember vízzel főz - írta Márai Sándor az önéletrajzi regényekről, és ez igaz Gerlóczyra is: felfedezi a spanyolviaszt, majd elégedetten hátradőlve felkiált: heuréka!
Ez a második regénye, ami huszonnégy évesen nem kis teljesítmény, ráadásul szerkezetében lényegesen izgalmasabb az Igazolt hiányzásnál. A valóságos - éppen ezért kissé banális - történet mellett itt-ott megcsillan Gerlóczy tehetsége a mondatok izgalmas dramaturgiája, a találó képi megjelenítés és persze a helyzetkomikum iránt. Ha egy kicsivel több kortárs magyar művet olvasna, rádöbbenhetne, hogy valójában semmi sem változik, a generációk jönnek, mennek, idővel kihalnak, és csak a problémáikat hagyják hátra az utánuk jövőknek.
Az azonban biztos, Gerlóczy idővel jó író lesz, csak ezt türelemmel ki kell várni - neki és az olvasóknak is. Addig is bóklászhatunk a Váróterem fura figurái közt.

mg

Magyar Nemzet, 2005. június 22.
Mellékutakon a sikerhez

Találkozás a halállal Gerlóczy Márton második, Váróterem című regényében

Valóságos provokáció volt az "intézményes" irodalom számára Gerlóczy Márton két évvel ezelőtti indulása. Pedig a huszonegy éves fiatalember nem tett egyebet, mint hogy - mellőzve mesterek kegyeinek keresését s a kopogtatást a szerkesztőségek ajtaján - írt egy regényt diákkori élményeiről. Az Igazolt hiányzás két év alatt huszonötezer példányban fogyott el - nem egy "írósztárunk" teljes életművét lepipálva. A fanyalgók áradata természetesen nem maradhatott el: Gerlóczyt sokan elkönyvelték egykötetes szerzőként. Ám ő nem sokáig késlekedett a válasszal - a könyvhétre jelent meg Váróterem című második regénye, amellyel azt is bizonyította: nem csak egyetlen hangon képes szólni.

Igen nehéz témához nyúlt második regényében Gerlóczy Márton: a Váróterem ugyanis a főhős nagyapjának haldoklásáról szól s arról, hogy miként változtatja meg ez a folyamat az elbeszélő értékrendjét és mindennapjait. Már a szerző első kötete is bővelkedett önéletrajzi elemekben, ám - mint Gerlóczy mondja - ez az állítás a Váróteremre csak részben igaz. A főhős magánéleti problémáiról és kocsmaasztal mellett folytatott szellemi kalandozásairól szóló szál javarészt fikció, azonban az alkotó valóban saját nagyapjának haldoklását írta regénnyé. Arra a kérdésre, hogy a témaválasztásban a „kibeszélés" célja is közrejátszott-e, Gerlóczy Márton igennel felel.
- Úgy kezdtem neki a munkának, hogy ha sikerül megírnom a történteket, akkor nekem is könnyebb lesz. Ilyesmiről ugyanis nemigen beszél az ember, de ha ír róla, kénytelen ismét összerakni az eseményeket. Nyilván lehetetlen pontosan visszaadni, mi történik akkor, amikor valaki kilép egy kórteremből a kórház folyosójára, és tudja, hogy ekkor látta utoljára a szerettét... Erről írni azonban a történtek újraértelmezéséhez is segítséget jelent, hiszen a regénynek megvan a maga szabályrendszere és szerkezete; erre kell tudatosan felfűzni a kevésbé racionálisan megélt eseményeket. A kötetet megírni persze egyáltalán nem volt kellemes.
Aligha meglepő, hogy a Váróterem egészen más- módszerrel készült, mint az első Gerlóczy-regény. Az Igazolt hiányzás néŹmely fejezetét a szerző a Duna partján, vagy éppenséggel építkezési területen, egy sóderhalom tetején vetette papírra, a Váróterem azonban - négy-öt hónapnyi munka során - ugyanabban a szobában, ugyanannál az asztalnál íródott. A szigorúbb munkakörülményeket a téma is megkövetelte, elvégre - mint a szerző fogalmaz - a halálról írni nem csak afféle "zongorázás".
Azokat, akik az Igazolt hiányzással kedvelték meg Gerlóczy prózáját, az első visszajelzések alapján nem tántorította el a Váróterem komorabb hangvétele. A legifjabbak kivételével - mert szép számmal akadnak általános iskolás Gerlóczy-rajongók is - a második kötetet kedvelik inkább az olvasók. Hogy a szakma miként viszonyul majd a Váróteremhez, azt nehéz volna megjósolni. Azonban nem sok jóra számíthatunk annak alapján, hogy az Igazolt hiányzást a legkülönbözőbb fórumokon támadták vehemensen irodalmi életünk megmondóemberei.
- Talán az zavarta őket annyira, hogy már az első regényemet is jó értelemben agresszív promóciós kampány kísérte, de ez nem az én „bűnöm" volt. Ha vártak volna egy-két hetet, hogy csillapodjanak az indulataik, talán az ő értékítéletük is árnyaltabban alakul.
Gerlóczy kiadója ugyanis - a "jó bornak is kell cégér" elve alapján - éppen az Igazolt hiányzással bizonyította: nem bűn, ha egy értékes irodalmi művet is éppoly reklámeszközökkel ajánlanak az olvasó figyelmébe, mint bármely más portékát. A szűk szakmai köŹrökkel ellentétben a nagyközönség igen kedvezően fogadta a fiatal szerző első könyvét, s a huszonötezer példány azt is lehetővé tette Gerlóczy Márton számára, hogy "csak" az írásból éljen. Jelenleg harmadik kötetén dolgozik - hogy miről szól majd, a szerző "babonaságból" nem árulja el. Mindenesetre az olvasók véleményét látszik igazolni, hogy az Igazolt hiányzás hamarosan olasz fordításban is megjelenik - egyértelmű jeleként annak, hogy az irodalomba s a külhoni közönséghez sem csak egyetlen út vezet.

Haklik Norbert

Premier Magazin, 2005. nyár
A Váróterem előszobájában

Gerlóczy Márton 2003-ban robbant be az irodalmi köztudatba Igazolt hiányzás című önéletrajzi regényével, amely pár hónap alatt az ifjabb generáció kultuszkönyvévé vált. Második regényében, a Váróteremben nagyapja halálát írja meg - ám ezúttal kevésbé közvetlen stílusban.
- Sok sikeres első kötetes író szorong második könyvének megjelenésekor.
- Én a legkevésbé sem aggódom. Számomra az írás folyamata fontos, minden, ami ezt követi, már csak kötelesség. Amúgy is képtelen lennék megítélni a saját szövegemet, annyi időt töltöttem benne. Eredetileg egy másik regény megírásába kezdtem bele, csak tavaly közbejött ez a haláleset, és egyszerűen muszáj volt feldolgoznom valamilyen formában. De majd most bepótolom az elmaradást.
- Az Igazolt hiányzás egyértelműen önéletrajzi ihletésű regény. A Váróteremben sokkal jobban eltávolodsz magadtól.
- Persze, itt az események nagy része fiktív, és a főhőssel is csak akkor azonosultam, ha az feltétlenül szükséges volt a gondolatok átadásához. Az ember leggyengébb énjét szerettem volna bemutatni egy nagyon erősen lecsupaszított élethelyzetben. Emiatt nagyon nehéz és kötött volt a munkafolyamat. Állandóan ügyelnem kellett arra, hogy következetesen vigyem végig a koncepciót.
- Eleve egy kisregény terjedelmű szövegbe kezdtél bele, vagy közben alakult ki a végleges hosszúság?
-A kisregényméret abszolút tudatos döntés volt. A Váróterem nem különösebben szívderítő olvasmány; nehéz volt megírni és nehéz olvasni is. Ugyanez négyszáz oldalban már egyenesen elviselhetetlen lenne.
-A neveknek van funkciójuk?
- Ez nem egy budapesti regény; bármely közép-európai városban játszódhatna. A nevek abból az öt országból származnak, amelyek az öngyilkossági rátát vezetik: Litvánia, Oroszország, Magyarország, Észtország és Szlovénia.
- Érdekes a befejezés. Főhősöd gyakorlatilag abba „hal bele", hogy túlgon-dolkodja az életet. Szerinted ez hiteles?
- Persze. Ebben a korban a legmagasabb az öngyilkosok száma, és a motiváció is gyakran hasonló. A 20-25 éves korosztályban bőven akadnak olyanok, alak nem tudják, mihez kezdjenek az életükkel. Huszonöt után aztán általában megnyugszanak, és elindulnak vaŹlamerre. Valdemars, a főszereplő nem nagyapja elvesztésétől roppan össze, hanem mindattól, amit a haldoklás (és itt nem csak a nagyapjáéról beszélek) hónapjaiban végiggondolt. Őt az zavarŹja, hogy a megkönnyebbülés is csak átmeneti. Valdemars számára nem csak a halál, az élet is menekülés. Nem tud választani - ezért nyitott a regény befejezése is.
- Az volt az érzésem, mintha a nagyapád iránti tiszteletből választottad volna a tragikus befejezést.
- Nem, sőt, szerintem épp ez a tiszteletlenség. Ha a nagypapám azt látná vagy olvasná, hogy a halála után én - kvázi én - így viselkedem, jól fenékbe rúgna.
- Hőseid mindennapjai gyakorlatilag két háztömb közé beszorítva zajlanak. Jellemző rád ez az életvitel?
- Nem, de ahhoz, hogy hitelesen tudjak róla írni, bele kellett kóstolnom ebbe a monoton életstílusba. Egészen borzasztó volt.
- Hogyan lehet belőle kitömi?
- A másik szereplőm külföldön vállal munkát. Mostanában ez a legdivatosabb és legegyszerűbb megoldás. A könyv mottója is erre utal. Az emberek a világon mindenütt panaszkodnak, és többnyire abban látják a kiutat, ha minél messzebbre elhúznak. Dél-Amerikából ide akarnak jönni, innen pedig oda. Néha ez tényleg megoldást nyújthat; én most épp Spanyolországba készülök.
- Dolgozni?
- Inkább csak kiszabadulni innen. Budapest olyan, mintha betonfalba ütköznék; egyszerűen összeszűkül a világ. Becsukott szemmel is eltalálok bárhova; a hangokat, színeket már mind lefotóztam magamnak. Pest már nem tud meghatni, nem tud újat adni.
- A szövegeidnek nagyon határozott zeneiségük, ritmusuk van. Lírával még soha nem próbálkoztál?
- Nem igazán. Annak szabályai vannak, én meg rosszul viselem, ha megmondják, hol legyen a sor vége. Ez az élet egyéb területeire is jellemző.

Réz Anna

Színes RTV 2005. 06. 06.
GERLÓCZY MÁRTON: VÁRÓTEREM

Az ember azt hinné, hogy a hivatalos irodalmi élet korifeusai (könyvŹkritikusok, esztéták, irodalmárok) méltányolják, ha manapság egy magyar könyvkiadó anyagai kockázatot is vállalva hosszú időre elkötelezi magát a kortárs magyar szépirodalom ügye, szolgálata mellett. Azon meg végképp elcsodálkozik az ember, ha ugyanez a kiadó (ne titokzatoskodjunk: az Ulpius-ház kiadóról van szó) azért kap szemrehányást, szakmai ledorongolást, mert a megszokottnál harsányabb marketinggel hívja fel az olvasók figyelmét az elsőkönyves szerzőkre, megelőlegezve számukra az írói státust. Ilyenkor nem tudok másra gondolni, mint irigységre, szakmai féltékenységre, személyes rosszindulatra, merthogy a fanyalgók, a rosszallásukat kifejezők többsége nem szenved esztétikai farkasvakságban, értően műveli a kritikusi szakmát, tájékozott a könyvkiadás rejtelmeiben. Itt van élő, eleven példaként a huszonéves Gerlóczy Márton felfedezésének tanulságos története. Ez a tekintélyes, hírneves felmenőkkel rendelkező (a dédapa Áprily Lajos, a nagybáty Jékely Zoltán, az unokatestvér Péterfy Gergely, József Attila-díjas író, az egyik nagypapa Mészáros Dezső szobrász, az anyai nagymama Gerlóczy Sári festőművész), a botrányai miatt leérettségizni nem tudó ifjú Igazolt hiányzás címmel 2003-ban megírta első könyvét. A regényben saját eseménydús gyermekkorát, zökkenőktől, megpróbáltatásoktól sem mentes felnőtté válását örökítette meg. A szerencséje egy szép napon az Ulpius-ház karizmatikus, különleges könyves karriert befutó tulajdonosához, igazgatójához, Kepets Andráshoz vezérelte, aki a kéziratot elolvasva meglátta benne a jövő magyar irodalmának meghatározó íróját, a legújabb generáció emblematikus szerzőjét, képviselőjét. Rekordgyorsasággal megjelentette az önéletrajzi ihletésű regényt, s pénzt, fáradságot nem sajnálva olyan hírverést csinált, amelyben Magyarországon első könyves író még nem részesült. Megszállott lelkesültségében azonban egy dolgot figyelmen kívül hagyott. Nevezetesen azt az irodalmi kanonizációs tényt, hogy Magyarországon csak az tekinthető tehetséges írónak, akit a hivatásos ítészek annak tartanak. Mindenesetre a mű fogadtatása megosztotta a kritikusi közvéleményt, oly mértékben, hogy egyik-másik bíráló dilettantizmussal vádolta meg a kiadót. Nos, hogy megjelent Gerlóczy Márton második könyve, a Váróterem című regény, az említett kelletlenkedő irodalmárok alighanem megkövethetik az Ulpius-ház kiadót. Kepets Andrásnak volt igaza. Gerlóczy Márton az utóbbi évek egyik legtehetségesebb írója. A Váróteremben olyan írói erényeket is megcsillant, amelyek csak a legjelesebb, legelismertebb kortárs szerzők (Esterházy Péter, Parti Nagy Lajos, Darvasi László, Tolnai Ottó, Vámos Miklós stb.) műveiben fedezhetők fel. Második regényében Gerlóczy magabiztosan bánik a fikcióval, avatottan alkalmazza az írói fantáziát, emlékezetes, már-már mitikus figurákat teremt. Noha e könyvében is tetten érhető önéletrajzi motívum, inkább egy egész nemzedék sajátos életérzését ábrázolja itt-ott eltúlzott drámai erővel. A történet (ha egyáltalán van története ennek a különös regénynek) egy közelebbről meg nem nevezett, nem azonosítható, de mégis felismerhető közép-európai városban (ott is egy kocsmában és egy könyvesboltban) játszódik napjainkban. A főhős, Valdemars (nevéből nehezen állapítható meg a nemzetisége) nyugtalan fiatalember, újságíró, aki kénytelen tehetetlenül átélni és megszenvedni imádott nagyapja lassú leépülését és halálát. Voltaképpen a mű arra keresi a választ, hogy egy kényszerűségből vállalt közösség tagjaként (ha jól belegondolunk, mindannyian azok vagyunk) beszélhetünk-e belső szabadságról, személyes függetlenségről. Megjósolható: ha csak azok a tizenöt és harmincöt év közötti vásárlók veszik meg a Várótermet, akik Gerlóczy első könyvét olvasták, ez a regény is hónapokon át vezeti majd a könyves sikerlistát.

ERŐS ZOLTÁN

EXIT, 2005. június 1-8.
Várunk
Gerlóczy Márton: Váróterem

A Star Wars-mánia hevében megfertőzött az összehasonlítósdi, hogy melyik
volt a jobb, az első vagy a második sorozat, fejlődött vagy romlott egyik a
másikhoz képest: Ez fog most történni Gerlóczy Márton új kötetével, a
Váróteremmel is.

Az Igazolt hiányzással anno nemcsak Gerlóczy, de egy új marketingstratégia
is debütált: ez volt az első alkalom, amikor magyar szépirodalmi művet
reklámoztak még a kocsmai vécékben is. Ez a hangos berobbanás viszont nem
feltétlenül tett jót a szerzőnek, az első kötetét sokan hajlamosak voltak
ugyanis sokkal többnek és egyszerre sokkal kevesebbnek ítélni, mint ami: egy
fiatal srác első regénye.

Akkor megismertünk egy pofátlan, ultragenya csávót, aki magasról tesz a
világra, és semmiben sem hajlandó kompromisszumokat kötni. Nem tudom,
lehet-e nemzedéki regénynek nevezni, de akkor nagyon elkapott egy fílinget,
amiben állítólag sokan osztozni tudtak.

Azt a fílinget viszont, ami az új könyv alapjául szolgált, sokkal szarabb
elkapni: a Váróteremben ugyanis a halálról, a gyászról van szó. Ez az a
téma, amelybe mindenki beletöri a bicskáját, hiszen ezt nem lehet leírni, a
gyász, a másik elvesztése túl van minden szón, ekkora fájdalom leírására
csak megközelítő kísérleteket tehetünk ("Ez a történet haldoklik" - ahogy a
szerző mondja). Gerlóczy ezért ravaszul kissé eltávolodott az első könyv
önéletrajzi vonalától, ezúttal egy megfoghatatlan történetkeretbe helyezi a
sztorit fiktív szereplőkkel. Megmaradt viszont a mindent kimondani akarás, a
kíméletlenül őszinte líraiság, a mindent látni akaró és mindent élesen
rögzítő szem. Korrekt a történetvezetés, a végére jól felpörög a dolog
egészen a markáns végkifejletig. Noha mind nyelvileg, mind szerkezetileg
lehetne feszesebb egy kicsit, és a betétként szolgáló újságcikkek is
határozottabb vágásokért kiáltanak, a Váróterem méltó párja az Igazolt
hiányzásnak. Két éve mindenki azt jósolta, ebből a gyerekből egyszer nagy
író lesz. Jelentem, a helyzet változatlan, elképzelhető, hogy Gerlóczy
Márton nagy író lesz, de ez a második minden erénye ellenére még nem "a nagy
könyv".

De fényesen bizonyítja, érdemes várni.

- kg -

Magyar Hírlap 2005. május 28.
Várótermi meséket mesél

Nem is választhatott volna magához illőbb helyet Gerlóczy Márton, az Igazolt hiányzás szerzője, mint ez a kiskocsma a Körút mellett. A fiatal szerzőnek most jelenik meg második regénye, a Váróterem, az első tapasztalataiból kiindulva már előre retteg a promóciós feladatoktól. Mutatja naptárát, szinte mindegyik nap másik városban dedikál. Ennek ellenére, úgy érzi, generációja tétovasága ellenére, ő rendben van, megtalálta élete hivatását.

Az Igazolt hiányzás zajos sikere után milyennek találja az írók mindennapjait, életét?
Ilyen nincs is. Sőt, remélem, mindegyik író másként él. Nem keresem velük a kapcsolatot. Ha focista lennék, akkor sem focistákkal találkoznék edzés után. De fogalmazhatok úgy is, hogy az írás magányos tevékenység. Az írók szeretik ezeket a dolgokat megbeszélni, én ki nem állhatom, ha beleszólnak.

Miért?
Mert akkor ellopják.

Lopják?
Ez nem paranoia, de amíg nem teljes, befejezett a szöveg, addig nem szabad megmutatni senkinek. Két szó is számít. Én csak egy-két embernek mutatom meg az írásaimat, még a címet sem vagyok hajlandó megvitatni mással.

Így volt ez a mostani regényével, a Váróteremmel is? Miről szól?
A halálról. Meghalt a nagyapám, aki nagyon fontos volt számomra. Ő tartotta össze a családot. Szétszórt művészember, szobrász volt…, akinek a szavaira érdemes volt odafigyelni.

Mindenki önéletrajzi művekkel kezdi, aztán egyre jobban elcsúszik a struktúra felé, nem?
Én nem önéletrajzi művekkel kezdtem, csak ezeket nem mutattam meg senkinek. A Váróterem csak részben önéletrajzi, de ez nem meglepő, én mindig azt csinálom, ami a legjobban fáj vagy zavar, vagy aminek a legjobban örülök. Ezeket lököm ki magamból.

Miért, milyen műfajokban próbálta már ki magát?
Nem tudom, nem értek hozzá.

Rövideket írt vagy hosszúakat?
Novellákat. Rengeteget. Leülök írni, és csak jönnek a szavak egymás után. Persze, ezt most nem tehettem meg, ez a regény a nagyapám iránti tiszteletből született, neki állítok emléket. Nem csaponghattam össze-vissza, kellett egy forma. Alapvetően a humort tartom a legfontosabbnak, de ebben a történetben nem lehetett humorkodni. Az általam kedvelt nyelvi játékokat pedig szinte teljesen száműztem a szövegből. De nemcsak a nagypapámról szól, hanem a kallódó húsz, huszonöt éves generációról is, arról, miként élik az életüket beszorulva ide, Magyarországra.

Élvezte az írás folyamatát?
Nem. Fájdalmas volt. Oda kellett figyelnem, hogyan fogalmazok. És helyesen, ami nekem nehezen megy.

Váróterem, Igazolt hiányzás... mindkét cím a hiányról szól. Miért?
Igen-igen. Most azt találtam ki, hogy kalóz akarok lenni.

Itt, kalóz? Csatornakalóz?
Dehogy, majd Gibraltárnál..., ott vámmentes a pia...

Használ valamilyen serkentőszert?
Mire gondolsz?

Kábítószert, alkoholt?
Nem. Alkoholból is egyre kevesebbet.

Most komolyan, mi baj van a generációjával?
Nem csak az enyémmel, mindegyikkel. Tökörésznek. Unatkoznak. Mintha egy váróteremben lennének. Erről szól a regény másik szála, hogy van egy olyan állapot, amikor nincs más választásod, csak ülni és várni, hogy valami elinduljon. Aztán úgy huszonöt év körül mindenki szépen lenyugszik. Ezentúl: meg lehet őrülni, tönkre lehet menni.

A váróterembe az ember választás útján kerül, nem? Ezek szerint választott?
Én rendben vagyok. Csak akkor megyek el kalóznak, ha nem lesz több álmom, vagy nem találom a helyem többé.

Akkor mehetne bakonyi betyárnak is.
Nem, mert a kalóz különböző kultúrák között hajózik. Én nem akarok hajókat rabolni, csak követném a jó időt. Hal, rum, jó levegő. Az előző regényemben ezt az életérzést írtam ki magamból. Azt hallgatom egész nap, mindenki folyton arról kérdezget, hogy mit csináljon, mihez fogjon… A könyvemnek van egy mottója: aki megteheti és van esze, az elhúz az országból. Ez most nagyon divatos, európai uniós lehetőségek stb., mindenhol ezt mondják. Hat nyelvre lefordítottam, minden oldalon rajta lesz.

Nem akar elhúzni innen?
De. Csak nem úgy magyarázom, hogy itt mindenki hibás, és nekem el kell mennem. Az más, ha valaki világot akar látni, és azért megy el. Menekülni az unalom elől nem érdemes.

Jó, de most miből él? A könyvéből?
Ez változó, a honoráriumból nem lehet megélni, ráadásul, ha pénzt kapok a kezembe, elköltöm. De, ha erre kíváncsi, megmondom, nem dolgozom.

Hogy fogadta a fanyalgó kritikákat?
Volt mindenféle kritika, jó és rossz is. Akkoriban egy kicsit kiborultam, de nem a rossz kritikáktól, hanem mert akárhová mentem, mindenhol ugyanazt kérdezték, mindenki ugyanazt mondta. Elég élhetetlen volt akkoriban számomra Budapest. Nem mentem sehova, így nem érzékeltem semmit ebből az úgynevezett sikerből. Még nem láttam olyan embert az utcán, aki az én könyvemet olvassa.

Én láttam.
Mindenki ezt mondja.

Végül hány példányban ment el?
Huszonötezerben.

Árulja el, miért az irodalmat választotta, mikor annyi más önkifejezési forma van, ott van például a könnyűzene…
Nem vagyok az a művész típus, nem az önkifejezési lehetőséget kerestem. Kiskoromtól bennem volt az irányíthatatlan késztetetés az írásra. Bár a zenét jobban szeretem az irodalomnál. Mindig zenére írok, berakok valami komolyzenét, és annak a dallamára gépelek. Mintha zongoráznék.

Van olyan író, akinek a véleményét elfogadná? Vagy egy olyan életpálya, amelyet elfogadhatónak talál?
Ilyenekről utálok beszélni. Magyarországon nincs. Külföldi akadna, de nem ismerhetek olyan valakit, akivel sosem találkoztam. Vannak persze, akiknek fontos a véleménye, ezek többnyire jóval idősebbek nálam, a fiatalokkal valahogy nem tudok szót érteni. A kisgyerekek és az öregek, velük minden rendben. Haverjaim - öt-hat embert leszámítva - nincsenek.

Meddig tervezi az írói karriert? Mert nekem most úgy tűnik, ez csak egy pillanatnyi állapot.
Lehet, hogy úgy tűnik, de komolyan gondolom. Megteszem, amit kell, sokat olvasok, lemondok a magánéletről, ha dolgozom. Választottam. Az első könyvemet öt hónap alatt írtam, az jólesett. A második már munka volt. Tudod, sokkal összetettebb dolog írónak lenni, mint azt az emberek gondolják. Arra senki sem gondol, hogy nekem például el kellett költöznöm otthonról, és egy teljes éven át magányban írtam. Mindenki író akar lenni, de a legtöbbször oda lyukadnak ki, hogy elkezdenek valamit, aztán nem tudják befejezni.

Az íráson kívül mi érdekli?
Én mindent az íráson keresztül közelítek meg. Most például egyre több nyelvet akarok megtanulni. Egy hete megvették Olaszországban az Igazolt hiányzást. Nagyon örülök, hogy végre kikerült az országból. A magyarországi sikereknek valahogy kevésbé tudok örülni. Olyan csalóka itt minden.

Miért?
Ne értse félre, nem Magyarországról van szó, csak itt nem látom át, nem tudom megítélni, mennyire igazi ez a siker. Meg, hogy mi számít igazán.

Mézes Gergely

www.exit.hu, 2005. május 27.
"Nem nyugodtam meg" (Gerlóczy Márton)

Amikor két évvel ezelőtt, huszonegy évesen megjelentette Igazolt hiányzás című regényét, óriási hajcihő kerekedett körülötte. Nevezték csodagyereknek, kiállhatatlan bunkónak, aki tesz a körülötte levőkre; felavatták írónak, elátkozták az ifjúság megrontójaként, miközben ő csak ennyit mondott: "Marci vagyok és szeretek írni". Most írt egy új regényt Váróterem címmel.

Kezdjük egy közéleti aktualitással. Érettségid van már?

Nincs, és valószínűleg nem is lesz. Minek?

Az elmúlt két évedre volnék kíváncsi, mi történt veled az Igazolt hiányzás megjelenése óta?

Először is volt egy haláleset a családban, ami miatt végül is készült ez a könyv, úgyhogy elég szörnyű két éven vagyok túl. Borzasztó volt, és amikor éppen nem volt szörnyű, akkor is csak azért nem, mert utaztam. Fél évvel ezelőttig így ment, akkor lett vége az egésznek, ahogyan a könyvnek is. Ez persze nem jelenti azt, hogy a könyv az én életemről szólna, fogalmazzunk inkább úgy, hogy 40%-a az enyém, a többi fiktív.

Mára lecsengett körülötted minden, vagy üldöznek még az olvasók? Régen nagy mozgás volt a fórumodon...

Ja, az internetre gondolsz? Van egy e-mail címem a kiadó oldalán, oda még most is jönnek üzenetek, általában napi egy levél befut.

És mi a helyzet a kritikákkal? Akkor kaptál hideget-meleget bőven.

Hát... a rendes kritikákat - tehát azokat, amelyek nem támadólag léptek fel velem szemben -, azokat szerettem, szidhattak is, azokkal nem volt bajom. De amikor a kiadó ellen irányuló támadások rajtam csattantak, az nem volt jó. Szarul esett, amikor egy huszonegy éves gyereken próbálták leverni a könyvpiac átalakulási folyamatainak a problémáit. Ilyen nyilván most is lesz, mert majd most is kiplakátolják szerte a városban, most is majd rajtam keresztül fognak lövöldözni.

Ha jól sejtem, az Igazolt hiányzás voltaképpen terápiás céllal született, hogy kiírj magadból mindent, ami életed első tizenkilenc évében történt meg veled. A Váróterem is hasonlóképpen készült?

Abszolút, nekem "minden" könyvem így születik. Mindig azt akarom leírni, ami a legjobban nyomaszt, vagy aminek a legjobban örülök. Megpróbálom kinyomni magamból, és ha sikerült, akkor jobban érzem magam.

Ezért írsz?

Fogalmam sincs, miért írok. Nem kitaláltam magamnak, így megy kilencéves koromtól. Lehet, hogy valami genetikai oka van, a családban voltak így egy páran. Egész egyszerűen jólesik az írás. Mi több, nem is akarom megfejteni, mert az lehet, hogy nem jól sülne el. Addig jó, amíg nem jártatom ezen az agyam.

Sikerül mindent kiírni magadból ezzel a könyvvel?

Mindig ezt próbálom, de valamennyi úgyis bent ragad. Nem vagyok annyira higgadt még. Ha majd úgy sikerül, hogy minden kijön, akkor aztán elégedett leszek és felszabadult. Most is biztos maradt benn, hiszen ezek nagyon nehezen megfogalmazható dolgok, és pont ezért érzem kihívásnak, hogy meg tudom-e írni. A fájdalmat például nagyon nehéz. Nem is szokott az ember beszélni róla.

Az első könyvből egy meglehetősen kompromisszumképtelen ember képe bontakozik ki, a Váróterem stílusa viszont sokkal nyugodtabb. Visszavettél egy kicsit?

Kicsit le is higgadtam, de ez a könyv nem azért olyan, mert én változtam, hanem azért, mert így akartam. Ami egyáltalán nem volt könnyű. Ugyanúgy zongoráztam volna a billentyűkön nagyon szívesen, mint az Igazolt hiányzásban, de nem tehettem meg, mert a téma nem engedte. Úgyhogy a következő könyvemben megint zongorázni fogok. Nem nyugodtam meg.

A könyv végén a főszereplő, Valdemars öngyilkos lesz.

Nem biztos.

Rendben. Benned felötlött a gondolat?

Á, dehogy, cseppet sem. A múltkor azt kérdezte valaki, hogy nem csak a nagyapám iránti tiszteletből fejeztem-e be így, de pont nem. Az ilyesmi távol áll tőlem. Sőt, szerintem Valdemars sem a nagyapja miatt tett így, hanem mert megkattant. Velem ilyesmi nem történhet meg: én nagyon szeretek élni.

Nekem a könyv alapján logikusnak tűnt ez a választás.

Persze, a könyv alapján én is végigvezettem magamban, és számomra is logikus a dolog. Én viszont nem vagyok ilyen racionális. Álmodozni szokott az ember, de ennek a történetnek egyszerűen ez a vége, más vége nem lehet.

A könyv címe, a Váróterem a szereplők számára az élet metaforája, miszerint csak várunk a halálunk időpontjáig. Jól értem?

Igen, ezt írtam. De csak akkor van így, hogyha közben nem vagyunk képesek semmit élvezni, csak akkor. Csak akkor.

A könyv szereplői kivétel nélkül tök életképtelenek. Te mennyire érzed magad ilyennek?

Ha az írás nem lenne, akkor valószínűleg én is az lennék. Ezek között a körülmények között biztos. Máshol lehet, hogy életképesebb lennék, csakhogy már nem mehetek, mert itt nőttem fel.

Azt mondod, innen nem lehet sohase lelépni?

Átmenetileg lehet. De én nem hiszem, hogy végleg le tudnék lépni. Akárhová is utaznék, fél év múlva úgyis visszajönnék.

Valdemars is ezt mondja.

Igazából rengeteg ember van így a korosztályomból. Ezt látom magam körül, és baromira zavar a dolog. De most nem azt választottam, hogy elküldöm őket a picsába, inkább próbáltam megfejteni, hogy miért.

Szerinted mi a gond?

Unatkozunk, és ahogy elnézem, nem látjuk értelmét az életnek, nem tudnak hinni semmiben. Hiába csinálunk bármit. Lehet ugye tanulni meg dolgozni. Tanulunk, és utána elmegyünk dolgozni, azt, amit tanultunk. Nincs meg az az út, hogy miért, hogy hová jutunk mindezzel.

Te egyiket sem csinálod. Neked működik a dolog?

Most működik éppen. De nem tudom, meddig. 20-25 között az emberek általában is semmittevéssel foglalkoznak, és utána mindenki megnyugszik: vagy beletörődik, vagy megnyugszik. Vagy jól jön ki belőle, és elfelejti.

Adódik a kérdés: nem volt benned nyomás az első könyv elképesztő sikere után?

Örülök, hogy utoljára kérdezed, úgyis mindenki ezt fogja kérdezni először. Nem. Valahogy senki sem érti meg, hogy engem nem az foglalkoztat, hogy a könyveim a polcokra kerüljenek a könyvesboltokban, engem csak maga az írás érdekel. Csak amíg egyedül vagyok a géppel, addig izgat a szöveg. Amikor ott ülök egyedül a szöveggel, akkor nem érdekel semmi más. Az már egyáltalán nem foglalkoztat, hogy mit mondanak az emberek. Amúgy se nagyon tudok a könyveimről beszélni. Igazából, ha tehetném, akkor egy szót se szólnék. Ott van, letettem, beszélni róla már nagyon nehezemre esik.

Szóval, amint befejezed, meghal számodra a könyv?

Valahogy úgy, ahogy a szobafestő se megy vissza abba a szobába, amit már kifestett egyszer...

www.origo.hu, 2005. május 26.
A korszellem ellenében

Tébláboló fejlődésregény - röviden így jellemezhetnénk Gerlóczy Márton új, Váróterem című könyvét. Az Igazolt hiányzás kamaszos kirohanását, dühödt iróniáját hátrahagyva a szerző új csapásirányt választott: a becketti, sőt, viani abszurd felé mozdult el, s végre teljesen lerázta magáról az elsőkönyves szerzők paralízisét, az önéletrajzi vallomást. A regény egy fiatal író belépése a fikció birodalmába, mely a szándékoltan szegényes díszletei ellenére is szédületesen tág.

A regény főhőse, Valdemars nagy irodalmi elődök nyomdokán lépked: akárcsak Hamlet, Lucky vagy Pozzo, nem mozdul, vár. A lakása, barátja könyvesboltja (mely inkább semmittevésből fakadó sikertelenség fellegvára, mintsem a kultúráé) és a sarki kocsma háromszögében ingázó Valdemars hivatásszerűen űzi a tétlenséget: legszebb esztendőit, a húszas évek fiatalságát folyatja ki kezei közül. Persze ez így nem igaz, hiszen csak korunk eszményképével, az önmegvalósító, kapcsolatokat építő, karriert betonozó nemzedékkel szemben igyekszik behozhatatlan lemaradást felhalmozni.
Ilyen értelemben a Váróterem hasonlítható az Igazolt hiányzás-hoz: míg utóbbi egy jól körülhatárolható intézményrendszer, a középiskola ellen intézett tiltakozás volt, addig Gerlóczy új regénye egy nagyobb léptékű valóságot utasít vissza: a pályakezdők nagybetűs életét.
Persze a kapunyitás tünetegyüttesén a főhős sem tud úrrá lenni: a bizonytalanság, a korai reményvesztettség, a kapkodó útkeresés, illetve az ebből fakadó határozatlanság ugyanúgy megkísérti, mint azokat az - egyébként a regényen kívül érzékelhető - kortársait, akik tervezéssel és hosszú távú hitelekkel próbálják megalapozni a jövőjüket.
Bármilyen előkelő gondolat a konzumkultúra elutasítása, pusztán ebből a törekvésből még nem születik jó regény, hiszen minden felnövekvő generáció lázad a rá erőltetett társadalmi elvárások ellen, azaz csupán a forma változik, a mögötte meghúzódó erőfeszítés rendszerint ugyanaz.
Azt az időtöbbletet, amit jövőtlensége következtében nyer, Valdemars gondolkodásra, szellemi építkezésre fordítja. A regény ezen a ponton kapcsolódik az abszurd műfajához: a cselekmény nagyrészt azokból a paradigmákból és elméletekből nyert meggyőződésekből áll, melyeket a szereplők pöckölgetnek egymás között, hátha így értelmezni tudják azt a valóságot, melyen kívül rekesztették magukat. Az abszurd hagyományainak megfelelően tehát a képlet hirtelen kihúzza a lábunk alól a talajt, és a feje tetejére állítja a valóság és fikció közötti kapcsolatot: észrevétlen a regény megcsonkított, torz világa válik logikussá, racionálissá, de legalábbis emberivé, a megtagadott környezet pedig követhetetlen, kibogozhatatlan lesz, nem csoda hát, ha a szereplőket nyomorgatja, nyugtalanítja a kinti lét.
Ha a regény működik, valami átragad ebből a paranoiából az olvasóra is, a karakterek által létrehozott önkényes börtön pedig kezd barátságos, biztonságos, mi több, tágas helynek tűnni. Mintha lenne értelme annak, hogy a szereplők tulajdonképpen csak csökkentett üzemmódban élnek, mintha ezzel a vegetálással valóban nyernének valamilyen sehonnan máshonnan megszerezhető többletet.
A szerző íróvá érését érzékelteti, hogy a balkézen közben végigfuttat egy szálat, mely szervesen egyáltalán nem illeszkedik ebbe a feszültség nélküli, de szorongással súlyosbított kamaradrámába: a főhős nagyapja haldoklik. S mire az olvasó elkezdene belehelyezkedni ebbe a fordított valóságba, mire elkezdené érteni a szereplők igazságát, nihiljük értelmét, a nagypapát elviszi a mentő. A háttérben tartott, mégis szeretett öregember halála szétzúzza, értelmetlenné teszi az abszurdot és a valósat is, a Váróterem pedig üvöltő gyászregénnyé lesz.
Ha mindenképpen ciklusokban akarunk gondolkodni, akkor a regény az Igazolt hiányzás utáni kötelező továbblépés. A Váróterem azonban nem Gerlóczy első regényének viszonylatában teljesedik ki: minden szempontból önálló, lezárt és teljes irodalmi alkotás egy fiatalemberről, aki a korszellemmel kel birokra, és akit épp a legnagyobb küzdelemben csap meg a halál szele, azaz erőfeszítéseinek értelmetlensége. Ez pedig kétségkívül egy olyan történet, melyre magának a Zeitgeist-nek is érdemes odafigyelnie.
Krich Balázs

"Az írás, az igazi írás - igazírás - radikális tett. Nem lehet tekintettel sem Istenre, sem emberre, sem senki másra. Gerlóczy Márton első regénye ilyen írás. Olvasható pedagógiai regényként, családregényként, ifjúsági regényként, pszichológiai regényként, kalandregényként, mindegy. Rólunk szól. Minden oldaláról, minden soráról az olvasónak saját maga jut eszébe."
Bächer Iván

Gerlóczy Márton első regénye, az "Igazolt hiányzás" szikrázóan tehetséges munka. Árnyalt, pontos, színes; birtokában van az írói kifejezés teljes eszköztárának. Élményvilága magától értetődően behatárolt. Életkora miatt ennél tágabb nem is lehetne. Ha összegeznem kellene a véleményemet, írója óriási ígéret, s joggal remélhetjük, hogy ezt az ígéretet be is váltja. Ehhez minden adottsága megvan.
Göncz Árpád

"Hát ilyen nincs! Hihetetlen. Húsz éves. Na, jó huszonegy. És így ír! Honnan pattant elő? Honnan? Ilyen fegyverzetben? Mindegy, itt van, megérkezett. Üdvözölni kellene, nem?
Megteszem én, egyike első olvasóinak. Az egyszerű olvasó. Íme. Isten hozott a magyar irodalomban, Gerlóczy Marci. Márton.
Jancsó Miklós

szamarful.blogter.hu
2007-02-06

 Gerlóczy Marci egyetemi tananyag lett...

A fiatal, kétkötetes író elérte, amit keveseknek sikerült eleddig: érettségi híján is "katedrára lépett" - bekerült egy pedagógiai tantárgyú egyetemi szövetgyűjteménybe...

Az Iskolai élményvilágok Tananyag a "Bevezetés az oktatás és az iskola világába" című tanegységhez [... szerk. Buda András... Budapest : Bölcsész Konzorcium, 2006] c. kötetben (Hrabal ill. Anne Frank naplójának kivételével) magyar prózairodalmi válogatás olvasható, Gárdonyitól Spiróig, csupa olyan írás, ami a tanár - diák viszonnyal, ezek munkájával foglalkozik, sokszor ugye, erősen élményjelleggel.

Márton deák, úgy tudom, könyvei írásakor még mindig nem esett át az érettséginek nevezett tűzkeresztségben - persze ettől még aránylag jó könyveket alkotott. (Kívánom neki, hoyg azóta már egyetemre járjon.) A szemelvény tőle az Igazolt hiányzásból van, az a rész, amikor ofője "próbál rácsatlakozni" és mindeképpen aktívabb tanulásra ösztökélni, felkelteni a kiváncsiságát erre-arra - persze minden erőfeszítés hiába, mindez épp fordítva sül el, a "főhős" srác még erőszakosabb és lógósabb lett...

Örülök, hogy a debreceni szerkesztők hitelesnek ítélték G.M (önéletrajzi ihletésű) leírását, ez is írásai irodalmi értéke mellett tanúskodik.

Bár a kötetbeli írások élményéből erősen elvesz, hogy egyes bekezdéseket dölten szedtek és helyenként megcsillagizták őket, és ellátták olyan megjegyzésekkel mint pl. "Nevelő - növendék konfliktus". De végül is tankönyv - nem élvezni kell...

www.heavymetal.hu
[2006-12-24] - Hajas

Igazolt Hiányzás (könyv)

Gerlóczy Márton alap arc. Még csak 25, de már túl van két sikeres és nem mellesleg jó könyvön, de véleményem szerint novellaírásban is rendben van a srác. Született tehetség, pedig még érettségije sincs - ami nem lenne meglepő egy ügyes metal zenésznél, vagy egy sikeres sportolónál, de hogy valaki iskolázatlanul ennyire veszett jól tudjon írni, az szerintem ritkaság, még akkor is, ha a tehetségre születni kell, nem megtanulni. Márton második könyve, a Váróterem ugyan klassz volt, de tudtommal nem volt akkora siker, mint a debütáló Igazolt Hiányzás. Ezúttal egyet is értek a közvéleménnyel, mert a két könyv közül tényleg ez a jobb, még ha a könyvszakma és Marci szerint is elnagyolt, csapongó stílusú az első könyv, és kevésbé átgondolt, összeszedett, mint az említett második.

Az Igazolt Hiányzás tulajdonképpen egy önéletrajzi regény, mégha nyilván vannak is benne fiktív elemek. Elindul tehát Márton kiskoránál, és tart a könyv megírásáig elért korszakáig, tehát kábé húsz éves koráig. A műből az jön le, hogy ez a Marci gyerek már-már elviselhetetlenül öntörvényű arc lehet. A sulikban folyamatosan kudarcot vall tanulmányaival, az órákról lóg, vagy csak nem figyel, és egyszerűen képtelen beilleszkedni az elfogadott, nyárspolgári életbe. Lássuk be, ő éli is azt a megfelelni nem akaró, mindenkinek beintő, szó szerint szabad életet, amiről a legtöbben csak álmodoznak. Aki világéletében kockafej volt - feltehetően és remélhetőleg olvasóink többsége nem ilyen-, az épp emiatt nem fogja megérteni, mitől annyira zseniális ez a könyv. Természetesen a regény tele van hihehetlenül vaskos diákcsínyekkel -ezek közül egyik kedvencem, amikor Marciék tanítási időben elkötötték osztályfőnökük kocsiját-, de az effajta sztoriknál sokkal többről szól ez a történet. Az Igazolt Hiányzás ugyanis egy egyszerre cinikus, csípkelődő, ugyanakkor elszomorítóan precíz korrajz napjainkról, meg úgy általában az emberi kapcsolatokról. A könyvből kiderül, hogy Marci se egy földreszállt angyal, jócskán vannak hibái, de kétségtelenül ott állt a sorban, amikor humorérzéket és szívet osztottak. Amiben viszont a leginkább kimagasló, az a mai - és a nem túl régi- magyar társadalomnak az ábrázolása, légyen szó bármilyen korú, nemű, vagy lakhelyű emberről.

Tudom, nem mindenkinek sikerül iskolázatlanul, mindennel szembefordulva megtalálnia önmagát, így nem biztos, ajánlható-e az a totálisan öntörvényű hozzáállás, ami a könyvben szerepel, hisz nem mindenkiből lesz -maradjunk Marci eseténél- sikeres író. Az viszont biztos, hogy ha rajtam múlna, az Igazolt Hiányzás kötelező olvasmány lenne, amiért ennyire érdekes, őszinte és letehetetlen ez a könyv.

www.delmagyar.hu

2006-12-07
Gonda Zsuzsa 

Hajók, Kuba, nyugati karrier

Gerlóczy Márton könyvről és íróbarátságokról

Hajón él, szívesen utazik, de ragaszkodik Budapesthez. Kiadója külföldi karriert álmodik számára. Gerlóczy Mártonnal készülő könyvéről és az íróbarátságokról is beszélgettünk.

Gerlóczy Márton: Azért, mert szimpatikus, szívesen találkozom valakivel, de csak azért, mert ő is író, azért nem. Fotó: Karnok Csaba

Gerlóczy Márton Bächer Iván vendégeként járt Szegeden. A fiatal író dedikált, olvasókkal beszélgetett, és a Délmagyarország kérdéseire is válaszolt.

Elmondta például, hogy új könyvön dolgozik, ami jövő év elején jelenik meg. A tervek szerint nem csak itthon, hanem előbb Olaszországban, később más nyugat-európai országokban. A "nyugati karrier" - ahogy Marci kicsit ironikusan emlegette - elsősorban a kiadó számára kísérlet. A külföld - leginkább Franciaország és Kuba - persze őt is vonzza, de inkább mint utazót.

A könyv témájáról is faggattuk, de kevés sikerrel.

- Sajnos nem árulhatom el. Soha nem szoktam, babonából. Magamnak megtartom, senkinek nem mondom, és ha kész van, előveszem.

Később annyit mégis elárult, hogy nem önéletrajzi ihletésű kötetről van szó. Első regénye, az Igazolt hiányzás róla szólt, a Váróterem egy általa is megélt élethelyzetről, a harmadik pedig semmiben nem emlékeztet Gerlóczy Márton mindennapjaira. Hacsak nem abban, hogy jelentős szerepe lesz benne a hajózásnak, és most ő is egy hajón lakik. "De nem azért írok hajókról, mert hajón lakom, hanem azért lakom hajón, mert hajókról írok."

Állítja, azóta szereti Budapestet, amióta a Dunán él. "A városban is vagyok meg nem is."

- Nem lenne egyszerűbb vidékre költözni? - próbáltuk Szegedre csábítani Marcit, aki azt mondta, ha nem lenne elég messze Budapesttől, mindig visszatérne a fővárosba. Még a kerületet is nehéz elhagynia, hiszen egy helyen élnek a barátai, a család, a kiadó... "Igazából egy faluban lakom, csak Budapesten."

Az önéletrajz és a család, barátok összefüggésben a fiatal író elmondta, nem volt még igazán komoly konfliktusa azért, mert valaki magára ismert írásaiban.

- Nem szoktak erről beszélni. Furcsa dolog, de ha valakiről írsz, azt tízből kilenc nem említi meg. Talán nem szeretnek szembesülni, vagy lehet, hogy nem vagyok olyan ember, akinek szívesen mondják meg a véleményüket. Volt, aki megmondta, olyan is, aki megharagudott rám. De ez nem jellemző.

Eszterházy Péter kijelentését, mely szerint könnyebb elkezdeni, mint befejezni egy regényt, Marci igaznak tartja, bár neki a befejezés sem okoz gondot.

- Lehet, hogy azért, mert ő valamivel ügyesebb mint én. Majd ha én is nyolc-tíz évig dolgozom valamin, akkor nehezebb lesz befejezni. Most még könnyű, sőt alig várom, hogy befejezzem.

A fiatal írókkal való kapcsolatáról elmondta, a Főbűnösök című kötet szerzői (rajta kívül például Tisza Kata, Szabó Stein Imre, Karafiáth Orsolya) közül többen jól ismerik egymást, de ő "nem mászkál írói körökben".

- A Főbűnösök kapcsán találkoztunk, köszönünk egymásnak, még talán jóban is voltunk. Azért, mert szimpatikus, szívesen találkozom valakivel, de csak azért, mert ő is író, azért nem.

AZ IRODALOM VISSZAVÁG, No. 18., 2003/tél
Az emlékek köde

Vajon mi késztethet oly sok embert arra, hogy életük kizárólag általuk fontosnak tartott eseményeit (például: találkozás a preferált nem képviselőjével, mámor, cudar élet a demokráciában, borzasztó számítógép, mit akarok, ha semmit sem akarok?, ki a hülye, én vagy te?) írásos formában közöljék velünk? Velünk, akiket az ily módon szerzőkké előlépők még "tisztelt olvasóközönségnek" is mernek szólítani, azok után, hogy lelkük hullámai - szellemük felett átcsapva - beborítják a könyvek lapjait?

A kézenfekvőnek tűnő válasz valahogy úgy hangzik, hogy a kultúra sok-sok kis építőelemből tevődik össze (rengeteg kultúrpanellel rendelkezünk, melyek részben az irodalom befogadásával kerülnek beépítésre), így aztán "a rendszerhez" egy Rómeó és Júlia ugyanúgy hozzáadja a maga üzenetét (fiú-lány, reménytelen, de az örökkévalóságban tra-la-la), mint például a Biblia (sok ember reménykedik, egy közös cél vezérli őket, de nagyon nehéz, illetve később: valaki megpróbálja, de tényleg nagyon nehéz), és így van ez a többi ismert klasszikus esetében is. Néha ismétlődéseket is tapasztalhatunk. És ebből a sok panelecskéből áll össze a Kultúra (kulcs a körülöttünk egzisztáló világhoz, illetve minden emberi alkotások összessége).

Ezzel a magyarázattal van néhány problémám. Az első formai: egy ilyen "panelt" szerintem akkor tudunk befogadni, ha a mű élvezhető. Gyakran persze nem árt régebbi, vagy közös ismeretekre támaszkodnia a szerzőnek, de elég fontos az is, hogy a befogadó ne szundítson el három oldal elolvasása után.

Erre egyébként három megoldás is van: vagy kétoldalas műveket kell írni, vagy az ennél hosszabb művekben az első két oldalon áruljuk el, mi a tanulság, végső esetben pedig akár meg is tanulhatunk írni.

A fenti válasszal kapcsolatos másik - bár az előzővel némiképp rokon - kifogásom úgy foglalható össze, hogy akkor, amikor az említett paneleket óhajtja valaki továbbfejleszteni, illetőleg megerősíteni, nem árt, ha a mű olyan problémákat vet fel, amelyek a szerzőn és közvetlen rokonságán kívül érdekelnek valakit. Létezik tehát olyan ember, aki különösebb empátia magára erőszakolása nélkül is képes értő és megértő módon viszonyulni a textushoz. Lehet persze erre azt mondani, hogy sokan csak úgy, maguknak írnak, de azért azt látnunk kell, hogy ez úgymond még nem garantálja azt, hogy egy mű érdemes legyen a kiadásra.

Úgy tűnik azonban, hogy bár véleményemmel feltehetően nem vagyok egyedül (vö. irodalminak nevezett művek eladott példányszáma), sokan gondolják ezt másképp (vö. a megjelenő, irodalminak nevezett művek címeinek száma). Így aztán gyakran meg szokott velem esni, hogy vers vagy próza olvasgatása közben így kiáltok fel: mi a keserves úristennek kellett ennyi papírt elpazarolni? Azt a megoldást pedig, hogy ez tulajdonképpen egy gigantikus környezetvédelmi projekt első lépcsőfoka lenne, tisztelettel visszautasítom.

Az eddig elmondottak fényében talán érthető, hogy az utóbbi időkben már tudatosan szoktam készülni az olvasásra: kedvenc fotelem mellé oda van készítve egy állvány, melynek villás vége alkalmas különböző infúziók (általában koffein, illetve barbiturátok) biztonságos rögzítésére, valamint egy generátor, amelyet alkalmas pillanatban beüzemelve meg lehet szüntetni a mű befogadása okozta fibrillációt.

Ezzel a felszereléssel álltam az Igazolt hiányzás elolvasása elé is.

A közkeletű értelmezés szerint ugyanis Gerlóczy Márton könyvében iskolai élményeiről számol be. A kötet kiadója is azt sugallta, mintha ez a könyv arról szólna, hogy egy ember "megmondja a magáét" a honi iskolarendszerről, sőt, a mű címe is hangsúlyosan utal vissza néhány közös emlékünkre (úgymint ellenőrző, fakt, ofő), amelyek fölidézése mindenkiben kelt bizonyos, az idő előrehaladtával szerencsére elhalványuló érzést; az ember idővel általában képes más dolgokkal is foglalkozni, mint elmúlt iskolai sérelmeivel/hőstetteivel. Ezt szokták eufemisztikusan úgy nevezni, hogy "az emlékek megszépülnek". Nehéz tehát minden előítélettől mentesen nekiülni ennek a szövegnek.

A könyv borítóján ábra található, mely egy fiatalembert - feltehetően a szerzőt - ábrázol, aki cigarettával a kezében éppen ibolyát keres, miközben a magasból szózatot vélünk hallani: "Ez amaz én szerelmes fiam, kit ezennel ionhajtóművemmel illetek." Kemény felütés, talán a könyv tartalmával lesz valamiféle kapcsolatban.

Ezután újabb meglepetésben részesülhet az olvasó. A szerző már a bevezetőben közli az olvasóval, hogy egész egyszerűen szeretne emlékezni, kicsit gondolkozni a múlt eseményein. Leírja, mi történt vele eddig leélt élete során, és azt hogyan élte ő meg. Ezt egyrészt meg lehet oldani igen unalmasan is, másrészt viszont ahhoz, hogy érdekesre sikeredjék a mű, olyan őszinteséget követel, ami nem mindenkinek adatik meg.

Incipit tehát ez az élet, és az olvasó hamar észreveszi hogy a szöveg "fílinges". Ez alatt azt értem, hogy a szerző nemcsak képes hangulatokat leírni, hanem ráadásul ezt úgy teszi, hogy úgy érezhetjük, "ott voltunk". Ez az élmény jó esetben elvezet annak felismerésére, hogy a mű "rólunk szól". Természetesen - kevés kivételtől eltekintve - egyáltalán nem "rólunk" szól, és egyáltalán nem voltunk "ott", legfőképpen pedig nem akkor. Szokatlan erővel közli képeit.

Kicsit később iskolába kerül, és itt - ó, jaj - esnek a csapdába azok, akik ettől azt gondolják, hogy ez a könyv a magyar iskolák tévelygéseiről, vagy egy szerencsétlen pondró hazánk oktatási intézményei között lefolytatott kalandozásairól szól. Érdemes figyelembe venni, hogy ami a gyereknél az iskola, az később például a munkahely. Ezzel azt akarom mondani, hogy ugyan elvileg rendszeresen bejár, de azért ettől még nem feltétlenül ez az a dolog, amit az ő életének lehetne nevezni. Ez egy körülmény. Ha viszont valaki magáról akar írni,

akkor nem feltétlenül egy körülményről fog írni: kicsit furcsa lenne, hogyha egy író arról írna, milyen nehéz írni. Gerlóczy viszont tudja azt, hogy az iskola - még ha ritkán is teszi tiszteletét benne - kizárólag egy olyan körülmény, amit az eredményezett, hogy iskolaköteles korba lépett, de ettől még nem válik egy könyv témájává.

Van még néhány tárgykör, amiről pontosan tudja, hogy nem volna szerencsés témául választania, ilyen például a csajozás, az ivás, a szívás meg a nyári élmények. Pedig ezekről is mind ír, de pontosan tudja, hogy ezek önmagukban teljesen érdektelenek, ha azért akar emlékezni, hogy értsen.

Az őszinteség mellett ez eredményezi azt a sajátos nézőpontot, amelyből G. M. magát, valamint a környezetét szemléli. Az emlékezés szövegét gyakran szakítják meg jelenbeli események, állapotok, hangulatok leírásai, esetleg egy régi emlék újragondolásából a jelenben levont konzekvenciák. Ezeket a részeket egy kettétört ceruza szokta jelezni, nyilván jelezni kellett valahogy a megszakítást, és a szerkesztő arra gondolt, ez így szellemes, hiszen utal az iskolára is, meg egyfajta törésre is. Valamint persze fiatalos. A szerző nem időzik el túl sokat az első évek emlékeinél, hamar Pesten találjuk magunkat, ahol Marci egy-két oldal leforgása alatt már iskolás is. Elkezd tehát szocializálódni, ami nála elég keserves folyamatnak bizonyul. Egy idő után elkezdődik botrányokkal és lebőgésekkel tarkított vándorlása iskoláról iskolára, rengeteg "sztorival". Míg végül megírja az Igazolt hiányzást. Csakhogy miközben mindez történik vele, ő úgy tűnik, valahol csendben üldögél, és némi gúnnyal figyeli - miközben persze éli is - ezt az egész szerepjátékot. Ezt a szerepjátékot nem csak ő és tanárai játsszák, sőt. Ugyanolyan fontos szereplők az osztálytársak, ismerősök, ismeretlenek, szüleikkel együtt vagy éppen nélkülük. És miközben elmeséli, mik történtek vele, és ezeket hogyan élte meg, szép lassan kialakul bennünk egy kép arról a néhány társaságról, arról a korosztályról, ha lehet ebben az esetben ilyesmiről egyáltalán beszélni, amelyet ő reprezentál. A gúny mögött azonban, amivel mindezt megfigyeli, emberség rejtőzik.

Van tehát egy öntörvényű főszereplőnk, aki emellett emberséges próbál lenni, mégpedig úgy, hogy markába röhögve figyeli a világot. Hogy ez így miért nem ellentmondás? Azért, mert rájött - egyébként ez is ritka, gyakran kétszer ennyi idősen is -, hogy ő is a világ része, így aztán magát is, a szerepét és a botladozásait is ugyanazon a "szemüvegen keresztül" tudja megítélni. Legalábbis nagyon el tudja velünk hitetni. Amit ír, az "életszagú", mégpedig attól, ahogyan írja. Magáról nem akar többet állítani, mint ami, és ezen felül nagyon szabatosan fogalmazza meg mondandóját. Hol veretesen, hol a tipikus pesti szlenget használva, esetleg idézve azt, de mindig helyénvaló módon.

Ezeknek köszönhető az, hogy sokan magukra, saját múltjukra ismernek a műben - egyébként a könyvhöz kapcsolódó internetes fórum hozzászólásai közül sok bizonyítja azt, hogy ennek a felismerésnek nem mindenki örül.

Tanulság, az viszont nincs. Hacsak az nem, hogy ajánlatos néha kölcsönkérni a Gerlóczy-féle okulárét, és azzal körülnézni. A kockázatok és mellékhatások annyiban vélhetően ki is merülnek, hogy többen próbálkoznak meg az írással.

JOHN BICER

ALFÖLD, 2004. február
"Csakis magamért, aki másoké lehet"

GERLÓCZY MÁRTON: IGAZOLT HIÁNYZÁS

Gerlóczy Márton első könyvének saját elektronikus oldala van a világhálón. A "Hozzászólások, vélemények" rovat átböngészése nem kevés tanulsággal szolgál a recenzens számára is. Kiderül például a honlapról, hogy az olvasói tábor meglehetősen vegyes összetételű (irodalomértő tanártól szakmunkás tanulóig), és minden rétegben vannak, akik rajonganak a könyvért (és/vagy írójáért), illetve akik vagy a tartalom, vagy a művészi megformáltság miatt heves indulattal támadják azt. Mindez arra a belátásra indít, hogy egy, a korszerű irodalomtudomány eszközeivel történő és annak szempontjai szerinti elemzés jelen esetben nem fogja maradéktalanul megragadni az adott mű lényegét; hasonlóan izgalmas, ám nem kevésbé fontos kérdésekkel és problémákkal szembesülhetünk, ha egyéb irányokba is kitekintünk. A kijelölődni látszó kérdésirányok pedig a következők: milyen hatással van a szöveg befogadására a kiadói menedzsment, és mennyiben van ez szinkronban az írói szándékkal, illetve a szövegintencióval? Miért terelődik a figyelem a szerző személyére a regény szövege helyett? Miért nem tud, vagy nem akar a szakma érdemben foglalkozni a regénnyel, ezáltal is növelve az irodalomkritika és az olvasóközönség között tátongó szakadékot? Kell-e cégér a jó bornak is, vagy ha cégéres, már gyanús?

Az Ulpius-ház nem kis energiát fektet bele kiadványainak népszerűsítésébe. Az Igazolt hiányzást kísérő kampány kétségtelenül az utóbbi idők leglátványosabb irodalmi reklámhadjárata, nincs is ezzel semmi baj. Más kérdés, hogy mit igazol mindebből vissza a könyv, hogy milyen jelentőséget tulajdonítunk az eladási statisztikáknak és az olvasói népszerűségnek. És megint egy másik kérdés, hogy mennyire vannak szinkronban a különböző érdekek. Úgy tűnik, a kiadó egy nagyon tehetséges, fiatal író erősen provokatív önéletírását kommunikálja felénk, a promóciót (és nem mellékesen a "szépirodalom" és "magyar irodalmi élet" berkeinek elérését) elősegítendő, közismert művészeket kért fel, hogy dicsérő jelzőkkel illessék a könyvet és íróját. Gerlóczy Márton (interjúkból körvonalazódó) szándékai viszont nem teljesen ezek: jól látja és szerényen elismeri, hogy a dicshimnuszok inkább szólnak neki magának, mint szövegének, és hogy a személyét övező népszerűség még nem jogosítja fel őt a "magyar irodalomban történő landolásra", várjuk meg ezzel a második könyvét. Ő nem tartja magát írónak, és nem regényt írt. "Marci vagyok, és szeretek írni", üzeni a kritikusoknak, akik szerinte nem látják (vagy nem akarják látni) írásának lényegét.

A zavart egyrészt a kiadó és az író szolgáltatja azzal, hogy miután kijelentik (és a szövegfelépítés ezt messzemenően alátámasztja), gyakorlatilag autobiográfiáról van szó ("Teljes egészében önéletrajz. Természetesen vannak benne fiktív betétek, hiszen az elkalandozásaim bizonyos értelemben fiktívnek tekinthetők" - mondja Gerlóczy a Cosmopolitan 2003/7-es számában.), a könyv elején megjelenik a "A könyvben szereplő személyek és helyszínek kevés kivétellel a képzelet szüleményei" frázis. Etikailag talán vitatható ez az eljárás, hiszen a könyv szereplői és helyszínei valójában könnyedén beazonosíthatók - legalábbis ez derül ki az internetes hozzászólásokból, akik között ott vannak "Marci" egykori iskolatársai és tanárai is. A szövegretorika azt sugallja, mintha a szerző számára is igazi tétje lenne a narratívának, olykor annyira elkapja a lendület, hogy az érvelés átvált reflektálatlan kirohanásokba a neki nem tetsző elemek ellen. Ilyen esetekben tűnik megfontolandónak a Tonio Kröger-i írásmód, lenyugodni, átgondolni, hogy a szöveg ömlengő burjánzása ne menjen a gondolati tisztaság rovására. (Gerlóczy Márton kijelenti, hogy nem szeret utólag javítgatni írásain, mert elvész a pillanat autentikussága. Ez működő módszer, sok író vallja is, ez esetben viszont az első fogalmazvány gépelésekor van szükség a tudatosabb átgondoltságra, amíg ki nem alakul az ösztönös stílusigény.)

Mert igenis van fantázia a könyvben. Stilárisan rendkívül gazdag (a finom lírai hangoltság és a durvább szleng között mozog a skála), ám nagyon egyenetlen, jól és gyengén megírt részek követik viszonylag rendszertelenül egymást. Ami észrevehető, hogy a vége felé egyre jobban ráérez egy természetes, határozott stílusra, amely érdekes módon nem a szlenges, laza sztorizgatás a ma divatos fonetikus írásmóddal ("beksztritbojsz", "konekting pipöl"), hanem a merengő, időnként melankolikus, finomabb hangoltság. A humorosnak szánt megjegyzések több ízben erőltetettek, a mondatkígyókban a tagmondatok között, a többoldalas bekezdésekben pedig a mondatok között nem egyszer elvész a koherencia, és nem túl termékeny befogadói aktivitást igényel a kibogozásuk. Némi kárpótlást nyújtanak mindezért a (nem szürreálisan, ám hétköznapiságukban is) meghökkentő, igazi urbánus hasonlatok, melyek bár olykor a képzavar határát súrolják, mégis ezek a szöveg legfinomabb, öniróniától sem mentes humorforrásai (pl. "A nyár tehát felszabadultan indult, ott álltam a siker kapujában, a változásba vetett remény úgy csillogott a szememben, mint a bogácsi strand húgyos-lúgos vizének felszínén a nyári napsugár." − 47. o. Vagy: "Ahogy telt az idő, a hajnali ébredés egyre nehezebbé vált, mikor egyszerűen képtelen voltam kikászálódni az ágyból abban a száraz sötétben, mikor a fürdőszobában összekoccannak a homlokok, a fátyolos szemek átbámulnak mindenen, még a szereteten is" − 166. o.). A szórakoztató ponyva stílusán felülemelkedik a szöveg, nemigen találkozunk "sárbogárdis" fordulatokkal, annál inkább üdítő iróniával, ami hol átcsap ellenséges cinizmusba, hol nem.

Azért kell ezt megjegyeznem, mert a könyv - a fentebb már ecsetelt szándékok ellenére - inkább a populáris regisztert célozza nagyobb eséllyel. De ezt gyorsan pontosítom: esetünkben is megmutatkozhat az ún. "magas" és "szórakoztató" irodalom közötti határvonal képlékenysége, átjárhatósága és rögzíthetetlensége. Úgy is fogalmazhatok, hogy a két kategória meglehetősen használhatatlannak tűnik, ha esztétikai jellegű különbségekről kell számot adni - minőségi tengely mentén így nem tudunk differenciálni. Jobb híján alkalmazhatónak tűnik a besorolás, ha egy könyv olvasói népszerűségével, a befogadói rétegek vizsgálatával és a kapcsolódó (rejtett) hatásmechanizmusokkal foglalkozunk, illetve ha a közös szövegszervezői stratégiákról és a szélesebb tömegek szemléletének és világképének szövegek általi befolyásolásáról beszélünk. Az Igazolt hiányzás kanonizálására nem látok esélyt. Regényként, fikcióként tűnik ehhez túlságosan is kevésnek. Olvasói népszerűségre azonban eséllyel pályázik, és nem is érdemtelenül. Széles rétegeket képes megszólítani (és nem csak egy fél napra lekötni) Gerlóczy Márton, és bár poétikai kockázatról valóban nem beszélhetünk (Károlyi Csaba, az ÉS 2003. május 23-ai számában megjelent, ide vonatkozó megállapításaival jórészt egyetértek), a szövegnek igenis van tétje, mégpedig olvasói életében, személyes sorsában. És ez azért nem annyira kevés. Mind stílusában, mind üzenetében igényesebb munkáról van szó, mint a legtöbb népszerű lektűr, láthatóan szándékában is több akar lenni náluk. Nem megerősítni akarja a fogyasztói társadalom uralkodó eszményeit, példaképeit, életformáját, hanem ezzel ellentétben nem szűnő kritikával illeti azt, és néha nem is annyira reflektálatlanul néz szembe a kényelem és a jólét korának problémáival.

Valahol errefelé érdemes keresnünk e könyv "lényegét", de mielőtt erre részletesebben kitérnék, összegzem a tényállást. Arról van szó, hogy egy fiatal író, ösztönösen, regényszerkezettel keveset foglalkozva megírt egy könyvet, ami a kiadó reklámkampányának is köszönhetően az átlagosnál több emberhez jutott el, mint a jobban megírt, önreflexív és a korszerű poétikai eszközökkel erőteljesebben élő (a jelenlegi vezető kritikai gyakorlatnak így jobban megfelelő) regények. A vásárlók nagy része nem is csalódott az "áruban". A könyvnek relatíve nagy visszhangja lett, vannak olvasók, akiknek nagyon tetszik, és vannak, akiknek igencsak nem. Az irodalomszakma - jelenlegi szemlélete szerint jogosan - gyakorlatilag elment mellette anélkül, hogy közelibb pillantást vetett volna rá; érdemben nem talált - igaz, nem is keresett - rajta fogást. Szerzőjére, úgy tűnik, nem lett különösebben káros hatással sem a siker az egyik oldalról, sem a durva ellenszenv a másikról. Sok olvasót komolyan elgondolkodtatott olvasmányuk, véleményüket közölhették is a világhálón (megfontolandó kezdeményezés: talán más regények esetében is érkezne ennyi hozzászólás, alakulna ki vita és pezsgés körülötte, ha lenne erre alkalmas fórum).

Gerlóczy leírja, megfigyelései alapján, néha esetlenül, Foucault-t soha nem olvasva, hogy: "inkább azt vettem észre, hogy egy illusztratívan csillogó felszín alatt félnek egymástól, versenyeznek, irigységet keltenek, tüsténkedve megteremtik helyüket a közösségben, amit helyzetük szabályoz, mintára, tökéletesen". (60. o.) A mű aszociális, önmagát közösségen kívül helyező elbeszélője megosztja velünk észrevételeit a kényelmi cél dominanciájáról, és jó ösztönnel mutat rá a fogyasztói társadalom fullasztó térnélküliségére és nyomasztó determináltságára, valamint a jólétnek a fiatalok szellemi igényére gyakorolt degradáló hatására. Némi fejlődést is tapasztalunk az elbeszélő gondolkodásmódjában, egy idő után eljut oda, hogy már magát is képes néha rendszeren belül látni, míg korábban inkább a később sajnos vissza-visszatérő "felülről lebeszélés" retorikája érvényesült (és alakul ki egy én-többiek hierarchikus oppozíció), amivel egyetlen baj van: nem jöhet létre általa igazi megértés. További problémát jelent, hogy a narratíva elsődleges célja, az önlegitimáció (a "hiányzás igazolása") során az érvelés nem egyszer talaját veszti, puszta vádaskodássá alacsonyodik, és a túláltalánosítások folytán autenticitása megkérdőjeleződik, retorikája demagóg színezetet kap.

A könyv szerkezete szétfolyó, csapongó. Az élet időbeli linearitását követi a történetmondás, az iskolai és a szünidei események, valamint a város fullasztó lehangoltsága és a falu felszabadító boldogsága közötti ellentét dinamikájának szellemében. A narratíva időnként nyomasztóan monoton, a legnagyobb problémát az jelenti, hogy a szerző láthatóan nem szívesen hagy ki semmit a történeti hűség miatt, ám nem tudja kezelni a nyári vakációk eseménydömpingjét. (Esterházy módszerének követése időt és energiapazarlást takarított volna meg, ha a tizedik berúgás után pl. a B rövidítést használta volna, U vagy S módosítóval ellátva Unicum, illetve sör fogyasztása esetén, és így tovább.)

A sztorizást rendszeresen megszakítják az írás jelenének kitekintő, merengő-filozofáló (olykor kiváló megfigyelésre és éleslátásra valló) betétjei, melyeknek témái a jóléti társadalom, a zsidóság helyzete, a lélek és az identitás kérdéskörei, továbbá az önmaga hangulatainak és mások hibáinak (utóbbi esetben erősen kritikus hangvételű) elemezgetése. Gerlóczy Márton szövegválogató módszerét a nem válogatás jellemzi, ide aztán bekerül minden használható anyag. Különböző szelekciós eljárásokkal helyeződnek az eddigiek mellé önmagukban szórakoztató és jól megírt részek, megtalálhatjuk közöttük egy napsugár fiktív gondolatait, év végi iskolai értékeléseket kommentárokkal, valamint kb. tíz oldalon keresztül a régi kávéházi skiccekre emlékeztető karcolatokat (erényük inkább a jó megfigyelés, mint a megformáltság). A befejezés művészi értelemben véve nem befejezés - az események elfogytak, a lezáró tanulságok kiábrándítóan sablonosak a korábbi belátásokhoz képest, és teljes egészében a narratíva önlegitimációs téloszának vannak alárendelve.

"De ennek a szakmának (ti. a pedagógusinak - L. J.) a képviselői, csak mint mindenik másiknak, sajnálatos módon nem értékelhetők relatíve" (72. o.) - írja, nagyon helyesen, Gerlóczy Márton. Értékekkel bíró könyvére ugyanez vonatkozik: sok kívánnivalót hagy maga után. Azonban legalább nagyszámú olvasóközönsége szereti, véleményezi - veszi. Ez is egy értékelés, nem is a legrosszabb fajtából.

(Ulpius-ház)

LAPIS JÓZSEF

BORSOD ONLINE, 2004. február 26.
Valaki figyel

Gerlóczy Márton: Igazolt hiányzás (Ulpius-ház Könyvkiadó, 2003)

Gerlóczy Márton hiányzásait maga Gerlóczy Márton igazolja. A mű létének kellene bizonyítania, hogy nem volt értelmetlen a többnyire iskolakerülés képében jelentkező tudatos tagadás, az ösztönös elutasítás, amelyet hősének - saját magának - a felnőtt világgal szemben átélni engedett. Mindez vezetett valamilyen eredményre, a hiábavalóság, a tékozlás felismeréséhez, a változás szükségességének megfogalmazásához. Az Igazolt hiányzás című könyv megírásához.

Önigazolás ez a könyv, amennyiben saját maga ad számot a mulasztásairól, a zsigeri, vagy megfontolt szembenállásról. De igazolás is, amennyiben a Gerlóczy Márton írását olvasók elhiszik a szerző megigazulását, hogy a világ - és benne saját maga - megfigyelése valóban elvezette az önismerethez.

Szeretjük az ilyet. Nem kell tehát elkallódni, ha nem muszáj.

Gerlóczy Márton világa elsősorban a korosztályi érzéseké. Ezek az érzések az élet elvárásainak felismeréséből fakadnak: ránézni a világra, és tudni, mi benne a rossz. Nem úgy, hogy megjavítható, hanem hogy nincs mese: ez rossz. Rossz a betagozódás kényszere. Rossz, hogy mindenre van szó. Rossz, hogy ismerősnek mondják azt, ami a maga számára is titok. Vagy annak szeretné hinni. És rossz, ha a lázadást a felnőtt világ életkori sajátosságra csupaszítva emlegeti. Majd kinövi a kamasz.

Biztosan kinövi. Vagy nem.

Igen, vagy nem: a legtöbb szabadság-élmény alighanem a kamaszkorból származik. Onnan, ahonnan már látszik, kik vagyunk, és felsejlik az is, kik nem szeretnénk lenni. Mielőtt nem válnánk azzá, akivé válni nem szeretnénk. Vagy az ismerős forgatókönyvek tucatjai alapján mégis azzá válnánk. Onnan, ahol a szabadság nemcsak édes, de kétséges és keserves is, ahol egyszerre nyomasztó a tévedések lehetősége, ugyanakkor bódító az ezzel a lehetőséggel törődni sem akaró nagyvonalúság.

Nem az a kérdés tehát, hogy érthető olvasmány-e a Gerlóczy Márton könyve a Gerlóczy Márton korosztályánál idősebbek számára is. Inkább az: hogyan érthető.

Az olvasó nézőpontjából visszarévedésként: volt-e ő is ilyen, vagy akart, tudott-e ilyen lenni. Veszített-e bármit, ha ilyen volt, vagy ha nem volt ilyen.

Az író nézőpontjából is számadásként olvasható. A szabadság tételes elszámolásaként: kellett az idő a készülődésre, hogy a tapasztalatok történetté formálódjanak.

Kellett volna több idő? Aligha. A huszonéves író így is éppen eleget látott. Alaposan megfigyelte, amire rálátása volt. Családot, iskolát, kacska jobbító szándékokat. Hogy mi miért hat rá és főleg miért pereg le róla. És képessé vált mindezt elmesélni.

A nyelvezete persze árulkodó: Gerlóczy Márton felnőttsége egyelőre inkább a felismeréseiben, a felnőtté válás elhatározásában, a rákészülésben megmutatkozó. Ahogyan ír, az viszont a felnőtt nyelv paródiájaként is olvasható. Vagy még inkább: öniróniaként. Tudálékos, helyenként túlhabzóan választékos. Aki így használja a nyelvet megszenvedett helyzetek pontos leírására, tudja, hová kellene tartoznia, de azt is tudja, hová tartozik. És biztosan nem bánja (még) a különbséget.

Ahogyan ír, az alapján joggal hihetnénk akár azt is: soha nem nő fel. Mindig megtartja majd a távolságot ebbéli szándékai és a tettei között. Végül, ez is egy megoldás.

Bujdos Attila

KRITIKA, 2004. január
Siker, könyvek 3.

Julio Cortázar még a kedvenceim között is nagyon előkelő helyen áll, úgyhogy azt a kiadót, amelyik 150., ünnepi kiadványaként éppen Cortázar-kötetet publikál, hajlamos vagyok szinte automatikusan nagyra becsülni. Ráadásul az Ulpius-ház relatíve fiatal szereplő a könyvpiacon, megerősödéséért már önmagában is szorítana az ember, pláne, hogy munkálkodásuk rövid ideje alatt is sok értékes kötettel lepték meg az olvasókat, minek köszönhetően 2002-ben elnyerték az év kiadója címet is. Szerintem abban a korszerű törekvésben sincs semmi kivetnivaló, hogy üzletileg is sikeresek akarnak lenni, és ezért minél nagyobb példányszámban eladható könyveket próbálnak a piacra dobni. Vagy úgy, hogy igyekeznek elsőként megszerezni a bombabiztos külhoni bestsellerek kiadói jogait, vagy úgy, hogy intenzív reklám- és marketingmunka révén mindent megtesznek azért, hogy honi szerzőik munkáit vigyék piaci sikerre. Ráadásul - elvben - üdítő kivételként, e téren kockáztatni is hajlandók, amennyiben teljesen ismeretlen szerzők első köteteit is kiadják, méghozzá bevallottan abban a reményben, hogy home made bestsellerszerzőt avathassanak. Igaz, ez esetben éppen az író személyét övező újdonság varázsát, illetve a beavatási rítust használják reklámfogásként.

Azért bocsátottam előre az imént megszorításként, hogy ez csak elvileg üdvözlendő törekvés, mert a végeredményt tekintve súlyos kifogásaim vannak. Jómagam már az azóta kibontakozott tendencia első darabja esetében nagyon rosszat sejtettem, illetve hát olvastam. Mert hogy Salinger Richárd elsőkötetes szerző Apám beájulna című "trendi" könyve egész egyszerűen minden szempontból csapnivaló munka: "cselekményvezetését és jellemábrázolását" tekintve gyatra, nyelvileg pedig röhejesen silány. Ezt a nekiveselkedést aztán az elmúlt évben követte három hasonló indíttatású próbálkozás, félő, ebből még iparág lesz. Megintcsak három, napjaink témáiban tallózó "modern" könyv, melyek előállítói között két abszolút ismeretlen elsőkötetest, illetve egy más területen ugyan nevet szerzett, de "regényíróként" nem jegyzett szerzőt találunk.

Üzleti szempontból azonban, úgy tűnik, bevált a kiadó számítása. A legfiatalabb szerző, Gerlóczy Márton Igazolt hiányzás című munkájából eddig már 16 000 darabot adtak el, Bolgár György Vágy című könyvét láthattuk az eladási listák élbolyában, hallani, hogy jól fogy az is. Legkevésbé Mátéffy Éva Ruby című dolgozatának adatokban is mérhető fogadtatásáról lehet tudni, bár a kivételesen intenzív marketingmunka nyilván megtette a magáét.

Egy dolog azonban az üzleti siker, a bennünket igazán érdeklő másik meg az, hogy milyen színvonalú könyvekkel éri el azt a kiadó.

Osztályozhatatlan

Gerlóczy Márton kéziratának kiadását vélhetőleg az a megfontolás indokolhatta, hogy egy "deviáns" tinédzser hányatott életének regénye a kortárs csoportban akár még kultuszkönyvvé is válhat. Az eladott példányok tanúsága szerint majdnem így is lett.

Amit én nagyon sajnálok. Ráadásul nem is csupán azért, mert az Igazolt hiányzás rendkívül rossz könyv, amelyikben karakterábrázolásnak, történetvezetésnek, kompozíciónak nyoma sincs, amelyiknek gondolati világa hervasztóan sekélyes és közhelyszerű, s amelyiknek nyelvi-stiláris "megformáltsága" egyszerre botrányosan pongyola és képzavaroktól hemzsegően dagályos. Hanem főként azért, mert az Igazolt hiányzást forgatva már nagyon hamar az a könyvolvasás során elég ritkán tapasztalt érzésem támadt, hogy ez kifejezetten ellenszenves dolgozat. Pontosabban a Marci nevű főhős személyisége, világlátása, attitűdje az, márpedig ebben a könyvben alig van távolság főhős és szerző között, itt Marci bevallottan Gerlóczy Márton alteregója. S pontosan az a gondom, hogy az ifjú nemzedék számos tagja éppen egy ilyen meglehetősen korlátolt, közhelyesen gondolkodó, ámde annál nagyobbra növesztett öntudattal bíró figurában ismer magára, vagy tekinti azt idoljának.

Mert még ha egy valódi lázadóról, egy karakán fickóról, igazi vagányról lenne szó. Bizony elkelne egy regény, amelynek főhőse pimasz, deviáns, ámde kreatív, eredeti gondolkodású valaki, kinek személyisége gazdagsága hitelesíti a társadalommal, illetve annak bornírt szabályaival való szemben állását.

Marcinak, ennek a tulajdonképpen középszerű figurának azonban még a lázadása is kiszámítható, az övé nem annyira eszmeileg¹ megalapozott revolúció, mint inkább életkori sajátosság, ezért nem is több, mint egy, a társadalom által felkínált szerepek közül. Kinek a "jó tanuló, jó sportoló" skatulyája jut, kinek meg a renitensé. E változatosság révén teljes a kép. Amúgy az ún. különc típusába tartozó tinédzserek legtöbbje pontosan azokat a mérhetetlenül eredetinek gondolt közhelyeket szokta szajkózni a világról, mint Marci, csak jóval nívósabban.² Igen, mindenki más hülye, a felnőtt társadalom korlátolt, fantáziátlan seggfejekből áll, bár a kortárs csoportot is csupa megjátszós zombi alkotja, kizárólag ő, Marci a jó fej, az eredeti egyéniség, akinek pontosan ebből adódnak a beilleszkedési zavarai. Marci ugyanis az ő mély élettapasztalata birtokában átlátja, hogy a társadalmi élet bornírt kispolgárok alkotta normái és korlátai csak arra jók, hogy kordában tartsák a szabályokhoz nyálcsorgatva alkalmazkodó középszert, és egyúttal akadályát képezzék az olyan páratlanul originális és kreatív életfelfogás kibontakozásának, mint amilyen Marcié. Mennyire ugyanígy gondolkodik szinte minden identitását kereső tinédzser, s ugyanakkor mennyire uniformizáltan hiszi, hogy ez a tipikus tini közérzet kizárólag az ő szenvedésből és dacból összeálló személyes életérzése, amiért is ő valamiképpen más, mint a többiek, talán a sors kiválasztottja is.

Ha az egyedfejlődés tinédzser korszakának nyilván keserű csalódásokkal és kiábrándító tapasztalatokkal járó éveit valaki kellő humorral és öniróniával ábrázolná (az Adrien Mole-könyvekben lelünk fel ilyesmit) az szórakoztató és tanulságos olvasmányt eredményezne.

Ezzel szemben az Igazolt hiányzás című munkában nemigen találunk többet a közhelyszerűen világfájdalmas szenvelgés és agresszív hőzöngés³ visszatetsző önapológiájánál. Ízelítőül ideidéznék egy, Marci világszemléletét, és gondolati elmélyültségét híven tükröző hosszabb passzust. "Társadalmunkban mindenkinek szerepe van, és hogy ez milyen szép, mindenki a hozzá legközelebb eső témának ismerőjét választja hitveséül, mert élete nem szól semmiről, csak egy nagy téma, amiről muszáj beszélni, mert másról már nem lehet, annak lehetőségét már elvesztettük, hogy ismerjünk különbséget, igazodunk és igazodásra késztetünk. Aztán egy szép napon már nem is nevét említjük, hanem beosztásunkat, egy olyan ember elfoglaltságának megérdemelt eredményét, akit ezek a pillanatok kielégítenek, minden lépését követően újjászületik a verseny erőt kölcsönzésének biztonságos tudatában, mindig ugyanazzá. Képtelen újulni, de felejteni is és a hatások vissza- és körbefordultával ütköző és összecsomósodó személyiség egyszerre létezni kezd, tudattalanul, és megalkotja kétsoros záróakkordját sírkövének falára." (61-62. o.) Ezt a részletet persze a nyelvi "megalkotottság" nívójának illusztrációjaként is citáltam, és nem kivételként. Szörnyű képzavarok, a nyelvi koherencia belső logikáját nélkülöző hagymázolások, paralitikus lilaságok szinte bármelyik oldalról idézhetők lennének.

Azért reménytelen kísérlet ez a könyv, mert a főhősre jellemző zárt és önelégült nárcizmus lehetetlenné teszi a világgal folytatott dialógust, a valóság megértését és ábrázolását. Hans Robert Jauss idézi egy helyütt Plessnert, miszerint "Minden énnel szemben ott a másik én. A primitív egocentrizmust már csak ez is lehetetlenné teszi."⁴ Az Igazolt hiányzás annak bizonyítéka, hogy ez nem teljesen így van. Marci ugyanis annyira el van telve magától, nézőpontja olyannyira kizárólagos, beszédmódja annyira monologikus, hogy szinte képtelen befogadni mások érveit, szempontjait. Márpedig ebből a nézőpontból csak leszólni lehet a világot, "anyázni", amit persze Marci összetéveszt a "kritikai" attitűddel. Így aztán nagyra nőtt egójú főhősünk az összes látókörébe kerülő jelenséget és figurát finnyázva becsmérli (olykor, lásd: újgazdag prosztók - joggal), a tévedhetetlenség birtokában megfellebbezhetetlenül lesújtó véleményt formál szinte mindenkiről. Értelemszerűen a tanárok kapják a legnagyobb pofonokat, őket folyvást ledilettánsozza-ostobázza a mi ifjú pedagógiai fenoménünk, s egy Apáczaiba ojtott Comeniusként magyarázza el, hogy miként is kellene kezelni a hozzá hasonló "érzékeny" lelkeket. Összegzésként aztán szó szerint baromnak, illetve állatnak titulálja egykori magyartanárát, akinek mindösszesen annyi volt a bűne, hogy stílusból és szövegalkotásból elégtelent adott tanítványának. Pedig hát az Igazolt hiányzás a legjobb bizonyíték arra, hogy nem trafált mellé.

Ez a könyv ugyanis maga a totális kudarc.

Pedig hát éppen a magnum opus, a végső tromfként szolgáló elsőrangú mű szerepét kellett volna betöltenie, amelyik már önmagában bizonyítja szerzője kivételes képességeit, a sokaságtól, a tömegtől elkülönülő alkotó ember csillámló tehetségét. E helyett egy velejéig dilettáns munkát tartunk a kezünkben, amelynek szerkezete gyakorlatilag nincs, egyénített figurák és jellemek a könyvben fel nem lelhetők, a nyelvi megformáltság pedig lehangolóan silány.

Legfeljebb a félreismert "különcség" torz és görcsös önigazolási vágyáról árulkodik a könyv, amelyik formáját az írásban véli megtalálni. Lionel Trilling veti papírra az úgynevezett "érzékeny" emberekkel kapcsolatban, hogy: "Számukra a művész betegségének mítosza intézményesen szentesíti helyzetüket, s arra törekednek, hogy egyéniségük a művészéhez hasonló vagy egészen olyan legyen, esetleg oly módon, hogy művészi alkotások létrehozását tervezik, sőt meg is próbálkoznak vele oly módon, hogy szellemi képességeiket a maguk neurózisával, ťmásságukkalŤ hozzák kapcsolatba."⁵

Zárhatnánk a bírálatot azzal, hogy e próbálkozás eredményeként született egy rossz könyv - és mit számít, hogy eggyel több van-e. Csakhogy az Igazolt hiányzás nem intézhető el ennyivel. Ugyanis a kötet relatíve sikeres, és a kiadó - részint a piaci sikert használva érvként - amellett kardoskodik, hogy ez a könyv irodalom volna. Képzelhetni mekkora konfúziót okozhat ez a beilleszkedési zavarait kiválasztottság érzéssé stilizálni amúgy is hajlamos szerző lelkében. Egyfelől ott van a tekintélyes kritikusok egybehangzóan lesújtó ítélete a könyvről, másfelől meg a siker szirénhangjai, amelyek azt duruzsolják, hogy csak ez számít, ez bizonyítja, hogy másságodat igazi művé formáltad. Így aztán, gondolom, szerzőnk már nemcsak magyar tanárát, de a könyvét fitymáló hivatásos kritikusokat is lehülyézi. Pedig nyilván ő is tudja, hogy a hozzáértő ítészek véleménye ellenében nálunk senki sem válhat íróvá. (Hiába próbálja azzá avatni őt disszonánsan lelkendező soraival a nem irodalmár Jancsó Miklós a hátsó borítón.) Ettől persze olvasott és népszerű szerző még lehet, író azonban nem. S ennek a skizofrén helyzetnek a feldolgozása akár még komoly lelki konfliktusokat is okozhat a debütáló szerzőnek.

De túl ezen a könyvszakmán kívüli szemponton, maga az egész jelenség veti fel a kiadói felelősség kérdését. Meggyőződésem ugyanis, hogy az Igazolt hiányzás nem nyomdaérett opusz, egyszerűen nem lett volna szabad kiadni. Nem említhető a könyvnek egyetlen erénye sem, ami igazolta volna a publikálás melletti döntést. Leszámítva azt a merkantil szempontot, hogy a szerző életkora miatt borítékolni lehetett a nemzedéktársak lelkesedését és vásárlási hajlandóságát.

Ez a játék ugyanakkor ráirányítja a figyelmet arra az eléggé új jelenségre, hogy a kiadók irodalomként reklámoznak nyilvánvalóan nem ebbe a kategóriába tartozó kiadványokat. Engem őszintén szólva, már az is meglep, hogy a kultúrpiacon reklámértéke lehet annak, ha valamire ráfogják, hogy irodalom, de ezek szerint az olvasói tudatosság alacsony fokára, illetve a sznobériára lehet marketingstratégiát alapozni. Ez a korántsem ártalmatlan pr-praktika azonban az axiológiailag értett szépirodalom fogalmának a lerombolásához járul hozzá. [...]

MÁTYÁS GYŐZŐ

JEGYZETEK

¹ Szinte alig találunk a könyvben utalást valamely meghatározó olvasmányra (természetesen az amúgy is elbliccelt kötelezőkön kívül), valamely szerzőre vagy egy megrázó filmélményre. Egyszerűen nincs nyoma annak, hogy nagyra hivatott hősünk bármilyen formában fontosnak tartotta volna a kultúrjavak elsajátítását, avagy a szellemi pallérozódást.

² A szerző pechére nekem most jutott osztályrészemül, hogy figyelemmel kísérhessem az ő generációjának gondolkodásmódját, mentalitását. És azt tapasztalom, hogy e nemzedék kvalitásosabb tagjai sokkal komplexebben, strukturáltabban és diszkurzívabban gondolkodnak és érvelnek, mint a magát oly sokra tartó főhősünk.

³ Azért is érdekes ez, mert leszámítva a zűrös apasági viszonyokat, Marci kifejezetten szabadelvű, őt partnerként kezelő családban él, amelyik nemhogy gátolná állítólagos képességei kibontakozását, de liberális nevelési elvei révén mindent elkövet azért, hogy ez a bizonyos tehetség, ha van, végre irányt találjon magának.

⁴ Hans Robert Jauss: Recepcióelmélet - esztétikai tapasztalat - irodalmi hermeneutika. Osiris könyvtár. Budapest, 1997. 237. o.

⁵ Lionel Trilling: Freud és az irodalom. In: Művészet és neurózis. Európa. Budapest, 1979.

NŐK LAPJA, 2003. október 15. A NŐK LAPJA BEMUTATJA

FENEGYEREK HAJCIHŐ UTÁN

A magyar irodalom jelenlegi fenegyereke. Amióta megjelent könyve, az Igazolt hiányzás, viharok dúlnak körülötte. Kiváló szellemiségek zseniként üdvözlik, mások csupán krakélernek tartják, a regényt remekműként elemzik, vagy hatásvadász fércműként szapulják. De, függetlenül a megítéléstől, rengetegen olvassák. Mindenféle rekordokat döntögetve tíz héten keresztül vezette a sikerlistát. Fura egy könyv az biztos.

BÚZASÖR MELLETT GERLÓCZY MÁRTONNAL

Indulatos, szenvedélyes, magával ragadó. Sajátos elegye a regénynek, vallomásnak, önéletírásnak, lektűrnek, segélykiáltásnak. Valószínűleg önmagáról ír benne, életéről, hányattatásairól, be nem illeszkedéséről, szuverenitásáért vívott elkeseredett csatáiról. Családjában természetesen amolyan fekete bárány, az iskoláiból sorra kirúgták, társaságok, közösségek rendre kivetették. Akadnak, akik egy idő után megtörnek, és próbálnak beilleszkedni, mások lázadók lesznek, és ütnek-vágnak maguk körül. Ő megírta mindezt. Kicsit érdesen, kicsit cinikusan, kicsit kegyetlenül, kicsit rezignáltan, kicsit fájdalmasan, kicsit kitárulkozva, kicsit bujkálva. Jól? Rosszul? Nem tudom, de azt igen, másként, mint ahogyan eddig bárki írt.

Egy sörözőt javasol, amely hovatovább a törzshelyének számít. Elindulunk, és közben elmeséli, hogy ott szokott ücsörögni napközben. Ha úgy van kedve, csak távolról figyeli az embereket, máskor odamegy hozzájuk vagy hagyja, hogy ők jöjjenek. Aztán meggondolja magát, és egy másik sörözőbe ülünk be. Ugyan minek oda, ha akad egy szakadtabb, s ráadásul messzebb is van?! Jön a felszolgáló, kezdené a szokásos körülményes kérdésfelvetést, hogy ugyan mivel is szolgálhatna az uraknak - mármint nekünk -‚ ám ő az elején közbevág, és javasolja, hogy szorítkozzunk a lényegre. Milyen sörök vannak? A felszolgáló kezdené is egy szuszra sorolni, ám ő int: csak szép lassan! Akkurátusan hallgatja végig, aztán egy számomra érthetetlen nevű búzasört választ. Előveszi cigarettáját, és rágyújt egy hirtelen mozdulattal.

- Utálom az interjúkat - bocsátja előre.

- Nálam nem jobban...

- Akkor miért csinálod?

- Mert megbíztak. És te?

- Mert mondták a kiadóban, hogy most egy ideig muszáj. A könyv miatt.

Közben megérkezik egy hatalmas krigliben a frissen csapolt sör. A félig szívott cigarettát határozottan belenyomja a hamutartóba, és élvezettel belekortyol a nedűbe. Elégedett mosoly. Aztán megint rágyújt. Próbálom elkapni tekintetét, de nemigen sikerül. Folytonosan másfelé fürkész. A környékbeli házak teteje fölé. Mint valami fogságba esett ragadozó madár, amelyik szüntelenül a menekülés útját lesi.

- Utálom a várost... a kőrengeteget... a bezártságot - mondja hirtelen. Beszéde gyors, gesztusai szélesek.

- Hol szeretsz lenni?

- Másutt. Például a Dunakanyarban.

- Ott mit csinálsz?

- Mostanában leginkább a nagyapámat ápolom. Ő fantasztikus ember volt. Szobrász. Kemény, megközelíthetetlen, szuverén. Csak a munkája érdekelte. Abban élt. Kő, véső, kalapács. És most rossz látni, ahogyan hatalmába keríti a betegség, ahogy egyre kiszolgáltatottabbá válik.

- És egyébként?

- Egyébként meg pecázok a Duna-parton.

- Fogsz valamit?

- Persze. A botot... Halat nem. Ülök ott órákig a csendben, és jól meg vagyok.

- És ha jönne egy moby dick, amelyik véletlenül a horgodra akad?

- Moby Dick? Ez jó. De olyan nemigen fordulhat elő. Annál balfékebb vagyok. Ha mégis... visszadobnám...

- Legalább van értelme az erőfeszítéseidnek...

- Körülbelül annyi, mint a többinek.

- Zavartak a viták, amelyek dúltak körülötted?

- Nem figyeltem. Kepets Andris, a kiadó igazgatója időnként felhív, elmondja, ki mit írt, ki mit nyilatkozott, én meghallgatom. Ennyi.

- Nem is zökkentett ki a hajcihő?

- Miből zökkentett volna ki?

- Miért írtad meg ezt az egészet?

- Jólesett... Sok mindent elrendezett. Kicsit meg is könnyebbültem tőle...

- Amolyan terápia?

- Mondhatjuk így is.

- És miért adtad ki?

- Nem tudom. Lehet, hogy hiba volt?

- Talán nem. Mert sokakat megérintett... Akiknek fontos lett elolvasni.

- Igen? Fura emberek lehetnek...

- Nem rémisztett meg, hogy sokan hirtelen szeretni kezdenek?

- Nem annyian, hogy ez rémületet okozzon.

- És szeretnéd?

- Ebben nem vagyok biztos...

Kiissza gondosan az utolsó korty sört is, eltunkolja a cigarettát.

SZEGŐ ANDRÁS

HOLMI, 2003. október
IGAZOLATLAN

Gerlóczy Márton: Igazolt hiányzás
Ulpius-ház, 2003. 327 oldal, 1980 Ft

Kedves Igazgató Úr,

megkért, hogy olvassam el Gerlóczy Márton könyvét, és mondjam el a véleményemet róla. Sajnos, semmi jót nem tudok írni, s így nem tudom megerősíteni azt a sejtelmét, hogy a kedvezőtlen kritikák kevésbé az ifjú szerzőt, mint inkább az Ön könyvkiadóját büntetik, mert letért a Magyarországon szokásos útról. Nekem tetszik ez az új csapás, tetszik, hogy kialakult kiadójának markáns témaköre (főképp judaica és erotica), tetszik, hogy jelentős és nálunk ismeretlen életművek bemutatására vállalkozik (mint amilyen Chaim Potoké és Ismail Kadareé), tetszik, hogy könyveik érdekében komoly PR-munkát végeznek, s még az is tetszik, hogy a témakörükbe vágó alacsonyabb regiszterbe tartozó sikerkönyveket adnak ki, amelyeknek hasznát aztán részben visszaforgatják a magasabb irodalom kiadásába. Szóval tetszik, hogy úgy viselkednek, mint egy piaci szereplő, mint akárhány nyugat-európai és amerikai kiadó. De Gerlóczy Márton könyve nem tetszik.

Egy fiatalember elmeséli veszendő első két évtizedét, tökéletes alkalmatlanságát bárminő beilleszkedésre, rendszeres ismeretszerzésre, iskolai bukdácsolásait, többszörös évismétléseit, kriminalitást súroló csínyjeit, céltalan gonoszkodásait, nagy hányásokba torkolló alkoholos tripjeit, szétfolyó idejét. Ez remek is lehetne. De nem az. Hogy miért, hadd világítsam meg először a címmel. Az Igazolt hiányzás talán nem a szerző, hanem a kiadó leleménye. Azt sugallja, hogy ugyan a főhős a szocializáció legtöbb állomásán hiányzott, de ez nem igazolatlan, hanem igazolt hiányzás, s az igazolás maga a szöveg. Azért gondolom, hogy ez inkább a kiadó nézőpontja, mint a szerzőé, mert noha a szöveg erősen önigazoló jellegű, de nem saját maga értékeihez van narcisztikus viszonya, hanem főalakja "őszinteségéhez", "társadalomkritikájához". A szerző sokat hízeleg hősének, és sohasem kíméletlen vele.

Az igazolás, önigazolás retorikája mindent tönkretesz. (Miközben talán ugyanebből az okból lehet nemzedéki siker- vagy - ne adj' isten - kultuszkönyv.) Ezért nincs egyetlen történet jól elmesélve, ezért nem ismerünk meg a főhősön kívül egyetlen figurát sem. Ezért unalmas a regény. Az úgynevezett őszinteség epikus áradásának gátat szab, hogy szerzője úgy érzi: igazolásra szorul; az igazolás élét pedig kicsorbítja az őszinteségben tetszelgő enerváltság. Gerlóczy Márton Marci nevű alakjával sem tud mit kezdeni, mert a frázisoktól hemzsegő szüntelen önkörüljárás és önmagyarázkodás közben öntudatlanul váltogatja az azonosuló elfogadás és az enyhén hibáztató distanciálódás nézőpontjait. Egy húszéves ember, aki el akarja mondani furcsa kamaszkorát, de nincs hozzá látószöge. Életanyaga szokatlan, de amit gondol róla, minden, csak nem eredeti. Ezért van szükség az áthárító, a világ felelősségét hangoztató kritikára, amely nem több ennél a közhelynél: néha - végtelenül sematikusan - kitekint a gazdagok és sznobok bunkóságaira, de legtöbbször megelégszik a hős életébe beavatkozó emberek (legtöbbször tanárok) kicsinyes, gyakran visszatetsző, mert testi jegyeiket, szexualitásukat vagy éppen jóindulatukat gúnyoló torzképével. Az nem meglepő, mert az önigazolás logikájából következik, hogy az író a könyv majd' minden alakját alulstilizálja, s valóban, elképzelhető volna egy bátor, komisz regény, amelynek minden szereplője tahó. De itt a főhős szájából deklarációt hallunk, hogy ő "elébe ment minden megfogható emberi kapcsolatteremtés problémájának" (227., az idézet mellékesen jelzi a szöveg nyelvi állagát), érdeklik az emberek, keresi a jóságot és a természetességet, keresi és megtalálja a hangot bárkivel - kivéve mindenkit a regény szereplői közül. Így lesz a bátorságból mentegetőzés és átlátszó rosszindulat. Meglepő vonása viszont Marci alakjának, hogy masszív kispolgári bornírtsággal utasítja el az övétől eltérő úgynevezett devianciákat: rendesen buzizik - nem kutatom, hogy direkt vagy paradox motívumok által vezettetve -, s gyakorló piás létére megveti a könnyű drogok fogyasztóit.

Az Igazolt hiányzás dokumentáris érdekessége az, hogy hősét jóindulatú világ veszi körül. Komplikált, de liberális család, öntudatosan szabadelvű, semmifajta kezelhetetlenségtől, beilleszkedési zavartól meg nem rettenő, a személyiséget tisztelő, a tekintélyelvet még a tudásra sem kiterjesztő, a követelményeket és szankciókat minimalizáló, a legkisebb kedvező jelet ugrásra készen jutalmazó különleges iskolák. A 90-es évek szabadsága. Egyetlen, kissé régimódian az anyagot megkövetelő tanár ebben a világban a legfőbb rém és tanbetyár. A szerző úgy jár el, hogy az a kevés ember, akit Marci szeret vagy becsül (családja, mindenekelőtt édesanyja), testetlen árnykép, ha egyáltalán megjelenik a regény lapjain, s az a sok, akit nem (noha az ép erkölcsi érzék alapján esendőségükben is hála illetné meg legtöbbjüket buzgóságukért), karikatúraként tengeti életét.

Ugyanez a jóindulat folytatódik a kiváló Jancsó Miklós abszurd, íróvá avató, a magyar irodalomba befogadó szövegével a könyv hátoldalán s magával a kiadói döntéssel is. Ez a döntés könyvet s regényt látott egy szövegben, amelyben néhány melankolikus költői sor kivételével semmi - arányérzék, kompozíció, narráció, karakterizálás, gondolat! - sem vall arra, hogy író született volna. Amitől akár még születhet is - egyszer, valamikor.

Szóval sommásan válaszolva a föltett kérdésre: noha minden előítélet nélkül vettem a kezembe, úgy tettem le, hogy sem Gerlóczy Márton könyvét, sem pedig hősét, Marcit - nem szeretem.

Szívélyes üdvözlettel:

Radnóti Sándor

Gerlóczy Márton: Igazolt hiányzás,
Ulpius-ház Könyvkiadó, 327 oldal, 1980 Ft

Gerlóczy Márton könyvét háromszor is elolvastam. Megbízható barátaim (by the way: kommuniti schule) és a mértékadó elit egy része egyaránt korszakalkotó műnek aposztrofálja. Stúdióban, weboldalon, írott sajtóban folyik róla a csevely. Alázzák és istenítik mind a 327 oldalát. A csapból is GM folyik. Amikor elolvastam a könyvet, kezdtem hülyének érezni magam. Hisz nem vagyok irodalomkritikus, hogy a magaskultúra 104 éves lemezlovasaként fintorogjak, s mégis… Gyorsan (mert valljuk be, olvasmányos művel van dolgunk) átrágtam még kétszer.
A hatás elmaradt. A fiú cuki, egy arany pofa, aki ezt tudja is magáról, nem is ír rosszul, de hát különösen jól sem. S mindezzel nem is lenne bajom, ha a könyvből azon kívül is kiderült volna valami, hogy GM-et gyerekkora óta idióták vették körül. A könyv egy fiatalember huszonegy évének foglalata. Marci sem a klasszikus, sem az úgynevezett liberális oktatási rendszerben nem találja helyét. Nem tesz érettségit, és általában semmi olyasmit, amitől a társadalom hasznos tagjának kiáltanák ki a konvenciók. Mi több, mindezt nem is bánja. A mű címe freudi alapon előlegez meg mindent.
Ez a mini übermensch könnyedén felmenti önmagát. Az Igazolt hiányzás egyetlen szubkultúra regénye, melyről kétségtelen, legalább oly őszintén és szellemesen szól, mint Bridget Jones naplójában a szinglikérdésről. Ám GM jellemábrázolása sekélyes: anekdotikus epizódokban és ironikus megjegyzésekben merül ki, így legfeljebb az öncélú sértegetések színvonalára sikerül feltornáznia magát.
Ha jól olvasok a sorok között - ehhez egyébként GM kimondott szándéka ellenére is hozzásegít -, nos, akkor körülbelül azt a következtetést kell levonjam, sok undorító ember él e földön, de mindezek közül a legrosszabbak - mondjuk, a kidobóemberek után - a zsidó családok azon csemetéi, akik a Lauder iskola padjait koptatják. Mégsem lepne meg, ha kiderülne, hogy munkája épp a kommuniti körében a legnépszerűbb. Sarkos sorai ugyanis némi félreértésre adhatnak okot.
A zsidók hagyományosnak nevezhető antiszemitizmusáról majd minden antiszemitizmust taglaló munka szól, ám a napjainkban oly kelendő játékos, évődő, narcisztikus antiszemitizmusról már annál kevesebb. Gerlóczy Márton beszél ugyan erről, de anélkül, hogy észrevenné, épp ebbe a csapdába sétál bele. Aligha képzelhető el, hogy a legendás fasori iskola növendékei az evangélikussággal ugratják egymást, míg "zsidó" (és kénytelen vagyok idézőjelbe tenni e szót) berkeken belül valóban megesik az ilyesmi. E belterjes játékot GM is űzi, a baj az, hogy közben épp e játék belterjességéről ír. Egy outsider sohasem venné magának a bátorságot ehhez, hacsak nem fasiszta. Egy outsider viszont e könyvből levonhatja a következtetést, miszerint itt, kérem, zsidóznak, nem is kicsit.
A könyv világa fekete-fehér. Van egy srác, aki megmondja a frankót. Aki csípőből tüzel, anélkül hogy mérlegelne. Érthetetlen, hogy aki ilyen mérhetetlenül szereti önmagát, ily kitűnően szenzitív, ha önmagáról van szó, miért nem áldoz e nagy megértésből csöppet másokra is? GM nem érti a világot, mert egyedül önmagát érti, öniróniája látszólagos, a felmentést szolgálja. De ne legyünk igazságtalanok. A könyvnek van valódi értéke is, ez pedig nyelve. Szociolingvisztikai hozadéka van a műnek, hiszen élőbeszédszerűségével egy réteg nyelvi viselkedésmódját éri tetten. GM-nek ehhez egyébként is kiváló érzéke van, hitelesen teszi írott szóvá az elhangzót akkor is, ha az tőle idegen.
Ez utóbbi tény győzött meg arról, hogy az író nem tehetségtelen. Ám mennybemenesztése igencsak korai volt. Egy jól megírt könyv sekélyes mondandójával még nem igazolt semmit, de kíváncsian várom a folytatást.

Stern Anja

MOZGÓ VILÁG, 2003. augusztus
Magatartásból elégséges

Vallomás, emlékirat, önéletrajz: Ágoston óta kísértő kifejezésmód ez, olyan szépirodalmi forma, amely a maga szépirodalmi voltát makacsul és cselesen a személyes igazsággal igyekszik elálcázni, egyben hitelesíteni. Olyan fiktív konstrukció, amely kacéran az Én és az élet igaz foglalatának, eredetijével (az írás alapjául szolgáló, de attól teljességgel függetlenül létező Énnel és élettel) teljességgel analóg lenyomatnak adja ki magát. "Naiv" olvasatban ennek az utóbbinak dőlünk be, elhisszük, hogy a szerző "őszintén" az, akinek a könyvben mutatja magát, s hogy amit életéről ír, igaz és pontos beszámoló (már amennyire igazság és pontosság emberileg lehetséges dolgok). A "dörzsölt" olvasó, aki Derridán és a dekonstrukción köszörülte az elméjét, persze tudja, hogy ravasz trükk mindez, a konfesszionális discourse jól ismert, egyben annak lényegét tevő manővere, amellyel ez a beszédmód a mindennapiság kvázireferenciális discourse-ával mindenben folytonosnak állítja be magát, miközben valójában gyökeresen inkommenzurábilis vele. (No, ez rettenetesen hangzik, de hát ebben a discourse-ban ezt így szokás - így illik, sőt így kell - megfogalmazni. Lehet persze egyszerűbben is: a személyes-vallomásos írás abból él meg, hogy látszatra minden szava igaz, holott valójában a fele se…)
Mindez persze az ilyen írás szerzőjére is áll, hiszen a vallomásírónak nyersanyagot szállító emlékezet és a nyersanyagot fel- és átdolgozó képzelet között nincs világos határvonal, bizonyos fokig (de mely fokig?) az emlékezet eleve képzelet (mint ahogy a képzelet is emlékezet). A "naiv" szerző hiába van meggyőződve, hogy ő csupán leír, valójában költ, hiszen nem tudunk nem hazudni, még akkor sem, amikor hitünk szerint ennek éppen az ellenkezőjével, önmagunkkal és életünk tényeivel, megélt világunk teljes igazságának rögzítésével vagyunk elfoglalva. A "dörzsölt" szerző persze tudja is magáról mindezt (mint ahogy választott kifejezésformájáról is), így aztán diadalmas olvasómanipulációba fog: eljátssza nekünk, hogy ő a maga emlékeinek (azaz Énjének és életének) aggályosan precíz archeológusa, miközben suttyomban regényt ír, mint a vízfolyás. Evvel egyébként biztosra megy, oda-vissza lefogadja írását, hogy legalábbis a pénzénél maradjon: ami regénynek bóvli benne, az a személyes hitel rovatába könyvelve rögtön ér valamit, amit pedig hiteles vallomásnak nem lehet elsütni, regényfikcióként még szépen hoz a konyhára.
Hogy érdemes-e előgurítani és eldurrantani ezt az elméleti ágyút, amikor a célpont egy huszonegy éves fiatalember első könyve, amelyben éppenhogy véget ért gyermek- és kamaszkorára tekint vissza - amúgy frissiben - önéletrajzilag a szerző, jogos kérdés, bár mindenképp igennel kell rá felelnem. Gerlóczy Márton könyve - vallomás, emlékirat, önéletrajz (vagy ha így jobban tetszik: konfesszió, memoár, autobiográfia) - ugyanis pontosan megfelel az imént vázolt képletnek, részleteiben és egészében egyaránt. "Naiv" és "dörzsölt" olvasás között ingáztatja olvasóját, s egyszerre "naiv", egyszerre "dörzsölt" a szerző, illetve elbeszélői alakmása. Ezen utóbbiról éppen ezért nem tudjuk, mennyiben veendő regényhősnek s mennyiben "valóságos" személynek: a könyvet egy bizonyos "Váczi Márton emlékének" ajánlja Gerlóczy, majd a szövegből egy ponton az derül ki, hogy magát a valló-emlékező alakmást hívják Váczinak (74. o.), később viszont ugyanez a személy a "Gerlóczy Márton" névvel azonosítja magát (134. o.), azaz - szándékosan vagy véletlenül, mindegy - bizonytalanságban vagyunk hagyva. (Bonyolítja a helyzetet, hogy az alakmásnak két apja van, egy természetes és egy mostoha, s a történet során ennek megfelelően a neve is ide-oda cserélődik, bár hogy mikor hogy hívják és miért, az nem derül ki.)
Hogy komolyan vegyük a könyvet, annak a szerző életkora sem lehet akadálya, mint ahogy az sem, hogy valaki rögtön önéletírással kezdje írói pályáját, s avassa evvel magát íróvá. Veres Péter (magyar író volt, 1897 és 1970 között élt) első szépirodalmi műve, a Számadás (1937) is önéletrajz, s amit szerzője az előszóban a maga mentségére felhoz, az Gerlóczy első könyvét is igazolja: Mi értelme van 20-30 kötetben kerülgetni, köntörfalazni, rejtőzni, bujkálni, ha egyszer a cél csak az, hogy önmagamat megmutassam a világnak?
Gerlóczy is ezt a bizonyos "önmagát" mutatja meg. Pontosabban: nyilvánosságra hozza, vagy - még pontosabban - a nyilvánosságra hozatal révén visszamenőlegesen megalkotja önmagát, azaz az önéletrajzi fikció keretében megjelenített "valóságos" Énjét. Mégpedig minden köntörfalazás nélkül, és leginkább abban az összefüggésben, amely az életrajzi alany és tárgy életkorából következik: a visszatekintésben feltáruló Én iskolába jár, először általánosba, majd középbe. Az iskola pedig tudvalevőleg az a hely, ahol - ha metaforikus értelemben is - szépirodalmi munka folyik, a Társadalom, ez a rettegett-szeretett Apa, mindannyiunk Szuperegója, egyben Szerző is: itt, az iskolában igyekszik megírni bennünket, itt alakítja Énünket, "formálja tudatunkat", mégpedig olyanra, hogy aztán olajozottan, gördülékeny szövegmondással játszhassuk el a szerepet, amelyet a nagybetűs Élet oszt ránk. Vagy más hasonlattal: mindannyian könyvek vagyunk, amelyeket az iskola írt meg, vagy legalábbis próbált megírni, belőlünk.
Szerb Antal jegyezte meg, hogy Charlotte Brontë Jane Eyre című regénye (valójában regénnyé fantáziált önéletrajz az írónő gyermek- és ifjúkoráról) "tanügyi rémregény", legalábbis azokban a fejezetekben, amelyek Jane árvaházi és intézeti éveit, azaz nevelődését taglalják. Gerlóczy könyve, legalábbis azokban a fejezetekben (és ezek vannak többségben), ahol "Marci" iskoláiról és iskoláztatásáról esik szó, szintén ilyesféle tanügyi rémregény. Persze mutatis mutandis: míg a tizenkilencedik századi Angliában úgy gondolták, hogy a gyermekek rendszeres bántalmazása és éheztetése a legcélravezetőbb módja a jellem formálásának, a sokoldalúan fejlett, életrevaló, polgári kötelességeit tudó és teljesítő viktoriánus személyiség előállításának, ma már nem élnek ezekkel a hathatóság tekintetében időközben gyanúba keveredett motivációs eszközökkel, "Marcinak" ezeknél jóval elviselhetőbb ráhatásokban van része iskolai viszontagságai során. Könyve mégis rémregény, a modern pedagógia, a napjainkban folyó nevelés igazi rémségeinek: az iskola kincstári stupiditásának, önáltató bárgyúságának és jámbor hazugságainak a leleplezése, a "tankötelezettség" fogalmában, intézményében és hatósági tekintélyében kifejezésre jutó hatalmának a megtépázása.
Ez így persze túlságosan komolynak hangzik a könyvhöz képest. "Marci" - Gerlóczy konstrukciójában-rekonstrukciójában - végül is mindössze afféle "problémás gyerek", ahogy az ilyet a neveléspszichológiában nevezik. Fegyelmezhetetlen, tekintélyt nem tűrő, minden hatalmi pozícióból (katedráról és pulpitusról) indított közeledést dacos gyanakvással visszautasító kölyök, balhés, csínytevő, kezelhetetlen deviáns elem, akinek előbb-utóbb mindenhol kitelik a becsülete, így aztán iskoláról-iskolára hányódik, hogy végül a lemorzsolódás sorsára jusson. Gyakori eset és tipikus pálya, gondolom, tízezerszám vannak az ilyenek. "Marcit" viszont kivétellé, mégpedig izgalmas és tanulságos kivétellé teszi, hogy - ismét csak Gerlóczy konstrukciójában-rekonstrukciójában - figurájában megszólal az egyébként némaságra ítélt, mindig kívülről és felülről látott-értelmezett-kezelt deviancia, s artikulált hangon, mintegy a maga szemszögéből képes elmondani, mit is jelent ilyennek lenni, mint ahogy azt is, hogy milyennek mutatkoznak azok ott szemben, a katedrán, a tanári, az iskolaigazgatói és a többi hasonló "harmonikusan szocializált" felnőtt szerepkörökben. (Elég borzalmasnak mutatkoznak.)
"Marci" hangja a zsigeri anarchizmusé. Blazírt kamasz-nihilizmussal és cinizmussal meséli el, mégpedig széles jókedvvel, milyen volt ez az egész "iskola" nevű hülyeség, az, amit az én nemzedékem még a "kamu" és a "ciki" jelzők valamelyest monoton váltogatásával jellemzett, s amelyre persze "Marcinak" megvannak a maga mai és egészen más, bár a mieinkkel rokon értelmű jelzői. Tapasztalatai igen gazdagok, ugyanis a tanügyi hülyeséget - éppen hányódása révén - több változatban is megkóstolhatta. Járt hagyományos, igazgatóiintős-eltanácsolásos helyekre, ezekért teljességgel érthető módon nem lelkesedett. De nem fogott rajta a reformpedagógia sem. Megfordult például a Waldorf-iskolában is, ahol Rudolf Steiner antropozófiája szellemében folyik az emberpalánták művelése. Ez nagyon komoly elmélet és tanítás (állítólag még rákot is lehet vele gyógyítani), "Marcinál" viszont ez is felmondta a szolgálatot.
Az előbb az anarchizmus szót használtam. "Marci" iskolaellenes indulatai különös időutazásra viszik az embert: a hatvanas-hetvenes évek amerikai "ellenkulturális" napirendjének volt egyik fontos pontja az anarchista-libertárius szellemű iskolaellenesség. A régi kötelező olvasmányok közül rémlik vissza most egyik-másik: Paul Goodman könyve 1960-ból, a Growing Up Absurd ("Abszurddá felnőni"), vagy Ivan Illich "antipedagógiája", az 1971-es Deschooling Society ("A társadalom iskolátlanítása"). Különös élmény "Marci" beszámolójából, ebből az ezerkilencszázkilencvenes-kétezres évek Magyarországán játszódó nevelési antiregényből (vagy antinevelési regényből) utólagos igazolást és megerősítést kapni ezeknek a régi könyveknek a közlendőire és tanulságaira. De hát erre is igaz, amit a történelemre szoktak mondani: "mennél inkább változik, annál inkább ugyanaz".
Szóval egyáltalán nem rossz könyv az Igazolt hiányzás. Van viszont egy szervi hibája. Addig minden rendben van, ameddig "Marci" beszél, az iskolákról, de a nyarakról is, a bulikról, a lányokról, a szerelmekről, a balhékról és a kalandokról, meg mindarról, ami ezt körülvette: a rendszerváltós évtized zagyva zűrzavaráról. (Ami "Marci" számára persze már természetes közeg volt, s éppen ezért érdekesek az élményei számunkra, akik - ahogy mondani szokás - "nem ehhez voltunk szocializálva"). De vannak a könyvnek olyan részei is - tulajdonképpen jó egynegyede-egyharmada ilyen - ahol igazából nem "Marci" beszél, hanem Gerlóczy Márton, akiből, lám, a szemünk előtt lesz író, s aki ezért szükségét érzi, hogy immár íróilag megcsinált betétekkel vattázza ki könyvét, beszúrjon egy rövid Céline-es-Henry Miller-es hangú társasház-szatírát, családtagjairól, fura rokonairól készítsen skicceket, közreadja egy házi dolgozatát, színes beszámolót írjon a budapesti éjszakáról stb. Nem rosszak ezek sem, sőt van, hogy nagyon jók (Gerlóczy remekül tud megfigyelni és leírni másokat is), de nem ide valók. Mint ahogy az ideális iskoláról, a fű okozta károkról, a "hogyan helyes zsidónak lenni?" kérdésről véleményt nyilvánító esszéisztikus-didaktikus betétek is feleslegesek.
És van persze az egészben valami gigászi déja vu. A könyvet olvasva folyvást más könyvek, regények és önéletírások tolakodnak elő az emlékekből, a Zabhegyező, az Egy komisz kölyök naplója, a Vásott kölykök, A hosszútávfutó magányossága, Az idegen birtok és tenger más könyv. Erről persze nem Gerlóczy tehet: amióta van gyermek- és kamaszkor (a történészek szerint viszonylag új fejlemények ezek), a jelek szerint ugyanaz a forgatókönyv, a szépirodalmi feldolgozások kénytelen-kelletlen egymás szájából veszik ki a szót. Õ is így tett. Könyve értéke, hogy ezt a szót "Marci" szájába adta, s így megtudhattuk, hogyan szól a régi nóta manapság minálunk. S evvel valóban írót csinált magából (azaz devianciát váltott). Könyve így utólagos igazolás a rengeteg hiányzásra, szerzője - hogy a legcsodálatosabb iskolaellenes anarchista filmnek, Jean Vigo Zéro de conduit-jének a címén csavarjak egyet - átment, megkapta magatartásból az elégségest, s mivel megírta a "Marcit" író iskola ellenkönyvét, amivel magát is kiírta minden iskolából, íróságból is felsőbb osztályba léphet.

Takács Ferenc

Gerlóczy Márton: Igazolt hiányzás. Budapest, 2003, Ulpius-ház. 328 oldal, 1980 forint.

168 óra, 2003. augusztus 13.
Igazolt jelenlét

Gerlóczy Márton huszonegy évesen írta meg első önéletrajzi regényét, az Igazolt hiányzás-t. A szerző unta már az állandó faggatásokat: "Mit akarsz kezdeni az életeddel, miért vagy ilyen morc?" A regényt válasznak szánta. Elsőkötetes írót még sosem indítottak ekkora irodalmi marketinggel. Az Ulpius-ház Kiadó a metróban, médiában, éttermek illemhelyein is hirdeti a könyvet.

Kocsma az Újlipótváros mélyén. Reggeli fények terítik az asztalokat, vendégek még sehol.
- Ez az egyetlen csendes hely a környéken - mondja Gerlóczy Márton, és a cappuccinóhoz cigarettára gyújt.

Meséli, kerüli a tömeget, a ricsajt, jobb levegőre vágyna, de azt már hiába keres Pesten. Pedig az íráshoz is nyugalom kell. Abból meg egyre kevesebb van mostanában. Amióta megjelent regénye, az Igazolt hiányzás, folyton csöng a telefon, sürögnek az újságírók. Eleinte zavarta a médiakutakodás, a vadidegen fürkésző szemek, de már kezdi megszokni a mikrofont, a kamerát. Helytáll az irodalmi marketingben. Könyve plakátjaival tele a metró, szórólapokon osztogatják a nevét, művét éttermek vécéjében is hirdetik.

- A reklámnak ott a helye - mosolyogja.

Nem érdekli a felhajtás, a siker. Önmagáért való öröm az írás. Nem vár érte belépőt az irodalmi körökbe, nem keres helyet törzsasztaloknál. Író-olvasó találkozókra sem akar járni. Az irodalom személyes ügy. Gerlóczy Márton nem kötött szerződést a kultúrával. Az Ulpius-ház Kiadótól csak annyit kért: ne legyen túl hivalkodó a könyvborító.

Regénye önéletrajz: belső monológok gyerekkorról, kamaszévekről.

Szövevényes a családi múlt. Márton édesanyja - jelenleg magyart tanít egy alapítványi iskolában - egykor újságíróhoz ment feleségül. Válással végződött a házasság. A második férjtől három gyereke született, és egy borsod-abaúj-zempléni faluba költözött a család. Évek múlva az asszony Budapesten újra találkozott elvált férjével, s a hirtelen felindulásból elkövetett szerelemből 1981 augusztusában megszületett Márton. A család "zabigyereke". A fiú tizenkét éves koráig úgy hitte: ő is a második férjtől való. A családi titok csak akkor derült ki, amikor Márton édesanyja özvegyen maradt, s ismét összeházasodott elvált szerelmével. Az első férje lett a harmadik is. A férfi nevére vette fiát - így lett Váczi Mártonból nagykorúságára Gerlóczy Márton.

Gyermekkorának nagy részét a Kisoroszival szemközti völgyben töltötte. A szentgyörgypusztai ház családi örökség, egyben irodalomtörténeti emlékhely is. Márton dédapja, Áprily Lajos lakott ott. A költő bútorait, holmijait őrzi a ház, kalapja ott lóg a fogason. Ágas-bogas a családfa. Márton nagypapája Mészáros Dezső, szobrász, a másik ágon nagymamája, Gerlóczy Sári festőművész. A fiú nagybátyja Jékely Zoltán volt, unokatestvére Péterfy Gergely író.
- Az energiámat a nagyapámtól örökölhettem, a nyugalmamat pedig talán Áprily dédapámtól - tűnődik Gerlóczy Márton.
Aztán rövidre zárja a múltidézést. Nem a nagynevű elődökkel kell hitelesíteni a tehetséget.

Budapesten kezdte az általános iskolát, de már másodikban elszabadult a pokol. Egy hónap alatt tizennyolc intőt gyűjtött be. Kényszerszáműzetéssé vált az iskola. Utálta a kréta szagát, a regulát, az előre gyártott életcélokat. Nevelhetetlen volt, provokálta a tanárokat, gázspray-vel fújta le az iskolai vécét. Egymás után rúgták ki az általános iskolákból. Hatodiktól rendszeresen lógott. A felnőttkorra való készülődés kötelezettségei helyett a Margit-szigeten kóborolt, s a mozik reggeli előadásain majszolta a pattogatott kukoricát. Csillapíthatatlanná vált a szabadságvágy. S bár a család meg a pedagógusok újra meg újra kísérleteztek az átnevelésével, Márton csakis önmaga törvényeit követte. A "beilleszkedési zavarokkal küzdőt" pszichológushoz parancsolták, ám a lélekorvos nem talált bajt. Diagnózisa annyi volt: nem neki való az iskola. Mártont később kirúgták a város legliberálisabb gimnáziumaiból is - édesanyja mégis mindig bízott benne. Menedzselte fiát. Kezdettől fogva hitte: író lesz belőle.

Márton tizenegy éves kora körül kezdett verset, prózát írni. Később mamája elküldte műveit az egyik irodalmi lapnak. A szerkesztő talentumhiányosnak minősítette a szerzőt, s hozzátette: túl sokat lopkod Tar Sándor írásaiból. A plágiumvád meglepte Mártont: tizenhat évesen még nem is olvasta Tart. A kudarc cseppet sem zavarta, állandó elfoglaltsága lett a betűvetés. Ha kérdezték, mit csinál egész nap, csak annyit mondott, gondolkodik. Vagyis ír.

Tavaly májusban kezdte el az Igazolt hiányzás-t. Akkor már túl volt a Lauderből való kizárásán is. Eldöntötte, nem érettségizik, inkább összerakja ifjúsága emlékeit egy regényben. Unta már az állandó faggatásokat is: "Mit akarsz kezdeni az életeddel, miért vagy ilyen morc?" A regényt válasznak szánta. Édesanyjának ajánlotta, amiért elviselte furcsa "pályafutását".

A könyvet egyik ismerőse adta át az Ulpius-ház szerkesztőjének. A kiadó igazgatója, Kepets András azonnal igent mondott. Hatezer példányban nyomtatták az Igazolt hiányzás-t - ez legalább a duplája annak, amit általában elsőkötetes szerző remélhet. Ifjú íróért Magyarországon még soha nem indult olyan reklámhadjárat, mint Gerlóczyért. A kiadóvezető ösztöndíjjal támogatja a fiút, hogy folytassa az írást. Egy angol könyvügynökség már érdeklődött a mű iránt.
- Ezt találtam a mosdóban.
Regénye szórólapját teszi a kocsmaasztalra Márton. Nem fojtogatják az irodalmi elvárások, mércék: az írás magántulajdona.

Reggelente egyik könyves ismerősével szokott kávézgatni, aztán eltelik valahogy a nap. Barátja nem sok van, azok is idősebbek. Saját generációjával nemigen leli a hangot. Nincsenek céljai, tervei, nem akar sehová sem beilleszkedni. Kívülállása nem lázadás, inkább önvédelem. Aki nem áll be a sorba, óvja benső rendjét. A szerelem hiányzik, meg egy ház valahol Pesthez közel. Egy ablak, ahonnan mindig messzire látni. Magának főzne, egyedül enne. Idegesíti, ha csörög mellette a villa.

Ha a kampány végre lecseng, folytathatja önéletrajzát. Már készül az új könyv, de hogy miről, az titok.

Nem tartja magát írónak, de az írás sohasem múlhat el.

Péterfy Gergely író, Márton unokatestvére lapunknak elmondta: néhány évvel ezelőtt megkereste őt Márton édesanyja a fia írásaival. Akkor a kamaszszövegekben még csak az írni akarás volt érzékelhető. Az Igazolt hiányzás-ban már őszinteséggel beszél önmagáról a szerző, s ez a könyvnek különös fényt ad.

Gerlóczy Márton jövője azon múlik, miféle "tartógerendák" vannak a fiúban. Képes lesz-e váltani, s az önéletrajzi reflexiók helyett például fikciós történeteket írni. A magyar könyvkiadásban még nemigen volt arra példa, hogy kezdő szépírót ekkora kampánnyal indítsanak. Az irodalmi marketing nálunk még kialakulatlan, s a kulturális értelmiség tart tőle. Nem tudni, hogyan is kell reklámozni az irodalmat, mennyiben tér ez el másféle áruk hirdetésétől.

A könyvek művészi értékén semmit sem változtat a marketing, viszont előfordult már, hogy a túlságosan felkapott szerzők írásai felhígultak, modorossá váltak.

* * *

A Libri könyvterjesztő vállalat első lépésben ezer példányt vett át Gerlóczy Márton regényéből az Ulpius-ház Kiadótól. Számítógépes nyilvántartással mérik az eladott példányszámokat, s ez alapján állítják össze minden héten a Libri-toplistát. Az Igazolt hiányzás megjelenése óta az eladási lista vezető helyein áll.

Mundruczó Kornél filmrendező szerint az Igazolt hiányzás fontos könyv: a huszonéves nemzedék irodalmi bemutatkozása, generációs látlelet. Ezeknek a fiataloknak nincsenek emlékeik a diktatúráról, élményeik a rendszerváltásról: a társadalmi káoszba születtek bele, "vákuumnemzedék". Mundruczó szerint a könyv élvezetes olvasmány, nyelvezete izgalmas. Kérdés azonban: mi lesz a folytatás? A filmrendező úgy véli, az írónak a következő művében mélyebbre kell "fúrnia" önmagában. Mundruczó félti Gerlóczyt a körülötte folyó médiafelhajtástól: "Annyira ritka a fiatal tehetség megjelenése, hogy sem a sajtó, sem a kultúra képviselői nem tudják jól kezelni a helyzetet. Ez furcsa ország, sokszor hazugak a visszajelzések." Egy művész nem nagyon tehet mást, mint hogy eleganciával távol tartja magát a pörgéstől, s nem veszi föl a "berobbant ifjú tehetség" pózait. Aki elhiszi magáról, hogy jó - az már rossz is. A sajtóhadjárat persze szükséges, hiszen a műveknek reklámra van szükségük. Ugyanakkor a média felelőssége, hogy ne kényszerítse jól eladható skatulyákba az alkotókat.

Sándor Zsuzsanna

XIII. kerületi HÍRNÖK, 2003. augusztus 6.
IGAZOLT HIÁNYZÁS

Már önmagában az a tény, hogy egy könyvnek, illetve szerzőjének saját számítógépes honlapot készítenek (www.igazolthianyzas.hu), újdonságnak számít Magyarországon. Sokan azt mondják, hogy ez nem más, mint a könyv kiadójának marketingtevékenysége, mellyel növelni igyekszik az eladott példányszámot. Lehetséges. Az azonban kétségtelen, hogy egy ilyen honlapot csak akkor érdemes indítani, ha azt valódi tartalommal lehet megtölteni. A valódi tartalom jelen esetben a 21 éves Gerlóczy Márton, valamint első könyve, az Igazolt hiányzás, mely idén tavasszal jelent meg az Ulpius-ház Könyvkiadó gondozásában. Az idézett honlap a következőképpen ír: "Gerlóczy Márton 1981 augusztusában született Budapesten, ám a hagyományos értelemben vett életrajz megírásának szándéka ezzel akadályba is ütközik, hiszen nagyjából az anyakönyvi kivonata volt az utolsó megszerzett papír, amellyel büszkélkedhet. Az azóta eltelt időszakban igyekezett megismerni a körülötte zajló világot, járt négy általános és három középiskolába, hogy aztán az érettségi megszerzése nélkül feladja küzdelmét, és írni kezdjen, ami a sült kolbász és a friss levegő fogyasztásán kívül számára az egyetlen gyógyírként szolgáló tevékenység. Nőtlen, link, se gyereke, se hobbija."

Újlipótvárosban él (részint), dédapja Áprily Lajos, nagybátyja Jékely Zoltán, unokatestvére a közelmúltban József Attila-díjat kapott Péterffy Gergely, egyik nagyapja a neves szobrász, Mészáros Dezső, nagyanyja pedig az ugyancsak ismert Gerlóczy Sára festőművész, és éppen találkozásunk napján élhette át először, milyen is nagybácsinak lenni - ezzel egészíteném ki az előbbi jellemzést néhány fontos életrajzi adalékkal.

Abban az európai színvonalúvá varázsolt Szent István parkban beszélgettünk, mely egykor Marci otthona is volt, "amikor a kutyák még boldogan csaholtak ki megsétáltatni a nagyit, a környék fiataljai zúzták egymást a két vasrácsos dühöngőben, és a Bécsből hatalmas nehézségek árán beszerzett montit a srácok körbe-körbe varázsolták a pályán, mint a hímek a szavannán, mutogatták tollaikat, szóváltást követő dulakodás esetén pedig rögvest felszaladtak, hogy lehívják bátyjukat, akinek erejére már a parki közéletbe való bekerülésük hajnalán felhívták a többiek figyelmét..."És melybe, saját bevallása szerint, a felújítás óta be se tette a lábát, hiszen milyen is szabadidőt rácsok mögött tölteni. Mégis itt találkoztunk, és talán ez is jelzi, idővel Marci is változik.

- Első kérdésem is erre vonatkozik, mennyire változtatták meg életedet a könyv megjelenése, valamint az azt követő eseménydús hónapok?

- Nyilván idővel mindenki változik. Maga a könyv életemet kicsit, önmagamat azonban nem változtatta meg. Úgy gondolom, hogy ugyanaz vagyok, aki pár hónappal ezelőtt. Továbbra sem szeretem a nagy felhajtást, ezért a megjelenést követő író-olvasó találkozókat befejeztem, interjúkra se megyek már. Ennyivel tartoztam a kiadómnak, hiszen nagyon sokat áldoztak rám, és hozzáteszem: az elmúlt hónapokat nem kötelességből csináltam végig, hanem mert a lelkiismeretem ezt diktálta.

- Meglepetten vettem észre, hogy a könyvedet szerkesztették. Őszintén szólva, olvasva a könyvet, nehezen tudom rólad elképzelni, hogy engeded szerkeszteni az elkészült művet.

- Nem is igen hagytam. Jobban mondva közösen szerkesztettük, és jobbára szóban. Általában egy kis sör mellett beszélgettünk, nem csak a könyvről, aztán ahol éreztem, hogy változtatni kell a szövegen, ott húztam.

- Szintén meglepetten olvastam egy veled készült interjúban, hogy csak 35-40 százalékig vagy elégedett a könyvvel, miért?

- Egyrészt azért, mert tudom, hogy mindig lehet sokkal jobb az, amit írok, és ez zavar. Másrészt azért, mert nagyon nehéz utólag belenyúlni az elkészült írásba, és néha ehhez kellett folyamodnom. Voltak olyan részek, melyeket teljes átéléssel, lendületesen tudtam írni, de voltak olyanok is, melyekkel nagyon megszenvedtem.

- Esetedben nagyon találónak tartom Bächer Iván sorait, miszerint "Az írás, az igazi írás - igazírás - radikális tett. Nem lehet tekintettel sem istenre, sem emberre, sem senki másra." Amennyiben egy szóval kéne jellemeznem a könyvedet, ami elég nehéz feladat, azt mondanám, hogy kíméletlen. Te miképpen jellemeznéd saját könyvedet?

- Olyan, amilyen én vagyok. Soha nem gondolkoztam azon, hogy mit kéne leírni, és mit nem. Amit leírtam, azok a mindennapokban velem voltak, megtörténtek. Én így éreztem, láttam őket. Egyébként is úgy vélem, hogy nem szabad figyelni a kritikákra, csak írni kell, ahogyan én akarok.

- Ezek szerint nem is érdekelnek a kritikák, nem is adsz rájuk, egyáltalán olvasod őket?

- Igen olvasom őket, és érdekelnek, ha igazak. Az igaz kritikákra adok, amivel pedig nem értek egyet, azok hidegen hagynak. Csak azért, mert valami megjelenik egy újságban, attól még nem biztos, hogy úgy is kell lennie, mint ahogy ott írták. Sokkal érdekesebbnek tartom, hogy mit dicsérnek az írásomban, ki mit tart fontosnak belőle. Sokszor olyan momentumot emelnek ki, mely fölött én elsiklok.

- Többször rendesen odamondasz embereknek. Nem sértődtek meg túl sokan körülötted a könyv hatására? Olyan jellemzést is hallottam, miszerint inkább illene a könyvre az Önigazolt anyázás cím.

- Sokan vannak, akikről írtam, és akiknek nem érdekel a véleményük. Amúgy is azt gondolom, hogy ezek az emberek sokszor nem képesek az önkritikára. Persze vannak olyan szereplői is a könyvnek, akik hozzám közelebb állnak, és akiknek a reakciója nagyon is érdekelt. Volt olyan is, aki magára ismert, és képes volt önkritikát gyakorolni. Egyébként azt remélem, hogy ezek a sértődések pár hónap alatt elfelejtődnek és akkor más szemmel is képes lesz olvasni az illető az írást.

- Sokan pont tőled hiányolják az önkritikát.

- Aki hiányolja, az vagy részletekben olvassa a könyvet, vagy nem veszi észre, hogy az egész könyv valójában rólam szól. Többször egyébként nyílt önkritikát is gyakoroltam.

- És ahhoz mit szólsz, hogy a Zabhegyező-höz hasonlítják a művedet?

- Azt gondolom, hogy felesleges a hasonlítgatás, mint olyan.

- A könyv sikerét jelzi, hogy külföldi kiadását is tervezik. Ki intézi ezt, neked mennyi beleszólásod van, és egyáltalán: hogy áll a dolog?

- Egy ügynökségen keresztül bonyolódik a történet, mellyel a kiadóm áll kapcsolatban. Elindult a folyamat, de hosszú még az út a külföldi megjelenésig. Én mindenestre nagyon örülnék, ha minél több országban és minél több nyelven olvashatnák a könyvet. Egyébként éppen a napokban jelentkezett be egy filmstúdió, hogy filmet készítene a műből.

- Na látod, ezt nehezen tudom elképzelni. Ez a könyv, ilyen formában, filmen, nehéz eset.

- Nem is ugyanarról a műről lesz szó. Nyilván át kell szerkeszteni, meg kell írni hozzá a forgatókönyvet, mely már egy más ember munkája lesz, ám feltett szándékom, hogy figyelemmel kísérem a munkálatokat.

- Ez már tehát a jövő zenéje, de mit csinálsz most, hogy beszüntetted fellépéseidet a közönség előtt? Mikor várhatunk tőled új könyvet?

- Most éppen nyaralok. Írni persze a könyv megjelenése óta írok, gyűlnek a jegyzetek, a fejemben már összeállt a következő anyagom, de hogy mi lesz ez pontosan, arról most még nem szeretnék beszélni. Legyen elég annyi, hogy ősztől kívánok vele intenzívebben foglalkozni.

- Végezetül két helyről kérdeznélek, melyek úgy látom, nagyon fontosak életedben. Szentgyörgypuszta, "a völgy"és Újlipótváros, a szűkebb otthonod. Különösen az őseid által is sokszor megénekelt vidéki nyaraló nőtt a szívedhez.

- Budapestet nem szeretem. Túl zajos, túl zsúfolt számomra. Még Újlipótváros, ahol lakom, és melyet szeretek, és ahol élni szeretnék, ha Pesten maradok, az is túl rendezett nekem. Szemben a völggyel, ahova hetente legalább háromszor kijárok, és ahol a természetesség vesz körül. Ott érzem igazán otthon magam, ott tudok igazán megnyílni.

Szabados Tamás

www.sziget.hu
Gerlóczy Márton: Igazolt hiányzás

Gerlóczy Márton huszonegy-két éves fiatalember. Soha Magyarországon annyi pénzt nem költöttek egy könyv felvezetésére, mint első munkája, az Igazolt hiányzás esetében. A cím hetekig díszelgett az eladási listák élén, méghozzá éppen a Könyvhét előtt és idején.

Eddig azok az információk, amelyeket meg lehet tudni a médiából. Amit az utcáról lehet megtudni: hogy igen is, nagyon sokan olvassák Gerlóczy könyvét, és mint a szerző (a könyv? - nagy kérdés) honlapjáról kiderül, az olvasók nem bepalizott halacskák, akik ráharaptak a dizájnos kukacra: naponta több köszönőlevél feladói is. Gerlóczy olvasói kielégült olvasók, azt kapták, amit akartak. G-pont elérve. Azért fontos a listás hely mellett az utcai olvasás tényének említése, mert nem egyértelmű, hogy a kettő együtt érvényes. Vannak könyvek, amelyek rengeteg példányban fogynak, de nincs meg az utcai jelenlét.

Na de a lényeg: aki Gerlóczyt olvas, megérzésem szerint ugyanolyan rémségesen komolyan veszi az olvasást, mint G. M. az írást. Az Igazolt hiányzás (hányszor, de hányszor elmondták: és ezek közül hányan, de hányan mondták azért, hogy jót mondjanak a könyvről...) ugyanis valóban nem illeszthető be abba a sorba, amelynek címere talán az Apám beájulna lehetne. Mondhattam volna azt is, hogy amelynek címerállata Salinger Richárd lehetne. Azért nem tettem, mert az előbbi verzió sokkal pontosabban érzékelteti, hogy (trendi-megmondó-lighttext-limonádé) könyvek soráról van szó, és nem ilyen könyveket kiadó szerzőkről. Mivel is lehetne jobban bizonyítani, mint azzal, hogy Salinger Richárd arca senkinek se villan be, de a könyv címe igen. Gerlóczy esete teljesen más: közelebb áll a valóságos írói attitűdhöz. Vagy azt is mondhatjuk: alapfelfogásában ő valóban író.

A rövid távú előnyök fényében ma még nem látja, hogy írói próbaköve hosszútávon valószínűleg az lesz, hogy feldolgozza: regénynek szánt első könyve ugyanazon csatornákon keresztül jutott el az olvasóhoz, mint a fent említett vonal nagyszerű produktumai. Hogy mondhatják rá: szar, mert "ilyen" trendi könyv. Jé, még nem mondtam véleményt a könyvről.

Akkor most megteszem: Gerlóczy Marci könyve szerintem valóban nem jó könyv, és megkockáztatom: kis túlzással alkalmazható rá az előbbi, meglehetősen obszcén jelző. De nem azért, mert ilyen a színe, olyan a borítója, ilyen a kampánya, olyanok az eladási adatai, nem azért, mert ezek meg ezek az emberek veszik. Egyszerűen, ha már föltétlenül írónak kell tekinteni (szerintem lehet is és kell is), akkor beszéljünk vele úgy.

Szóval a könyv, ha szezontermékként tekintjük: a várakozásokat beváltó, kicsit sem visszataszító, a közönséget tisztességesen kiszolgáló termék, ha viszont mint regénnyel nézünk vele szembe, nem állja ki a próbát. Főleg ha a fülszöveget, pontosabban Jancsó Miklós vérciki, hadd mondjam ki: buta lelkendezését nézzük, arra is juthatunk, hogy magasra lett téve a léc. Egész egyszerűen nem lehet egy huszonegy éves fiú könyvét egyszerre gőzerővel a listák élére tuszkolni, és egyszerre a kortárs irodalom megváltójává avatni. Ha nem jó, akkor főleg nem lehet. A fülszöveg másik két szerzője, Tarján Tamás és Nádasdy Ádám, akik mellesleg sokkal hivatottabbak valakit az irodalomban üdvözölni (Jancsónál feltétlenül hivatottabbak), igencsak decens sorokkal köszöntik az ifjú szerzőt.

Nos, hogy miért tartom rossznak a könyvet. Anyuka- és haverokolvasta, de szerkesztőnemlátta anyagról van szó. A G-pont eléréséért Gerlóczy dagályos, bosszantóan sajátosnak, mindemellett bosszantóan irodalminak és még annyira bosszantóan poénosnak szánt mondatszerkezeteket hozott létre. A szerkezeteken a trendiregény-vonal kifejezései és képei csüngenek, tudom is én, magyar fonetikával írott angol szavak, olykor a picsa szó, meg hogy milyen állat módon berúgtunk, mennyi mindent megittunk, hogy kirúgtam a gyerek fogát, ilyenek. Részekre (mintegy novellákra) tagolt regényről van szó, de lehetetlen volt tartalomjegyzéket készíteni, mert azonnal látszott volna, hogy a kötet nem visz A pontból B-be. A munkamódszer az írás volt, ami, még ha hülyén hangzik is, nem írói munkamódszer. Nyilvánvaló, hogy előfordult: vacsora után Marci visszaült még egy bekezdést megírni csak azért, mert eszébe jutott még egy jópofa sztori. És leszarta, hogy az odavaló-e vagy sem.

Nyelvi és szerkezeti hiányérzetem van a könyvvel kapcsolatban, mert van annyi svung a témában, amiből okos, mondjuk 160 oldalas könyvet (nem regényt! - Károlyi Csaba az ÉS-ben nagyon találóan azt írta, hogy olyan, mint a naiv paraszti életútelmondások) lehetett volna írni. Kábé tízzel kevesebb nevet kellett volna felvezetni, kihagyni a hozzájuk kapcsolódó idétlen és érdektelen történeteket (mínusz száz oldal), és tovább kellett volna írni azt, hogy milyen kínzó gondolatok fogantak benne (szerző és elbeszélő) annak láttán, hogy az iskolarendszer, a társadalmi szocializáció második állomása kivetette magából. Ez ugyanis az igazi téma, de ebből jutott a legkevesebb.

Ha jól emlékszem, a hatvanadik oldal táján van egy kábé tíz oldalas ilyen tárgyú moralizálás. Őszinte volt, kitárulkozó és kőkemény. Olyan író képe rajzolódott ki előttem, aki olyan, amilyennek lennie kell ilyenkor: huszonegy éves, tehetséges, és ott tart, ahol a huszonegy éves, tehetséges írók tartanak: az első lépésnél (beleértve a szemét közöny lehetőségét is). Ez lenne az igazán üdvözlendő. Így viszont nem elég magával megküzdenie, pedig az se lesz semmi.

Szálinger Balázs

ORIGO, 2003. július 17., csütörtök, 17:38
Gerlóczy Marci: Nem nagyon illeszkedem azóta sem

Gerlóczy Márton 22 éves. Igazolt hiányzás címmel nemrégiben jelent meg első regénye, amely, ahogy ő mondja, az életéről szól, méghozzá iskolai pályafutása vagy inkább vesszőfutása keretébe építve. Nem nevezi magát írónak, csak egy fiatal, aki okok és válaszok után kutat, akit sokan szeretnek és legalább annyian utálnak, és aki időről időre belecsap a lecsóba.

* * *

"Nyugalom, türelem és lassú lendület"

- Hány éves vagy, és mi késztetett arra, hogy könyvet írj? (cool)
- 22 leszek, tavaly ilyenkor kezdtem írni ezt a könyvet, de régebben, kis koromtól kezdve írtam.
- Miről is szól a könyved? Én nem nagyon szeretek olvasni. Miért jó mégis a könyved? (PiTT_)
- Ha jó a könyvem, az csak az "ízéből" derül ki. Az életemről szól, és több mint valószínű, hogy bizonyos értelemben a tiedről is, a generációmról. Mindez az iskolai pályafutásom vagy vesszőfutásom keretébe építve.
- Honnan a tehetség, örökölted az ősöktől vagy...? (Bebia)
- Nyugalom, türelem és lassú lendület. Nem tudom, honnan való, erre talán majd később vagy soha nem kapok választ.
- Milyen indíttatásból kezdtél neki a könyved megírásának? (for02)
- Ráértem, és szerettem volna a magam számára is megörökítve látni, amit később már nem lett volna türelmem megírni.
- Nekem idén 226 igazolt hiányzásom volt... Tán te se szereted az iskolát? Volt valami problémád a tanárokkal? (PiTT_)
- Nem általánosítanék. Vannak rendes és vannak kevésbé rendes tanárok - csakúgy, mint emberek. Az iskola és az élet rendszerét természetesen nem kedvelem.
- Egyik legérdekesebb nyári olvasmányom volt a könyved, de arra nem tudom, számítasz-e, hogy sok olvasódnál életviteled láttán nem leszel túl népszerű. Sőt, akadnak olyanok is, akik talán megutálnak emiatt. (Rammstein)
- Csakúgy, mint eddigi életem folyamán: sokan szerettek és sokan utáltak. Nem szabad ezt komolyan venni, az embert pedig hagyni kell úgy élni, ahogy akar.
- Mennyire változtatta meg az életedet a könyved sikere?(cool)
- Igyekszem különválasztani és egy olyan kosárba helyezni ezeket a történéseket, amit később elővehetek vagy kiüríthetek, de semmiképpen sem hagyom, hogy változtassanak rajtam az események.
- Van kedvenc életszakaszod vagy részed a könyvből? (sehonnaibitang)
- Kedvenc életszakaszom a gyermekkorom, a könyvemben talán a "waldorfos résszel" nincs sok bajom.
- Mi az, amit szeretsz csinálni az íráson kívül? (Bebia)
- Élményeket gyűjteni, magamban beszélni, ösztöneim hívó szavának engedelmeskedni, inni és aludni.
- Szerinted az olvasóidhoz eljutott a könyved mondanivalója, vagy csak egy történetként tekintenek rá? (for02)
- Minden könyvnek rengeteg olvasata van. Van, aki nem lát semmit, és akad, aki még nálam is többet lát magamból. A dolog nagyon érdekes és bosszantó is egyben.
- Nem kellett volna még várni néhány évet egy ilyen önéletrajzi regénnyel? Hátha akkor bölcsebben, letisztultabban szemlélnéd a saját életedet is. (Kali-Yuga)
- De, lehet. Sőt, lehet, hogy már öt éve meg kellett volna írni. Sőt, az is LEHET, hogy egyáltalán nem. Azt hiszem, nem törvényeket rögzítettem, és nem kényszerítettem senkit arra, hogy olvassa el.
- Nem félsz attól, hogy a kiadó most kifacsar, teleragasztja veled a várost, futtat, aztán esetleg elfelejt, mert nem tudnak többkötetes íróvá konvertálni? (kisterpesz)
- Az, hogy hány kötetes leszek, rajtam múlik. A kiadónak is érdeke, hogy többkötetes legyek, különben nem ragasztották volna tele a várost. Egyetlen könyvért nem éri meg, hidd el.
- Szerintem nehéz jó kiadót találni, akik nem a saját kedvükre akarják formálni a művedet, hanem hagynak alkotni - úgy, ahogy te akarsz. Nálad kicenzúrázták a nem szívesen látott sorokat? (Plague)
- Biztosan nehéz. Nekem szerencsém volt. Ráadásul inkább mondok nemet, mint hogy belepiszkáljanak a dolgaimba.

Mekkora?

- Fogsz még írni? A könyved sokaknak (nekem is!) alapjaiban változtatta meg a gondolkodásmódját. (deviers)
- Írok, amikor csak tehetem, és kedvem van hozzá. Most is, mint eddig mindig.
- Mi leszel, ha "nagy" leszel? Író? (Rammstein)
- Az, hogy író, nem tudom, micsoda-kicsoda. Én írok. Lehet annak nevezni vagy akárhogy.
- Ki a kedvenc íród? (T013)
- Hrabal bácsi.
- Te az írók között mekkorának számítasz? (Danex)
- 179 cm vagyok.
- Kortárs magyar írók közül kitől olvasol szívesen? (Bebia)
- A folyóiratokban megjelenő írásokat olvasgatom, de jelenleg nincs nagy kedvencem.
- Mivel keresed a kenyérre valót? Mihez kezdesz később, ha már nem lesz ekkora hercehurca a könyved körül? (PiTT_)
- Dolgozom a következő könyvön, és munkába állok majd ősztől, de még nem tudom, hol.
- Miről fog szólni a következő könyved? Önmagadat mint témát - most úgy tűnik - kimerítetted... (Tulipantos)
- Nos, magán kívül (vagy azon keresztül) nem sok minden adódik az embernek.
- Azt is az Ulpius-ház fogja gondozni és kiadni? Odakötöttek magukhoz (szerződéssel), vagy még szabad ember vagy? (Kali-Yuga)
- Nos, mivel nagyon jól bántak velem, maradok. És amíg lehet.
- Mit szólt K. a könyvhöz? (gogs_gunar_gede)
- Ha jól tudom, felháborodott, de persze ez természetes.
- Amióta megjelent a könyved, kértél már bárkitől is elnézést? (Kali-Yuga)
- A nyomdászoktól.
- A könyv szereplői (különösen Virgil) mit szóltak a publicitáshoz? (deviers)
- Virgilben van elég önkritika, hogy ne sértődjön meg, de persze akadtak olyanok, akik meg is szakították velem a kapcsolatot.
- Könnyebben megy a beilleszkedés, mióta nem kényszerít senki? Vagy kényszerít még valaki? (gogs_gunar_gede)
- Nem nagyon illeszkedem azóta sem.

"Az élet tejföl"

- A honlapodon élénk gyalázás ment egy időben. Ebben különösen egy RosszMáj nevű pofa jeleskedett. Ismered őt? Mi baja veled? (Kali-Yuga)
- Vannak ötleteim, de azokat ismertetni nem szeretném, mert elég egyértelművé válna gyűlöletének oka.
- Van barátnőd? (uhk)
- Most nincs.
- Hol lehet veled találkozni? (deviers)
- Sokat időzöm a 424-es könyvesboltban - egy nagyon kellemes kis bolt a Hollán Ernő utcában.
- Hány igazi barátod van? Vagy számít ez egyáltalán? (sehonnaibitang)
- Számít, persze. A családomon kívül, jelen állás szerint, hozzávetőlegesen, szóval kettő.
- Nem tartasz attól, hogy azok után, hogy ennyire sikeres a könyved, és gyakorta szerepelsz a médiában, nehezebb lesz úgy szemlélned a világot, ahogy eddig tetted? (vict)
- No, ilyenkor ugrik ám a majom a vízbe. Nem érzem magam jól a tévés szereplésekkor, sem az újságírók előtt, vagyis az a szemlélet, amire utalsz, csak erősödik.
- Szerepel a terveid között, hogy mégiscsak leérettségizel? (Rammstein)
- Terveim közt ugyan nem szerepel, de gondolok rá néha.
- Vagy két-három hete láttalak a Szent István park előtti kis téren ücsörögni egy padon. Kutyapiszok, kölkök, te feketében és csaj rajongó tekintete melletted, te meg baromi unott, fáradt voltál, és sajnálnivalóan boldogtalan. Semmivel sem jobb most, hogy beleüvölthetted a világba kamaszkori sérelmeidet? (Kali-Yuga)
- Oh, a lány nem rajong értem, inkább fordítva. Azt nem mondanám, hogy jobb. Más lett kicsit minden, és zavaró, ha ezzel indulok mindenkinél, mármint hogy én most valaki vagyok.
- Neked bejön az élet, vagy nem? (Bebia)
- Elnézést, de most vissza kell, hogy kérdezzek, mert nem tudom, melyik életre gondolsz.
- Erre a mostani életedre gondoltam, amelyben jelenleg vagy. (Bebia)
- Ebben a pillanatban, és az elmúlt nap tanúságai szerint, az élet tejföl.
- Hogyan szoktál döntéseket hozni? Durr bele a lecsóba, oszt hadd szóljon? Gondolod, ez minden esetben beválik? (sehonnaibitang)
- Nem gondolom, tudom, hogy nem. Megszoktam, iszom is a levét, de így működöm.
- Számomra kissé érthetetlen, hogy ha ennyire jól látod, milyen is a világ manapság, akkor hogy volt kedved egyáltalán megírni ezt a könyvet, erre a világra? (vict)
- Nos, a két választás közül (itt vagyok vagy nem vagyok) ez tűnt elviselhetőbbnek.

Lecsó

- Nem félsz a haláltól? Miközben olvastalak, folyton azt éreztem, hogy a szélén táncolsz? Miért nem vigyázol jobban az egészségedre? (Tulipantos)
- A halállal szerződésem van, és ő megbízható, mint tudjuk.
- Hiszel a lélekvándorlásban? (Bebia)
- Nem.
- Vágyakoztál már a halál után, azt kívánva, hogy bárcsak érted jönne, amint kilépsz az ajtón? (Plague)
- Előfordult, de mindig eszembe jut, hogy bizony a lecsóba csak akkor szabad, ha nincs tétje. Körülöttem ugyanis sokan fogyasztják jóízűen.
- Egyáltalán, ki vagy te? Tudod, én nem ismerlek. Eddig azt szűrtem le, hogy egy olyan író, aki depressziósan ücsörög a parkban, és megírja, hogy az élet milyen szar (rokon vonások). (Plague)
- Én okok és válaszok után kutatok, és szeretem megtalálni őket. Csak utána sírok, ha szükséges. Sok szépet is látok a világban, talán többet, mint rosszat.
- A füvezést alapvetően rossz dolognak tartod, vagy csak azt, ahogy jelenleg a fiatalok használják? (vict)
- Hatása átragad, és az életre hívott görcsök bizony piszkos játékot űznek a fiatalokkal.
- Tényleg film készül a történetedből? Érkezett valami konkrét ajánlat? (Kali-Yuga)
- Igen, de ahogy mondani szokás: erről egyelőre még nem szeretnék nyilatkozni, Jaj, de vártam már, hogy ezt kimondhassam!
- Ha megfilmesítenék a könyved, ki játsszon Téged? (gogs_gunar_gede)
- Hát, az biza érdekes lesz, nem kétséges. Ötletem nincs, de kellene legalább három belőlem: kicsi, közepes, nagy.
- Mi az, amit egy emberben fontosnak tartasz, és mi az, amit elítélsz? (wondergirl)
- Egyen villával, de ne legyen rá büszke.
- Keveselltem a szexet a könyvedben. Nem tartod fontosnak, vagy csak szemérmes, ne adj' isten, prűd vagy? (Kali-Yuga)
- Én nem beszélek a szexuális életemről. Egyelőre.
- Látsz bármi jó megoldást a túl sok gondolkodás ellen? (sehonnaibitang)
- Látsz bármi jó gondolkodást a túl sok megoldás ellen? Nem, sajnos.

NAPI GAZDASÁG, 2003. június 10.
Film készülhet az Igazolt hiányzás-ból

Többmilliós reklámkampány az első könyves szerzőnek
Az Ulpius-ház kiadó többmilliós reklámkampánnyal vezette be az első könyves szerző, Gerlóczy Márton Igazolt hiányzás című regényét. A siker nagy, a kiadó már tárgyal az angol nyelvű fordítás és a megfilmesítés jogairól.

Beváltotta a kiadó reményeit Gerlóczy Márton Igazolt hiányzás című regénye. A május elején megjelent mű már több boltban vezeti az eladási statisztikát. Az első kötetes szerző művét Magyarországon eddig még nem látott méretű, több millió forintos reklámkampánnyal vezette be a kiadó - mondta lapunknak Kepets András, az Ulpius-ház igazgatója. Ennek során a kiadó külön honlapot is rendelt a könyvnek. A Bin-O-Art által készített oldalon az érdeklődők a felkerült részleteknek köszönhetően megismerkedhetnek a könyvvel, és egyéni hozzászólásokkal értékelhetik az írást.
Mivel a könyv elsődleges célcsoportja a fiatal nemzedék, ezért a reklámhadjáratot is ennek megfelelően alakították ki, és nagy figyelmet fordítottak arra, hogy a fiatalok által kedvelt helyeken és reklámhordozókon jelenjenek meg a hirdetések. Így a mosdókban elhelyezett úgynevezett o-zone plakátok mellett ingyenes képeslapokon (freecard) is népszerűsítik a könyvet, de a hirdetések megjelentek a mozgólépcsők mentén is. Két hazai társasággal is tárgyalnak a könyv megfilmesítéséről, de részleteket a tárgyalások kezdeti stádiuma miatt nem árult el Kepets. Felmerült a könyv angol nyelvű megjelentetésének ötlete is: ennek érdekében az Ulpius-ház felvette a kapcsolatot egy londoni kiadóval, és a fordítás - a könyv hazai fogadtatásától függően - akár az év végére elkészülhet.
Az első könyves Gerlóczy Márton az "utcáról" érkezett a kiadóba, s műve annyira megnyerte a kiadó munkatársait, hogy azonnal megvették a könyv kiadásának jogait. Ugyanakkor a szerző további munkáira is gondolva, havi ösztöndíjat fizetnek a 21 éves írónak.

Andacs Botond

WAN2 Magazin, 2003. július
IGAZOLATLAN JELENLÉT

Nem kis feltűnést keltett a húszas évei legelején járó, iskoláit abbahagyó, dacos Gerlóczy Márton írói megjelenése. Első könyve, az önéletrajzi ihletésű Igazolt hiányzás már csak kiadója, az Ulpius-ház rendkívül aktív reklámkampányának jóvoltából is vezeti a könyveladási listákat, és sok fiatallal (és nem annyira fiatallal) elolvastatta már magát. Eme gyorsan jött sikernek azonban nem mindenki örül: az úgynevezett magas irodalom néhány bástyavédője, kritikusa értetlenül és kétkedve fogadta az új "betolakodót" és a "fiatalember" szerintük csak "divatos" lektűr-könyvét. A WAN2 igazoltatta a szerzőt.

Az egyébként zárkózott, csendes és szégyenlős Gerlóczy Márton tavaly májusban egy Hrabal-novella, az Élet szmoking nélkül című, "hozzá passzoló lélektan" elolvasása után határozta el, hogy rendkívüli érzékenységgel és őszinte szókimondással végre kiírja magából azt, amit addigi 21 éve alatt átélt: "leírja" az őt kezelni képtelen iskoláit és az egész, őt körülvevő világot: családját, barátait, szeretőit és körülményeit, szóval azt a bonyolult, érthetetlen, értelmetlen és kegyetlen rendszert, amelynek szabályai szerint tanácsos majd egy felnőttnek élni. Dehogy foglalkozott azzal, hogy friss, izgalmas és éles mondataiból aztán összeáll egy olyan könyv, amiből bestseller lesz, és aminek "akkora" hajcihőt kerítenek, hogy minden metró aluljáróban az ő plakátja köszön majd vissza. Ő csak - mint mondja - leült a számítógép elé, hogy nap mint nap pontosan megfogalmazza visszaemlékezéseit, megpróbáltatásait. Miután elkészült az írás, spontán módon, ismerős kezek által jutott az Ulpius-házhoz, amelyik aztán kapva kapott rajta, és reklámkampányával befutatta. Gerlóczy Márton természetesen nem rágódik azon, hogy megérdemeli-e azt a kivételes bizalmat és bánásmódot, amivel a kiadó kitüntette. Tudja, hogy a műnek vannak hibái - mondja halk hangján -, és nyilván lenne rajta mit csiszolgatni, úgyhogy erre nem kell külön felhívni a figyelmét a kritikának, melynek néhány darabja szerinte meglehetősen indulatosan és személyeskedve bánt vele. Gerlóczy Márton hiányolja, hogy könyvéről még nem született olyan kritika, amely ténylegesen elemzi az írást, nem értelmezi félre (ld. törött cerka a bekezdések között, mint az idősík-váltás és iskolai karrier derékba törésének szimbóluma), és nemcsak trópusokban fogalmaz: strukturális összeszedetlenséget és stiláris kidolgozatlanságokat állapít meg róla, és azt, hogy írása nem tartozik az irodalom, a magas irodalom kategóriájába. Gerlóczyt nem érdeklik a kategóriák, viszont az idegesíti, hogy fújolják a könyv kampányát és személyeskednek vele, hiszen szerinte az lenne a természetes, ha minden jó könyvnek jó reklámja lenne, hogy az tényleg eljusson az olvasókhoz. Gerlóczy el is jutott, amire válaszként napi kábé két borítékos levelet kap, amiben megköszönik neki a könyvet, meg gratulálnak, és folytatásra bíztatják, a honlapján viszont már névtelenül is elküldik a fenébe, az utcán pedig megesik, hogy akkora hangon ráköszönnek, hogy Márton belerezzen. A könyvben "a biztonság kedvéért" álnéven szereplő ismerősei, volt tanárai, osztálytársai sem hagyták figyelmen kívül az Igazolt hiányzás-t, vannak, akik a könyv hatására magukba szálltak, iskolát váltottak, és vannak, akik Marcit még jobban utálják, mert szerintük továbbra is csak egy "elkényeztetett, egoista bunkó", és haragszanak rá, mert nem értik mire jó ez a könyv és a Gerlóczy-féle "iskolakerülő, lázadó image". Gerlóczy - mondja nevetve - kétfajta olvasótábort különböztet meg: azokat, akik még nem érettségiztek és szeretik az írást és azokat, akik már érettségiztek és furcsállják. Ami Gerlóczyt illeti, ő aztán biztosan nem tartozik semmiféle táborba, főleg nem az átlagos, diszkóba járó, amúgy karrierről álmodozó huszonéves srácok közé, sem a korosztály "kurvajó", "lazafej" írói közé, már ha egyáltalán van korosztályos irodalom - jegyzi meg.
Jelenleg írói ösztöndíjon van januárig, szerinte ugyanolyan, mint előtte volt, ugyanúgy néz a világra, ugyanúgy "idegen mindenhol", viszont gondolkodik már egy újabb könyvön, egy újabb "visszavágón", és már nagyon vágyik egy kis nyugalomra, mert már rettenetesen fárasztja a sok "írósággal" járó kötelezettség, mint például az interjúadás.
Sánta Edina

Cosmopolitan - 2003/07
Cosmo interjú
Az írásban nincsenek korlátok: Gerlóczy Márton

Alig egy hónapja jelent meg a 21 éves Gerlóczy Márton első regénye, az Igazolt hiányzás. Az irodalmi közéletbe érettségi nélkül berobbanó ifjú szerző megrázó őszinteséggel és fanyar humorral ír gyermek- és kamaszkoráról, a társadalmi elvárások elleni végeláthatatlan küzdelmeiről.

Mennyi fogyott a könyvedből?

Az első két hétben második helyezett volt a Libri sikerlistáján, eddig több, mint kétezer példány elfogyott, szóval megy rendesen.

Azt olvastam, hogy már egy angol irodalmi ügynökség is érdeklődött a könyv iránt. Van azóta újabb fejlemény?

Egyelőre nincs, mivel azt kérték, hogy akkor küldjük ki nekik az anyagot, amikor már lesznek eladási statisztikák, interjúk, kritikák stb., és ha látnak benne fantáziát, akkor megveszik a jogokat, és majd ők árulják kiadóknak szerte a világon. De még nagyon az elején vagyunk, fogalmam sincs, hogy lesz-e belőle valami.

Az írók általában először novellákkal jelentkeznek, a te írásaiddal azonban korábban egy folyóiratban sem találkozhattunk. Ebből persze még nem következik, hogy az Igazolt hiányzás az első műved. Mióta foglalkozol írással?

11 éves koromtól. Bizonyos szempontból az írás mint kiegészítő tevékenység vagy menedék mindig is az életem része volt. Kezdetben természetesen csak a magam örömére írtam novellákat, naplót, mindenfélét. Amikor tavaly elkezdtem megírni az életem történetét, körlbelül a negyvenedik oldalnál kiderült, hogy ebből regény lesz, és akkor már, csak úgy, szórakozásból, be is fejeztem. Öt hónap alatt megírtam, még két hónapig egy szerkesztő segítségével javítgattam, aztán elküldtem a kiadónak.

Mennyiben a képzelet szüleménye és mennyiben önéletrajz a regényed? Változtattál-e valamit a valóságos eseményeken?

Teljes egészében önéletrajz. Természetesen vannak benne fiktív betétek, hiszen az elkalandozásaim bizonyos értelemben fiktívnek tekinthetők.

Hogyan fogadták a könyvet barátaid, a szüleid, az ismerőseid, akik szerepelnek a regényben?

Egy idő után szerencsére könyvnek olvasták, és nem azt nézték, hogy ki hogyan, milyen színben szerepel benne, ami azt jelenti, hogy tetszett nekik. Persze akadtak olyanok is, akik megsértődtek, és ezt vagy közölték velem, vagy csak éreztették.

Az Igazolt hiányzás bizonyos szempontból a szabadságról, a szabadság kereséséről szól. Úgy tűnik, a te életedben a szabadság egyik legfőbb ellensége az iskola volt.

Nem a szabadság kereséséről szól, hanem arról, hogy a meglévő szabadságomból rengeteg problémám adódott. Azt semmiképp sem mondanám, hogy az iskolában szabad az ember, ha egyszer nem csinálhatja azt, amit szeretne. Én nem jártam be az iskolába, mivel jobban éreztem magam az utcán, csavarogtam, nézelődtem, tehát úgy éltem, ahogy akartam.

Végig lehet-e csinálni egy életet kívülállóként a mai társadalomban?

Biztos, hogy végig lehet csinálni, a kérdés csak az, hogy mennyire fogom ezt megszenvedni. Ha valamiért örülök, hogy megszületett ez a könyv, az az, hogy írás közben azt csinálhattam, amit szeretek, és úgy, ahogy nekem tetszik. Az írásban nincsenek korlátok.

Írásból akarsz megélni?

Nem tudom, miből fogok megélni. Csak valami kötetlen munkát tudok magamnak elképzelni, például szerkesztést vagy fordítást, tehát olyat, ahol van határidő, de én osztom be az időmet. Persze mostanra már megtanultam kompromisszumot kötni.

Mikor várható újabb Gerlóczy-mű?

Most egy nagyobb regényt készülök írni, úgy tervezem, hogy júliusban kezdem el, de erről egyelőre nem szeretnék többet elárulni.

Terveid között szerepel az érettségi? Netán egy diploma?

Semmi szükségem ezekre a papírokra. Ha szükségem lenne érettségi bizonyítványra, nyilván meg tudnám valahogy szerezni. Egyetemre nem akarok járni, hisz ott is tanulni kell. Azt persze nem állítom, hogy az iskola hülyeség és teljesen felesleges, csak épp nem nekem való.

Tímár László interjúja

Magyar Narancs - 2003. június 12.
Kilógás a sorból
Gerlóczy Márton: Igazolt hiányzás

Az Igazolt hiányzás tinédzserkorból alig kinőtt szerzőjét a múltjával és múltbéli önmagával való szembenézés szándéka vezeti, és ehhez az önelemzéshez még könnyed, de csak látszólag könnyen emészthető prózanyelvet is talál. A regény erényei közül első helyen éppen ezért az önálló hang kialakítására való törekvés érdemel említést. Humora nem erőltetett, nem kínosan bárgyú, történetmesélése jókedvű, spontán beszélgetéseket idéz. Két idősíkot alkalmaz: egyik lineáris, kronologikus rendben tekinti át húsz év eseményeit a születéstől kezdve, a másik egy rögzített pillanat, a visszaemlékezés és a regényírás mindenkor épp aktuális közös pillanata. Az idősíkok gyakran öszecsúsznak. A múlt eseményeinek ábrázolása láncszerű, folyamatosan visszautaló, az epizódok egymásba kapcsolódnak, de a folyamatszerűség következetes, a stílus pedig élvezetes, szellemes és sodró. Ezt szakítják meg moralizáló betétek, melyekben a regényírói jelenből a szerző utólag értelmez és pontosít. A kimerevített elbeszélői pillanatok néhol megrázóan komolyak, néhol indokolatlanul komolykodóak, de tagadhatatlan stílusbravúr, ahogyan a korábbi regényírói jelen reflexiói beleolvadnak a mű végén elért regényírói jelenbe, és élesen kirajzolják egy személyiségfejlődés pillanatnyi állomását, míg visszafogottan sejtetik egy több szempontból is kritikus élethelyzet diszkrét körvonalait. Emeli a mű értékét a lírai látásmód, melynek Gerlóczy Márton alkalmanként teret enged. (Engedhetne gyakrabban is.) Váratlanul bukkannak fel időtlen szomorúságot sugalló sorok, mondatok, félmondatok, amelyeknek zenéje van, fájdalmas melódiája. Utánuk kissé nehezen zökken vissza az olvasó a profánabb szövegvilágba.
Az Igazolt hiányzás korántsem hibátlan. Több szempontból is túlírt. Szerzője főleg a reflexív részeknél hajlamos a nyelvi túlkapásokra, mondanivalójához olykor bonyolult és egyénieskedő szerkezetet választ, s ez megtöri az elbeszélő részek lendületét, szellemes-kellemes hangulatát. Mintha a kelleténél jobban átengedhetné magát az írás örömének, mintha a teremtés mámorában pillanatokra megfeledkezne a szükséges kontrollról. Mintha azért cifrázná túl, mert túl tudja cifrázni. Más okból, másképp, de ugyanez figyelhető meg hosszabb szövegszakaszoknál is. A regény egésze szempontjából szerencsésebb lett volna, ha bizonyos magyarázó vagy leíró részek kimaradnak (például a szomszédság ismertetése), esetleg átszerkesztett formában a mű más pontjaihoz illeszkednek. Az Igazolt hiányzás nem szorul drasztikus húzásokra, de a kicsivel kevesebb ezúttal valóban több lenne.
A szerző védelmében viszont azt is el kell mondani, hogy a regénybeli túlírásoknak funkciójuk van. Ha elfogadjuk, hogy Gerlóczy Márton azért ír, mert meg akar érteni valami létfontosságú dolgot, akkor indokolt a szemlélete, mellyel minden fontosnak tűnő valóság- és emlékdarabka rögzítésére törekszik. Terápiás céljainak legjobban ez a módszer felel meg, az olvasói érdek ez esetben háttérbe szorul. A szerző magáról szól, önmagának. Természetessége nem abból adódik, hogy különösen nehéz, hányatott sorsa lett volna, hanem abból, amilyen átéléssel az akkor komolynak látszó konfliktusokat most értelmezni próbálja. Szertelen, néhol átgondolatlanul őszinte, az írás pillanatának aktuális hangulata több helyen is kiérezhető a sorok mögül. Mindez művének egyszerre bája és hibája.
Ettől még az Igazolt hiányzás eredetiségre és igényességre törő, szép írói és szépírói szándék szülte figyelemre méltó mű. Még véletlenül sem trendi tiniregény. Ahhoz túl kevés trágárság van benne, ahhoz túl racionálisan elemző, túl személyes, nem utolsósorban bizonyos területeken elismerést érdemlően szemérmes. Súlyos tévedés csak egy iskolakerülő csibész történetét látni benne. Tudatos szerző ösztönös műve, mely nemcsak a múlt rögzítését tartja fontosnak, hanem a kommentálását is.
Glózik Gábor


ULPIUS HÍRLAP, 2003. június 12.
I. évfolyam, 2. szám

Igazolatlan hiányzás
Nem nyelvbotlás, nem tévedés a fenti cím: szerintem ugyanis Gerlóczy Márton hiányzásai az általános és a középiskolá(k)ból nem igazolhatók, mint ahogy azt most megjelent könyve (Igazolt hiányzás) állítja. Nincs az a regény (már amennyiben regényt és nem valamiféle naplót tartunk a kezünkben), amelyet pótvizsgának, pláne utólagos érettséginek lehetne elfogadni 12 évnyi tanulás és beilleszkedési kísérlet helyett, egyszerűen azért, mert az iskola - iskola, a regény meg regény.

Nem viccelek (vagy csak egy kicsit): a könyv Marcija (és minden bizonnyal írója) minden tanár és iskola rémálma, az együttműködésre, sőt az emberi kommunikációra tökéletesen (ráadásul zsigerből, plusz előre megfontolt szándékkal) alkalmatlan gyerek, aki nem akar semmit, de azt őszintén és belülről. Rendben, vannak ilyen gyerekek, jórészt el is kallódnak észrevétlenül. Marci kimászott a maga vájta szakadékból, ahogy azt könyve végén regisztrálja, sot könyvet is írt róla, ami dicséretes dolog, de nem igazol az égvilágon semmit. Ha tudniillik igazolna, akkor ugyanezzel az erővel (a Gerlóczyéval) azt is igazolhatná, hogy lám, az iskolarendszer mégiscsak jó valamire, a töketlen, érzéketlen, szerencsétlen tanárok látszólag semmit nem érő munkája, erőfeszítése, kínlódása, íme termékeny talajra hullt. De nem, nem és nem. Gerlóczy Márton igenis igazolatlanul hiányzott több mint egy évtizeden keresztül számos magyar iskolából, és igazolatlanul utált szinte mindent és mindenkit, amit és akit ott látott.

Ettől persze még meghökkentően jól írta meg saját igazol(hat)atlan gyerek- és diákkorát, meghökkentően könnyedén fűzte össze mondatait, meghökkentően könnyed és mégis finoman bonyolított egyéni stílusra talált, és mindezt meghökkentően rövid idővel azután, hogy az egész (szörnyűség) megtörtént vele. A 21 éves írók még nem szoktak teljes fegyverzetben kiállni a nyilvánosság elé, különösen úgy, hogy magyarból is bukdácsoltak. A különleges, 21 éves írókat ezért fel szokták fedezni, meg szokták becsülni, sőt egy ideig még dédelgetni, pátyolgatni is szokták, hogy meg ne üssék magukat. Ami nagyon helyes. Sikeres 21 éves írónak lenni veszélyes. És ezért írom, hogy a hiányzás még ennek ellenére is igazolatlan.

Pedig Gerlóczynak alapjában igaza van. Elsősorban abban (és a könyv talán ebben a legjobb), hogy ez a késő szocialista és kora kapitalista Magyarország, valamint annak társadalma meglehetősen lehangoló képződmény. Egy iskolás gyerek számára is, aki - anélkül, hogy ennek tudatában volna - talán önkéntelenül is szembefordul mindennel. Hiszen nincs az az iskola (nemcsak Gerlóczy, de mások tapasztalatai is ezt mutatják), amely képes volna emberként kezelni a gyereket, és amely úgy adná át neki a tudást, hogy az őt (a gyereket) is érdekelje. A magyar oktatási rendszer mérhető eredményei is folyamatosan romlanak, a mérhetetlenek pedig mindig is távol álltak attól, amire az eszményi, kreativitásra ösztönző, szabad és demokratikus intézmények képesek (vagyis a szabad gondolkodású, kreatív gyerekek képzésétől, nevelésétől).

Az Igazolt hiányzás tehát valójában nemcsak szociológiai látlelet (a maga gunyorosan szubjektív módján), hanem egyben szociológiai rémkép is. Arról szól, hogy nemcsak olyanok vagyunk, amilyenek, hanem hogy holnap és holnapután is ilyenek leszünk, mert a magyar iskolák ilyennek reprodukálják a gyerekeinket is. Ám amennyire igaz alapjaiban ez a diagnózis, annyira önkényes, megtévesztő és igazságtalan is részleteiben. Ahogy Gerlóczy - már a középiskolában - utólag kiosztja láthatóan jó szándékú és valamiféle kapcsolattartásra törekvő tanárait (sokkal lesújtóbb bizonyítványt ad nekik, mint ők neki), az irodalmilag lapos, gyerekesen sértődött és indokolatlan, azaz olvasóként még egy regényben sem hiszem el. A könyvben szinte mindenki hülye, ami természetesen nem lehet akadálya a zseniális műnek, mégis az embert ez a világ(és iskola)szemlélet az író ellen hangolja. Hiába, az olvasó nem tud mindenkit lenézni, kinevetni, megvetni, lesajnálni; kellenének - mert vannak - a rosszakon kívül jó karakterek is.

Azt akarom mondani (és írni), hogy a fiatal és kétségtelenül nagyon tehetséges Gerlóczy Márton könyve egyszerre érdekfeszítő és bosszantó. Egyszerre meggyőző és hiányérzetet keltő. Egyszerre meglepetés és közhely. Hatásos nyitánya lehet egy ígéretes írói pályának, és hatásos írói igazolása 12 év hiányzásnak. De nem szabad sem az írót hozsannázni, sem hiányzását utólag közfelkiáltással igazolni. Gerlóczy nagyon őszinte fiatalember, valószínűleg ő gyűlölné a legjobban, ha váratlan berobbanását az irodalmi életbe hazugan túlzó ünneplésbe csomagolnák. Gerlóczy Márton felvételre jelentkezett a magyar irodalomba és a magyar társadalomba: mostantól nemhogy igazolatlan, de igazolt hiányzása sem lehet.
Bolgár György

Népszabadság - 2003. június 6.
Marci vagyok, és szeretek írni

Gerlóczy Márton szerint a fiatal magyar írók legnagyobb baja, hogy - a kritikusoktól való félelmükben - addig fényesítgetik munkáikat, míg azok el nem olvadnak. Bár a huszonegy éves fiatalember számára az érettségi megszerzése még a közeljövő kihívásai közé tartozik, könyve, az Igazolt hiányzás a fiatalok körében igen népszerű olvasmány.
Nem veszed rossz néven, ha tegezlek?
- Persze hogy nem.
Azért vagyok ennyire bizonytalan, mert egyik napról a másikra a "szamárpadból" egy csapásra - ahogy Jancsó Miklós írta - a magyar irodalomba csöppentél bele.
- Ezek a dicsérő szavak - persze nagyon jólesnek - inkább a személyemnek szólnak. Ami pedig a magyar irodalomba történő landolásomat illeti, várjunk még ezzel, legalább a második könyvig.
Pedig nem áll tőled távol az irodalom...
- Ha arra gondolsz, hogy anyai ágon dédapám Áprily Lajos, nagybátyám pedig Jékely Zoltán, sajnos ki kell ábrándítsalak, mert különösen nagy hatással egyikük sem volt rám. Mármint ami az írást illeti. Dédapámtól a géneket és a Visegrádtól nem messze található "völgyet" örököltem. Áprily Lajos talált rá erre az eldugott vidékre, ahol épített egy házat, és az évek-évtizedek alatt szép lassan az utódok benépesítették a völgyet. Egyébként nem tartom magam írónak, sokkal inkább az a "magában beszélős fiú" vagyok, némi muzikális beütéssel, aki mindent leír. Munka közben gyakran egy bizonyos zongoradarabot hallgattam; ennek dallamát és ritmusát követve írtam. Idővel nevet ad nekem a nagyérdemű, én pedig helyeslően bólintani fogok.
Honnan jött az ötlet, hogy nekivágj ennek a könyvnek?
- Ezzel a munkával egészen egyszerűen kiírtam magamból az iskolát. A negyvenedik oldalnál derült ki, hogy ebből egy könyv lesz. Az Igazolt hiányzással teljesen lezártam magamban a tanulóéveket. Még beszélni is nehéz róla.
Mit takar a cím?
- Elsősorban nem az iskolai hiányzásaimra vonatkozik, sokkal inkább az élet minden területéről való távollétemet igazolja. Vagyis, bár kívülről szemléltem az élet forgatagát, mégsem maradtam le semmiről.
A kritikusok szerint azonban az Igazolt hiányzás, bár egy szellemesen megírt szöveg, de nem könyv!
- A kritikusoknak lehet, hogy igazuk van, vagy legyen igazuk, ha már ők a kritikusok. Úgy érzem azonban, hogy a fiatal íróknak az egyik legnagyobb hibájuk, hogy - éppen a kritikusoktól való félelmükben - tologatják maguk előtt műveiket, nyelvileg tökéletesítgetik, és addig fényezik az írásaikat, míg végül elolvadnak. Úgy érzem egyébként, főként azért piszkálnak, mert csupán annyit látnak a könyvből, illetve belőlem, hogy itt van egy hülyegyerek, aki hirdeti a lógást. Nem is veszik észre, hogy ezzel elcsúsznak amellett, amit valójában mondani akartam. Egyébként többnyire inkább pozitív visszajelzéseket kapok.
Az azonban nem lenne szerencsés, ha tíz év múlva - a második könyvednél - hasonló hangvételű és témájú könyvvel állnál elő.
- Egyetértek. Azt azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az Igazolt hiányzás egy tizenéves szűkös élményvilágával dolgozik. Jelesül gyermekkoromról és gimnazistaéveimről szól, amit - gyerek lévén - ilyen hangnemben tárok az olvasó elé. Mint mondtam, ezt a korszakot lezártam magamban, és biztos vagyok benne: későbbi írásaim tükrözni fogják személyiségem fejlődését. Könyvemmel egyébként 35-40 százalékban elégedett vagyok, de ami fő: jókedvemben írtam.
Különc imázsodat erősíti, hogy a gimnáziumban magyarból meghúztak, sőt a mai napig nem tetted le az érettségit. Mikor veselkedsz neki a vizsgáknak?
- Különösen nem izgat. Ráér. Most a francia nyelv vonz nagyon. Be is iratkoztam egy nyelvtanfolyamra.
Ami az oktatást illeti, veled a poroszos és az angolszász liberális oktatási rendszer is csődöt vallott. Hol a hiba? Benned vagy a rendszerekben?
- Senki sem hibás emiatt. Egészen egyszerűen, ez nem nekem való. A hülyeséget nem viseltem el soha. Az osztálytársaim hatvan százaléka idegesített. Mindenkinek beszóltam, akinél úgy éreztem: játssza az eszét. Márpedig egy iskolában a diákok túlnyomó többsége ezt teszi. Van, aki az ötösre hajt, van, aki a Jucikára.
De ez nemcsak az iskolában van így, hanem az életben is.
- Igen, csak ott kikerülhetem a hülyéket, és nem kell kötelezően megjelennem valahol.
Az volt a rossz, hogy be kellett menni nyolc órára...?
- Az nem volt rossz, mert nem mentem be.
Miből áll egy napod?
- Lófrálok, beszélgetek a barátaimmal és olvasok. Ennyi.
De ebből nem lehet megélni!
- Napról napra élek. Kaptam a kiadómtól egy évre szóló ösztöndíjat. Ha elfogy a pénzem, elmegyek dolgozni.
Milyen könyveket olvasol szívesen?
- Gyakorlatilag mindent, ami a kezembe akad. A hazai írók közül leginkább Nádas Péter áll hozzám közel.
Apropó, hazai írók. Nem tartasz attól, hogy nem fogadnak be maguk közé? Többeket talán irritál gyorsan jött sikered.
- Még egyszer mondom: nem tartom magam írónak, és sajnálom, ha valakit bosszant a sikerem. Sajnos úgy látom, a harmincas írók már nyolcvanévesek akarnak lenni, ennek következtében nincs - legalábbis én nem találkozom vele - őszinte szöveg, csak cirkusz.
A mai fiataloknak mi a legnagyobb bajuk?
- A kényelem, ami teljesen meghülyíti őket. Sőt, mivel mindent megadnak ezért, még a személyiségüket is eltorzítja.
Az Igazolt hiányzásban az iskolai hétköznapok mellett például a családi életedet is kendőzetlenül mutatod be. Nem gondolod utólag, hogy néha-néha inkább hallgatni kellett volna?
- Nem. Írás közben semmi sem fékezett abban, hogy például a családi szenynyest is papírra vessem. Igaz, később kihúztam egy-két részt, de lényegében minden maradt. Lehet, hogy a szereplők közül többen magukra ismertek és megsértődtek. Erről nem akarok beszélni, se velük, se mással, mert ez írás, könyv, regény, még ha egyes kritikusok azt gondolják is, hogy fontos nevet adni a műfajnak és a szerzőnek. Ezért nem szeretem azt mondani, hogy író vagyok, és regényt írtam. Marci vagyok, és szeretek írni, ezt üzenem nekik. Egyébként a húgom, Bori örül a sikereimnek a legjobban. Anyám pedig azzal, hogy hitt bennem és nekem, hatalmas lelkierőt adott. Emlékszem, nyolcéves koromban - amikor elkezdődtek velem az iskolai balhék - megígértem neki, hogy ő még büszke lesz rám. Tudom - válaszolta erre, nem zúzva szét bimbózó önérzetemet.
Kunstár Csaba

Demokrata 2003-20. szám. - www.demokrata.hu
Egy közönséges hét hordalékai
Pazar kastélyban-pazar pihenés

(...)Ekkor gondoltam, olvasok egy kicsit, és kezembe került az Ulpius Ház legújabb könyve, persze olvashattam volna Egyiptomról is, de amiből az ember fel van készülve, azt nem ismételgeti mindennap. Az Ulpius Ház könyveivel amúgy is a toleranciát gyakorlom! Ami azt jelenti, hogy erőt veszek magamon és egy számomra teljesen idegen, ellenszenves világba is bele tudom magam képzelni, mert én komolyan veszem a más nézetek létezését, elviselve a provokatív zsidózásokat is.
Most például egy olyan ifjú húszéves remekművével kedveskednek az olvasónak, aki saját bevallása szerint egy "Hirtelen Felindulásból Elkövetett Dugás" következményekén született a világra. A háromszáz oldalas könyv egyike a számtalan Zabhegyezo"utánzatoknak. Ami némileg idegesítő, az Jancsó Miklós értékelése, aki szerint a szerző megérkezett, és Isten hozta a magyar irodalomban. Remélem, talán mégsem. (...)
Seszták Ágnes

Élet és Irodalom - XLVII. ÉVFOLYAM, 21. szám, 2003. május 23.
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG - Kettétört ceruza
Gerlóczy Márton: Igazolt hiányzás

Lehet, hogy Gerlóczy Márton nagyon tehetséges, csak ebből a könyvből nem derül ki, hogy miben. Még talán e mondatból is föl lehetne használni egy részt a kampányhoz: Gerlóczy Márton nagyon tehetséges.
Göncz Árpád is a nevét adja a reklámhoz, és azt mondja, hogy "Szikrázóan tehetséges munka". Nádasdy Ádám, Jancsó Miklós és Tarján Tamás is el van ragadtatva a regénytől. Nekik a kiadó adta oda a kéziratot, s mindannyian rögtön elvállalták, hogy ajánlót írjanak a borítóra" - olvasom a Magyar Hírlap május 3-i számában, Dreissiger Ágnes riportjában (Gerlóczy, a 21 éves regényíró). Csak később veszem aztán észre, hogy az Ahogy tetszik rovatban megjelent szöveg alá szolidan oda van írva: hirdetés. Miután a hátsó borítót elolvasom, azt állapíthatom meg, hogy csak Jancsó Miklós van elragadtatva a regénytől, a másik két úr azért annyira azért nincs elragadtatva, mondhatni egyáltalán nincs, de ez mindegy, lehet, hogy lektori jelentést, lehet, hogy csak egy ajánló mondatot kértek tőlük , és ők igyekeztek a feladatot udvariasan megoldani.
A könyv körül hatalmas reklámkampány bontakozott ki, nehéz ennek a kontextusától elvonatkoztatni. Egyrészt: nagyon jó, ha könyveket reklámoznak, legyen minden jó könyvnek mindenhol plakátja. Másrészt: a reklámnak az a dolga, hogy valami nagyon pozitívat állítson az áruról, amit el akar adni. E szabály alól a kulturális áru sem kivétel, a művészetkritikának ilyen értelemben nincs is mit kezdenie vele. Mint ahogy az üzlet sem foglalkozik nyilván a műbírálattal, csak vegyék a könyvet. Ha a vájt fülűeknek nem tetszik valami, még lehet, hogy jobban is veszik. Mint tudjuk, a közönségsiker és a művészi színvonal nem feltétlenül áll egyenes arányban egymással.
Elolvasván a művet, legjobb tudásom alapján és a legjobb szándékkal sem mondhatok mást, mint hogy gyenge. Azért nevezem műnek, mert regénynek sajnos nem tudom nevezni. Sok mindent nevezhetünk regénynek a XIX. Századi realista formától a Don Quijoté-ig, a Fuharosok-ig vagy a TündérVölgy-ig, de ezen munkák közös jellemzője mégis az, hogy irodalmilag megformált szövegek. A most tárgyalt mű nem az. Egy illető ( történetesen egy 21 éves fiú) mondja itt saját életét egy az egyben, szimpla, mondhatnám primitív önéletrajzi feljegyzéseket olvasunk tehát, minden különösebb szerkesztés, szövegszervező elv, reflexió, átgondoltság nélkül. Ettől még lehet a szöveg nyelvi, stilisztikai, narratológiai szempontból értékelhető. Mint a naiv paraszti életútelmondások. De nem tekinthetünk komolyan szépirodalomnak egy szöveget pusztán attól, hogy elmond egy történetet innentől odáig. Más kérdés, hogy a kötetben megjelenő nyers életanyagra remekül felépíthető lenne egy nagy sorsregény és kulcsregény (a fiú, aki számára kiderül, hogy nem az apja az apja, és továbbra is mostohaapját szereti).
Régebben divatja volt annak, hogy a falu öregje elmondta-leírta az életét, melyben egy letünt világ elevenedett meg. Ma annak van divatja, hogy az épp csak felnőtté vált fiatalok írják meg "magukat", akár mások kitalált életét, akár a sajátjukat, és e művekben a szándékok szerint a vad, kalandos, izgalmas mai élet jelenítődne meg. Begyűrűzött hozzánk is ez a trend, mutatja jól Salinger Richárd Apám beájulna vagy Kárpáti Andor Kurvajó című műve. Ha ezeket az iparos-lektűr kategóriába sorolom, akkor hozzájuk képest a most tárgyalt mű problematikusabb. Itt a szerző láthatólag nem valami tényleg létező közönségigényt akar kielégíteni, nem egy, a populáris mezőben hiányzó űrt akart ügyesen kitölteni, hanem - a jelek szerint - tényleg szépirodalmi alkotást szeretett volna létrehozni. Vagy csak a kiadó fújta volna fel a dolgot? A szerző csak megírt egy visszaemlékező, önigazoló kéziratot, és "szerencséjére", a kiadó üzleti szempontból fantáziát látott benne? De ha így lett volna, miért akarta a kiadó még a szakmai sikert is? Miért akarta ezt a művet a magas irodalmi világba bevezetni? Ha jó érzéke lett volna, sejthette volna, hogy ez nem fog menni. Ami nem komoly szépirodalom, az nem az, és kár úgy tenni, mintha az lenne, hiába szerepel együtt a sikerlistán Rácz Zsuzsa Rakovszky Zsuzsával, Salinger Richárd Esterházy Péterrel, azért az tudható, hogy nem egy pályán játszanak. Ettől még persze játszhatnak jól a saját pályájukon. A lektűríró is lehetne elvileg jó lektűríró.
Gerlóczy Márton azonban nem rafinált iparos. Ő láthatóan tényleg naiv szerző. Ez az élete, ezt gondolja magáról és a világról, aztán leírta. Kiírta magából mindazt, ami a lelkét nyomja. Nem mintha vívódó, önelemző, netán önsanyargató alkat volna. A kötetben egy hányatott élet, kusza családi viszonyok közt felnövő, nehezen kezelhető, ugyanakkor nagyon magabiztos fiú története bontakozik ki, aki a "család zabigyereke", aki egyetlen iskolában sem tud megmaradni, s aki sehogy sem tud eljutni az érettségiig. Miközben mindennek a történetét igyekszik megírni, nem él még véletlenül sem az önéletírás az önvallomás műfajának önértelmező, önelemző eszközeivel. Nem is merül fel, hogy a beszélő alkata, jelleme, képességei kölcsönhatásban is lehetnének a környezettel. Itt csak az merül fel, hogyan nem képes elfogadni a környezet ezt a rendkívüli figurát, miként a figura is utálja tágabb környezetét. Rendkívüli a figura abban az értelemben is, hogy kezelhetetlen, és abban az értelemben is, hogy nyilván egyébként zseniális. Ez utóbbit becsületszóra kell elhinnie az olvasónak, mert semmilyen jel vagy bizonyíték nem mutat rá. Ha csak e könyvet nem fogadja el annak.
A történet egy közismert budapesti értelmiségi családot is megrajzol, a referenciális olvasás itt a bennfentesek számára kifejezetten hatékony lehet. Könnyen azonosíthatóak az iskolák is, amelyeket a főhős végigpróbál, sőt talán még a tanárok is azok lennének, akiknek a szöveges értékeléseit idézi és kommentálja a beszélő. (Bár a 6. oldalon, a kötetben gyakran felbukkanó idétlen ábra, egy kettétört ceruza fölött az olvasható, hogy a személyek és helyszínek kevés kivétellel a képzelet szüleményei...) No comment. Minden diákot ér egyébként több-kevesebb jogtalan vagy jogos sérelem a tanárai részéről, és ebből akár még jó prózát is lehetne hozni. Hősünk szegény csupa szörnyű tanárral találkozott, első szerelmeként is kifogta a legborzasztóbb teremtést, általában az osztálytársait is lenézte és utálta. Egyetlen tanára volt akit annak is nevezne: "Mind a tanártársai, mind a diáktársai elmebetegnek tartották, de hát magyarázza el az ember ötszáz másiknak, hogy miattatok" - olvassuk.
A beszélő az alapproblémáját a következőképpen írja le: "Mióta észrevettem, hogy egy közösség, az emberiség tagja vagyok, öklendezem". Azt írja egy helyen, hogy képtelen volt elviselni osztálytársai testének bűzét a tornaórákon. Csak az nem jut eszébe még véletlenül sem, hogy abban a szagfelhőben az ő testének az illata is benne volt. A kötet tele van kamaszos, vagy ha tetszik reneszánszos hőzöngésekkel, ezek nagyon viccesek. Egy hónap alatt tizennyolc intővel sújtotta a kiscsaládot a tantestület. A pesti gyerekek százhatvannal hajtottak át a falusi bukkanón. Az egyik szereplő egy este megivott "vagy két liter Unicumot", ehhez képest hősünk a szülinapján csak nyolc deci kommersz vodkát, ettől kicsit kikészült, elaludt aztán a felébredéshez még elfogyasztott "pár liter Rc-kólát" Hát így megy ez. Van néhány jó mondat a családdal, a felnőttekkel kapcsolatban. Például ez: "Vigyáztam egy nevelőapára és menekültem a nevelni képtelen apától". Erős jelenet például a farmernadrág esete a budival. Általában izgalmas a dunakanyarbeli "völgy élet" leírása. Van néhány értékelhető szellemes mondat. Van sok rossz mondat, ezeken egy kiadói szerkesztő még javíthatott volna. De nem ez a fő baj. Az egész nem áll össze, nincs ereje, nincs tétje, nincs poétikai kockázata a szövegnek. Mivel poétikája sincs. Csak a naiv, reflektáltan, problémátlannak gondolt szövegelés van, mintha csak sokat kellene dumálni, szépen sorra kellene venni a történeteket és igazolva is lenne a hiányzás.
Az Ulpius-ház könyvkiadó nagy felelőséget vesz magára azzal, amit most ezzel a könyvvel csinál. Lehet, hogy az üzlet sikeres lesz, mert sok diák, vagy hajdani diák kereshet elégtételt saját sérelmeire ebben a kötetben. De sajnos az is benne van a pakliban, hogy egy fiatal, szépírónak készülő embernek nagyon megnehezítik a helyzetét, ha komolyan ambicionálja az íróságot. Egy ilyen tényleges irodalmi alkotótevékenységet maximum csak megelőző munkáért járó siker (vagy sikernek is felfogható felhajtás) után ugyan kinek fogja elhinni, hogy még nem kiforrott író?
Károlyi Csaba

Színes RTV - 2003. június 2-8.
GERLÓCZY MÁRTON: IGAZOLT HIÁNYZÁS

Nem lennék meglepve, ha Gerlóczy Mártonnak az elkövetkező napokban, hetekben többezres rajongó olvasótábora mellett szép számú irigye és utálója is támadna az irodalmi céhen belül. Merthogy kortárs magyar író (beleértve a Nobel-díjas Kertész Imrét és az elismerésben hiányt nem szenvedő Esterházy Pétert is) mindeddig még nem kapott akkora hírverést, kiadói marketinget, mint a huszonegy esztendős, elsőkötetes Gerlóczy Márton. Magyarországon eddig még sohasem költöttek annyi pénzt egyetlen könyv népszerűsítésére, mint amennyit az Ulpius-ház áldozott most az Igazolt hiányzás című regényre. (Óriásplakátok, szórólapok, hirdetések, stb.) Még szembetűnőbb e kivételes bánásmód, ha arra gondolok, hogy sok befutott, ismert író, költő is szponzorokat kénytelen felhajtani, ha kiadót szeretne találni új kéziratára. Reklámra meg aztán végképp nem futja...
Mindazonáltal elhiszem az Ulpius-ház Könyvkiadónak, hogy nem csupán kereskedelmi megfontolásokból, reklámfogásból vállalkozott e ma még szokatlan mértékű és módszerű irodalmi kampányra. Jó érzékkel felismerték: kincset találtak. Harmincévenként bukkan fel a magyar irodalomban ilyen kivételes tehetség, mint Gerlóczy Márton. Talán a géneknek is szerepük van abban, hogy üstökösként robbant be az irodalomba. Dédapja Áprily Lajos, nagybátyja Jékely Zoltán, unokatestvére a közelmúltban József Attila-díjat kapott Péterffy Gergely író, egyik nagyapja Mészáros Dezső, a neves szobrász, nagyanyja pedig Gerlóczy Sári festőművész, és akkor még ott van az egész legendás Gerlóczy-család.
Egy dacos, túlérett kamasz a felnőttkor küszöbére érkezvén, egyszerre kegyetlen és megható szókimondással, a családtagok, a hozzátartozók, ismerősök érzékenységét (talán még személyiségi jogát is!) figyelmen kívül hagyva mesél kisgyermek- és diákkoráról. Ez utóbbiról van mit. Merthogy négy általános és három középiskolába (pontosabban mellé) járt, mindenhonnan botrányok közepette távozott, a legtöbbször igazolatlan hiányzás miatt. Érettségije ma sincs. Gerlóczy Márton ezzel az egyedülálló stílusban, meghökkentően éles látásmóddal, minden műviség, mesterkéltség nélkül megírt regényével igazolja utólag az igazolatlan hiányzásait.
A nagy kérdés: maradt-e még élményanyaga a szerzőnek a következő regény megírásához, vagy várnunk kell öt-tíz évet, esetleg még többet is. Egy ilyen istenáldotta tehetség ezt nem teheti velünk...
Erős Zoltán

Népszabadság - 2003. május 17.
A szamárpad fölrepül

Van Bogdány és Visegrád között egy völgy, amelyet lassan a magyar kultúra afféle Szílicium-völgyének is titulálhatunk. Költők, írók, képzőművészek, színészek rajzottak elő a völgyből, amely 1944-től a szülőföldjét másodszor elvesztő Áprily Lajosnak lett afféle Erdély-pótlékja.
A birtokalapító ős klasszicizmusa, formátuma, tisztasága és természetessége beivódott e völgy földjébe, fáiba, házainak minden falába, s beivódott, úgy látszik, a leszármazottak testébe-lelkébe is. A gyermekek, unokák, dédunokák és a hozzájuk szervült tartozékok immár végtelenül gazdag televényében sok minden megtermett az elmúlt évtizedekben, de tehetségtelenségnek, formátlanságnak, dilettantizmusnak nem volt jó talaja itten.

S hogy a helyzet Szentgyörgypusztán nem változott, azt bizonyítja egy napokban megjelent könyv, melynek Igazolt hiányzás a címe, szerzője pedig a huszonegy éves Gerlóczy Márton, aki ifjúságának - mása még nem is volt neki - jelentős részét e völgyben töltötte el - lévén Áprily-dédunoka ő is. (Hasonlatosan unokatestvéréhez, Péterffy Gergelyhez, aki szintén szépen írt már a völgyről; mondhatni kevés magyar táj, no meg kevés magyar család örökíttetett meg oly kimerítően, mint a szentgyörgypusztai.)

Az írás, az igazi írás - igazírás - radikális tett.

Nem lehet tekintettel sem istenre, sem emberre, sem senki másra. Gerlóczy Márton első regénye ilyen írás. Olvasható pedagógiai regényként, családregényként, ifjúsági regényként, pszichológiai regényként, kalandregényként, mindegy. Rólunk szól. Minden oldaláról, minden soráról az olvasónak saját maga jut eszébe.

Gerlóczy Márton - apai ágon egy másik családlegendával áldva-verve - közönséges fenegyerek volt, rosszcsont, lázadó, lopkodó, leckét soha nem író, egyik iskolát a másik után kerülő, lázadó, tekintélyt nem ismerő, kegyetlenül őszinte, piás, nőző, csavargó gyerek.

Miután az érettségit a legliberálisabb középiskolákban sem bírta letenni, huszonegy éves korában leült, s megírta életét, s ezzel alighanem rendbe is tette azt.

Pontosabban így tisztázta magában és tisztázta az olvasóban is: ő mindig is rendes volt, mi több: egyik alaptulajdonsága volt a rend. A világ rendetlen körülötte, az iskolák, a tanárok, a szülők, a kortársak - ők élnek hazug, üres, formátlan, rendetlen életet.

Gerlóczy Márton rendjének több alappillére is volt és van. Az egyik az a kategorikus imperativus, amit a leendő "magyar" Nobel-díjasok mondogattak egymásnak a legendás fasori gimnáziumban: "Légy más!" Gerlóczy egy percig nem tűrt meg sem magán, sem magában, sem maga körül semmi "trendi"-t.

A másik pillére az ő szuverén rendjének: a figyelem. A kamaszok nem szoktak a másikra figyelni vagy másokat megfigyelni - a felnőttek is ritkán. Gerlóczy írószemmel született: kicsi korától figyelt. S mikor leült írni, nem volt már dolga más, mint rögzíteni megfigyeléseit, és - ez talán fogyatékosság, de az se biztos - azokat kommentárokkal, vallomásokkal kiegészíteni.

Szerettem keresni és megtalálni a hangot bárhol bárkivel, legyen az vidéki utasellátó vagy kőbányai kocsma, beszélgettem és szórakoztam romákkal, melósokkal, roma melósokkal, szellemi fogyatékosokkal és idős szenilisekkel, irodalmárokkal és képzőművésznek vallott emberekkel, kisgyerekkel és hatalmas, kopasz bunkókkal. Mindent látni és érteni akartam annak érdekében, hogy megtaláljam az emberben a jóságot és kiszűrjem a rosszindulatot, az antinómiák groteszk valóságát, tudtam, kinek mikor miért olyan és mit fejez ki a tekintete, elébe mentem minden megfogható emberi kapcsolatteremtés problémájának, egyvalamit keresve, a természetességet."

"Tizenkét évesen - írja másutt - már nemcsak annyit láttam, hogy diáktársaim rohannak egyenként értelmetlenül, görcsösen a bizonyítás és kötelesség nyomasztó tudatával a vállukon, hanem kezdtem is átlátni azt a szerkezetet, aminek részese lettem magam is. Hogy nem csak ezek a legények és én, hanem emberek milliói a világon mindenhol célokért küzdenek, és hogy ezek a célok csak nagy ritkán térnek el érdemben egymástól, unalmasak vagyunk."

Harmadik pillére az ő rendjének a nyelv.

A dédpapa gyönyörű nyelve.Május lévén a család rügyezni kezdett, de én, mint az örökzöld növény, a múló időt sirattam, számomra nem a virágzás, hanem elmúlt évek akaratomon kívüli temetése zajlott."

Persze születni is kell arra, hogy valaki így tudjon írni, de a választékosság, a szuverén nyelv kialakítása és őrzése a szamárpadok örökös lakójának tudatos programja is volt. "Egyvalamihez mindig ragaszkodtam, és a rombolására irányuló törekvéseket felfokozott idegállapotban próbáltam megelőzni. Ez pedig a beszéd volt. Ha a pomázi fiataloktól azt hallom, báger (szar, kellemetlen), jót mosolygok. Az viszont, amit ez az sms-bajnok generáció művel, teljes mértékben elfogadhatatlan, fantáziátlan, terrorista hadjárat a beszéd általuk avíttnak vélt világa ellen." S rögtön egy echte lauderes példával is szolgál: "Hát így letéptünk a nyaralónkba, vágod, és így rendesen készre tettük magunkat, még mindig kattogok. Fullra nappalok és éjszakák egybefolyása volt, úgy beszívtam, hogy így még most is kész vagyok."

Ebben a könyvben mindenki megkapja a magáét; egyaránt kap pofájára szülő, család, tanár, diák vastagon. De e könyvben mégsem ez az érdekes, nem ez a szép. Hanem a tehetség. Maga Gerlóczy, aki szamárpadjával egyszer csak fölemelkedett, fejünk fölé, egy tükröt fordított onnan felénk: nézzetek ide, szerencsétlenek. S mi bámulunk, és nemcsak magunkat látjuk, hanem őt, a tehetséget is. Amit fölfedezni, látni, szemlélni, kóstolgatni, magunkba zárni, s polcunkra kézügybe tenni - ebben a világban mégiscsak ez a legnagyobb öröm.

Lehetne okoskodni: hogy így meg úgy, nem egyenletes még a munka, meg hogy hogyan lesz tovább; tanulnia kéne most a fiúnak, meg jaj, csak nehogy elkapassa magát. De aki elolvasta a könyvet, az inkább vár türelmesen, majd csak megoldja a fiú ezeket is.

Mindazonáltal: a kötetet megjelentető Ulpius-ház Kiadó a föltételezett recenzenseknek a könyvet kísérőlevéllel küldte el, melyből kiderül: a lényéből az erdélyi havasok tiszta fuvallatát árasztó, a minden "trendi" ellen oly gőgösen lázadó örök fenegyerek első munkája kreatív marketingkampány tárgya lesz, melyet a CreAction reklámstúdió tervezett, s melyre a megszokott költségek többszöröse fordíttatik majd.

Az Igazolt hiányzás trendi könyv lesz.

Fullra fogja falni, vágod, minden bunkó lauderes.

Ölellek, Marcika.
Bächer Iván

Magyar Hírlap - 2003. május 15. csütörtök
Gerlóczy Márton regénye iránt már Londonból is érdeklődtek

Gerlóczy Márton Igazolt hiányzás című regénye már a megjelenése hetében hatalmas sikert aratott. A Libri könyváruházlánc listáján ez a regény a második legkeresettebb mű. Kiadójának, az Ulpius-háznak az igazgatóját is meglepte a rendkívüli érdeklődés. A kidó példátlanul sok energiát és pénzt áldozott a regényre, amelyet hatezer példányban nyomtak ki.

Gerlóczy Márton Igazolt hiányzás című regénye egy hét után a Libri könyvsikerlista második helyén áll. Kepets András, az Ulpius-ház igazgatója szerint ez számukra is meglepetés volt. "Azt szerettük volna, hogy egy hét után az ötödik és a tizedik hely között legyen a regény. Hogy ekkora siker lett, nekünk is hatlamas meglepetés" - mondja. A siker magának a könyvnek tudható be, de az is fontos, hogy egy érdekes, izgalmas személyiség áll mögötte. Kepets szerint, merészség volt egy elsökönyves szerzőt hatezer példányban kiadni, de Gerlóczy Márton esetében hosszú távra terveztek. Az igazgató szerint egy könyv sorsát úgyis az olvasó dönti el, a kiadó dolga annyi, a hatalmas kínálatban útmutatást adjon, hogy felfigyeljenek a műre.
"Tavaly kiadtuk egy tizenhat éves francia lány könyvét, amit később tizenhét nyelvre lefordítottak. Ekkor született meg a gondolat, miért ne lehetne egy fiatal szerzőnek annyi bizalmat adni, mint egy már befutott írónak." Kepets András azt mondja, az Ulpius-ház tervei között szerepel, hogy vidéken is megismertessék a művet, ezért szeretnének író-olvasó találkozókat szervezni. A kiadó nem titkolt szándékai közé tartozik az is, hogy az Igazolt hiányzást külföldre is eladják. Erre esély is van, ugyanis Marci könyve iránt már egy londoni központú vezető irodalmi ügynökségtől is érdeklődtek.
DÁ

Magyar Hírlap - 2003.05.03
Gerlóczy, a 21 éves regényíró
Ahogy tetszik

Egy könyv, amiről már a megjelenése előtt is sokat beszélnek. Egy fiú, akiről még senki sem hallott. Gerlóczy Márton Igazolt hiányzás című regénye májusban jelenik meg. Magyarországon még sohasem fektettek ennyi pénzt, ennyi energiát egyetlen könyvbe sem. Mi sem mutatja jobban a kiadó, az Ulpius-ház véleményét a műről, mint hogy az ifjú szerző könyvét hatezer példányban adják ki.

Gerlóczy Marci tizenhat évesen küldött novellát az egyik hetilapba. Onnan visszaküldték, mondván, túl sokat lop Tar Sándortól. Soha nem olvasott Tar Sándort. Az Igazolt hiányzást a Zabhegyezőhöz hasonlítják

Gerlóczy Márton huszonegy éves. Első könyvét, az Igazolt hiányzás című regényt az Ulpius-ház adja ki. Amikor mondtam neki, ebből az alkalomból szeretnék találkozni vele, abban állapodtunk meg, nem viszek diktafont. "Attól megkukulok" - magyarázta. Egy sörözőbe mentünk, mert azt szereti. A kis belvárosi helyen nem sokan voltak rajtunk kívül, mégis nagy erőfeszítésembe került, hogy meghalljam, amit mond. Nem beszél hangosan, nem beszél feleslegesen. Miközben előveszi a könyve borítóterveit, elmondja, hogy a reklámok májustól indulnak majd be. Óriásplakátok, szórólapok lesznek mindenfelé. "Kérdezték, beleegyezem-e, hogy különböző szórakozóhelyek illemhelyein is plakátoljanak. Mit lehet erre mondani?"
Magyarországon eddig még sohasem költöttek ennyi pénzt egyetlen könyvre sem. Hatezer példányban adják majd ki a regényt. Nézem Marcit, ahogyan beszél. Büszke, hogyne lenne az. Ám ő nem az a fiú, akit a látszat izgatna. Kicsit talán
meg is illetődött attól, amibe belecsöppent. Mert Marci tényleg belecsöppent. Eddigi írásait csak az édesanyjának mutatta meg. S hogy őt lenyűgözték az írások, az talán természetes. Az viszont már korántsem az, hogy Nádasdy Ádám, Jancsó Miklós és Tarján Tamás is el van ragadtatva a regénytől. Nekik a kiadó adta oda a kéziratot, s mindannyian rögtön elvállalták, hogy ajánlót írjanak a borítóra.
Marci tizenhat évesen küldött novellát az egyik hetilapba. Onnan visszaküldték, mondván, túl sokat lop Tar Sándortól. Soha nem olvasott Tar Sándort. Az Igazolt hiányzást a Zabhegyezőhöz hasonlítják, pedig Marci Salinger regényét is csak most olvasta el. Nem hitte volna, hogy az Igazolt hiányzást kiadják egyszer.
"A kiadóhoz bevitt kéziratok mindegyikét elolvassa egy szerkesztő. Nekem anynyiban volt szerencsém, hogy közvetett módon az egyik szerkesztő ismerősét ismertük. Így került az Ulpiushoz a könyv." A szerkesztő aztán habozás nélkül küldte tovább a regényt az Ulpius-ház vezetőjének. Nem volt kétséges, kiadják-e: rögtön beleszerettek a műbe. Éppúgy, mint mindenki, aki elolvasta.
A könyvből valamiféle elemi természetesség sugárzik. Nem játszik túl semmit, nem akarja belopni magát a szívembe, ezért került nagyon közel hozzám is. Egyik pillanatban elszorul a szívem, két mondattal később a könnyeimmel küszködöm, úgy nevetek. "Mindenki,
aki olvasta, hasonlítgatja valamihez. Saját érzéseihez. Hogy ezt ő is így érzi, ő is így gondolja. Mintha egy tortá-ról beszélnének. Mindenki el akar venni belőle magának egy szeletet." A regény valóban kimondja helyettünk a gondolatokat. Úgy, ahogyan azt mi is mondanánk. Mi is mondhatnánk, ha tudnánk. Hogyan lehetséges, a regény mindenkit rabul ejt, aki csak olvassa? S milyen élettörténete lehet egy 21 éves fiúnak, amit könyvben kell kiadni? Nem egyszerű, mégis boldog, nem könnyű, mégis egyedülállóan csodálatos. Az Igazolt hiányzásban ugyanis Marci saját életének legmeghatározóbb szakaszait, élményeit, periódusait írja le. Azt mondják, egy regény mindenkinek az életében benne van. Marciéban biztosan nem csak egy. Az nem kérdés, hogy tehetséges és öntörvényű.
Kérdezem, van-e már következő regény a fejében. Ha van is, csak akkor fogjuk megtudni, amikor készen lesz. Marci nem másnak ír, magának. Ám ez nem azt jelenti, hogy most nem izgul rettentően. Hiszen ezzel a könyvvel megmutatta magát. Vagy legalábbis egy kicsit. Amit eddig csak egy szűk kör ismerhetett, azt most sokan megláthatják.
Marci nem jár iskolába, egyelőre érettségije sincsen. Ugyan sok középiskolába járt már hosszabb-rövidebb ideig, a befejezésig még nem jutott el. Legtöbbször rajta múlott. Nem zavarja. Kérdezem, ha megjelenik a könyv, mit fog csinálni. Azt mondja, most már szeretne dolgozni valamit. Talán egy könyvesboltban. Semmiképpen nem egy nagy, hangos áruházban, inkább egy kisebb, nyugodtabb helyen. Ha nem kényszerítik semmire, nem akarják beskatulyázni, nem várnak el tőle semmit, még hallhatunk róla.
Dreissiger Ágnes